Tüzesen sütött le a nyári nap. A mező rikítóan zöld füvét, az ezerszínű virágokat, most a legcsodásabb szín festette át.
-Imádom a friss vér illatát! –szippantott mélyet a levegőből a fiú.
-Elhiszem, de most nincs időnk a természetet csodálni. Mard föl azt a medált és induljunk. –rakta el a kardját az ifjú vezér.
-Oké, oké. –a fiú megnyalta a vért a pengéjén. –Kár érte, fiatalasszony volt. Másra is jó lett volna. Hehe… -felkapta a tárgyat, majd a vezére után rohant, maga mögött hagyva a felborított hintót, és a négy holttestet. –Mekkora mák, hogy a te embered lehetek!
-Hm?
-Mármint, te vagy a valaha élt legerősebb zsoldos… Ha továbbra is így folytatod… az Acél vár bezárhatja a kapuit!
-Ne bízd el magad! Ott is vannak erős harcosok. Főleg a vezér fattya…
-Ugyan, az a kölyök senki hozzád képest. Mi bízunk benned! Te vagy a vezérünk, Kai! Veled a Colt erőd zsoldosainak hatalma korlátlan!
-Még nem… még…
Egy fekete, fiúsan félhosszúra vágott hajú, zöldeskék szemű lány állt az Acél erőd legmagasabb bástyáján. Hajába bele-belekapott a lágy szél, és megcibálta karcsú termetére simuló katonaruháját is. A lány messze révedő tekintettel kémlelte a láthatárt, látszólag kutatva valami után. A Nap sugarai vörösre festették a tájat, vérontást jelezve. A finom ujjak elfehéredtek, olyan erősen szorították öntudatlanul a kard markolatát. Végül a merev tartás hirtelen ernyedt el, egy hatalmas sóhaj kíséretében, amint meghallotta a lépteket közeledni. Rögtön észrevette a futárt, aki az apjához sietett, de nem merte a vezér előtt kikérdezni. Így megvárta, amíg az visszatér.
-Mi a helyzet? –állta el az útját a férfinak, bevetve a leghidegebb nézését. A futár ijedten nyelt egyet.
-Az apádnak már jelentettem. –közölte óvatosan. Senki sem szeretett ujjat húzni a vezér lányával, főleg, hogy kitűnő harcos volt.
-Akkor megteheted nekem is! –felelt ridegen, kifejezéstelen tekintettel.
-A vezér megbüntetne, ha megtenném, Úrnőm! –hajolt meg a férfi finoman.
-Megmondtam, hogy hívj a nevemen! Senki nem tudhatja meg, hogy lány vagyok, titokban kell tartani! –fakadt ki dühösen, pillanatra elvesztve az önuralmát, amit pillanatok alatt vissza is nyert. –Szóval, ne kelljen még egyszer megkérdeznem!
Olyan fenyegetés áradt a lányból, hogy a futár úgy döntött, jobb, ha kitálal.
-Jól van, de nem tőlem tudtad meg. Alig húsz kilométerre megtámadtak egy hintót. Felborították, és az utasokat mind megölték, senkit nem hagytak életben. Négy halott van.
-Tettesek?
-A módszer a Colt zsoldosaira vall…
-Átkozottak! Kerestek valamit, vagy csak szórakozásból gyilkoltak?
-Nem tudjuk…
-Áh… Ez hihetetlen! Azok a rohadékok! Amióta az a taknyos a vezérük lett…
-Az a taknyos veled egyidős.
-Pofa be! Akkor is… folyamatosan átlógnak a mi területünkre! Tényleg ennyire hiányzik nekik a háború?! Na majd én…
-Na de úrnőm!
-Edward!
-Elnézést, uram… tudja, hogy nem tehet semmit. Az apja megtiltotta, hogy elhagyja a várat.
-Jaj, csak azért mert tegnap majdnem lebuktam! De legalább megszereztem azt a kardot, nem úgy, mint az a sok pancser…
-Sajnálom, de a vezér szava szent! Még neked is, aki a lánya vagy. Lehetnél egy kicsit komolyabb is.
-Ah, fogd be, nem tudsz semmit! –csattant fel a lány, aztán dühösen elhagyta a bástyát, lerohant a torony csigalépcsőjén, végig a növényekkel díszített hatalmas folyosón, a szobájáig. Indulatosan kivágta az ajtót, majd becsapta azt. Pár perccel később halk, de határozott kopogás zavarta meg csendes dühöngését.
-Bejöhetek? –nyílt ki az ajtó.
-Már megtetted… -vetette oda a lány.
-Arona, beszélnünk kell! –lépett közelebb az apja komolyan.
-Az attól függ, hogy mit akarsz mondani. –morogta szemtelenül.
-Hagyd ezt a hangnemet, tudod, hogy nem tűröm! Még te sem beszélhetsz így velem! –mordult fenyegetően a férfi, mire Arona egy kicsit visszavett.
-Mit akarsz?
-Tisztában vagy a törvénnyel, miszerint, ha egy zsoldos vezérnek nem fia születik, akkor a lányát be kell házasítania egy másik zsoldos klánba. Ha ez megtörténik, a két terület egy fennhatóság alá kerül, s az, kinek lány örököse volt, elveszít mindent. Arona, nem tudódhat ki, hogy az Acél erőd örököse nem fiú, megértetted? A tegnapi óvatlan viselkedésed kis híján lebuktatott…
-Hülye törvény…
-Arona!
-Enyém a kard, nekem sikerült megszerezni, és senki sem tudta meg, hogy lány vagyok! –vitatkozott heves dühvel a lány.
-Ezt csakis Edwardnak köszönheted, aki időben cselekedett! Az Isten szerelmére nőj már fel! Ez nem játék! Ha továbbra is ilyen felelőtlen leszel, kénytelen leszek keményebb módszerekhez folyamodni! –magyarázta az apja még türelmesen.
-Mégis mit vársz tőlem, apa? Itt kuksoljak a szobámba, míg végre csinálsz egy fiú örököst, aztán plusz 17 évig várjak, míg méltó lesz a helyedre? Akkor kapd össze magad és csináld fel a feleséged, mert nem fogok… -támadt az apjának, de egy hatalmas pofon félbeszakította. Az ütés erejétől nekivágódott az ágy fatámlájának, onnan pedig a földre esett. A fájdalomtól bekönnyezett szemmel nézett fel az apjára, amúgy egy jó zsoldoshoz híven, egy arcizma sem rezdült.
-Hogy merészeled! Innentől kezdve, az engedélyem nélkül nem hagyhatod el a szobádat, és nem…
-Nem mondhatod meg nekem, hogy mit tehetek! Már nincs hatalmad felettem! –kiáltott rá a lány a földön fekve.
-De megmondhatom, mert én vagyok a vezér, és még mindig az apád vagyok! –emelte meg a hangját a férfi, mely olyan fenyegetően szólt, hogy Arona ijedten elhallgatott. Érezte, hogy átlépte a határt. –Jól jegyezd meg Arona, mert most mondom el először és utoljára. Ha a te felelőtlen és ostoba viselkedésed miatt az Acél erőd elveszti birtokait, nevét és pozícióját, megtagadom, hogy a gyermekem vagy, és megöletlek. Megértetted? –közölte rideg hangon a vezér, majd megfordult és elhagyta a szobát. Arona döbbent tekintettel meredt utána.
-Dúl benned az atyai szeretet. –nyögte gúnyos éllel, miközben feltápászkodott. –És ezek után még elvárod tőlem, hogy elkísérjelek a ma esti bálba, mint udvarhölgyed?
Ez alatt a Colt erőd vezérének sem sikerült gond nélkül bejutnia a kapun, mert alig lépett be, rögtön megállították.
-Fiam!
-Igen, anyám! –hajolt meg udvariasan az asszony előtt.
-Hol voltál idáig?
-Feladatot teljesítettem.
-Ostoba kölyök, hányszor magyarázzam? Arra valók a katonák, hogy végrehajtsák a kitűzött feladatokat. Te már vezér vagy! Más fajta feladatokat kell ellátnod!
-Mint például?
-Például feleséget találni a ma esti bálon!
-Feleséget?! Minek?! Anya csak 20 éves vagyok!
-Igen, és ha most megnősülsz, a legjobb esetben is csak 22 éves korodra lehet fiúgyermeked, és ő csak 17 évvel később lesz alkalmas elfoglalni a helyedet. Ráadásul, kiindulva apádból, te sem húzod tovább 40 éves kornál. Bár, ha ilyen forrófejű és felelőtlen vagy, akkor előbb kinyírnak.
-Kedvességed határtalan!
-Na, lódulj! Egy óra múlva indul a hintó.
Az asszony ezzel elviharzott, hogy felkészüljön a bálra, Kai pedig a szobája felé vette az irányt, hogy lemossa magáról a rászáradt vért.
-Az anyai szeretet melengeti kebledet… -jegyezte meg fintorogva. Mire végzett a víz piszkos vörösre változott. Arra nem kellett időt pazarolnia, hogy kiválassza az alkalmas ruhát, mert az anyja már megtette helyette. Hatalmas sóhajjal öltözött fel, aztán komótosan kisétált a hintóhoz, mely már készenlétben állt. Eleve nem volt kedve ehhez a bálhoz, és a hangulata tovább romlott, mert még negyed órát kellett várnia az anyjára.
-Végre… -sóhajtott komoran, aztán felsegítette az anyját a hintóba, majd maga is beszállt.
-Egy nőnek jól kell kinéznie, főleg, ha egy vezér anyja!
-Hm… mindegy, menjünk. Vagy még jobb, maradjunk inkább itthon!
-Tudod, hogy kötelező megjelennünk! Hátha találsz egy…
-Anya, hagyd már a házasságot!
-De, fiam!
-Csapj a lovag közé, induljunk már el! –kiáltott előre ingerülten a kocsisnak. Ez az állandó feleségkeresés dolog már nagyon idegesítette.
Ez a bál volt az év legpompásabb rendezvénye, melyet maga a Király szervezett minden évben, kifejezetten a zsoldosoknak. Ez volt a Zsoldosok Éjszakája. Ezen a bálon minden erőd vezére megjelent, különféle kísérettel, és arra a pár órára félretették ellenséges érzéseiket.
-Whá, ezt te sem gondolhatod komolyan! –lépett ki Arona a szobájából a folyosóra, ahol az apja már türelmetlenül várakozott. Egy gyönyörű, hosszú, éj kék, selyem estélyi ruha volt rajta. –Ebben úgy nézek ki, mint egy lány!
-Kitűnő észrevétel, ugyanis az vagy!
-Ja, tényleg… el is felejtettem…
-Nos, induljunk végre, mert el fogunk késni. –nyitotta ki az ajtót a vezér. Arona gyorsan magára terítette a fekete köpenyét, és beszállt a hintóba.
-Meg is érkeztünk! –húzta félre a hintó függönyét a Colt erőd úrnője.
-Ah, mekkora szívás. –hangzott a megjegyzés a férfi képviselőtől.
Ez alatt megérkezett egy másik hintó is, mely az Acél erőd urát, s annak örökösét rejtette magában.
-Ne feledd, te most csak egy udvarhölgyem vagy.
-Értettem, nem kell százszor mondani.
Amikor Arona a belépett a kastély kapuján, senki sem jelentette be az érkezését, és senki sem kezelte őt előkelőségként. Tehát egyszerűen átnéztek rajta, bármily szép is volt, mintha ott sem lett volna. Bosszúsan vette le a köpenyét, és keresett valami helyet, ahová letehette.
Pár perccel később lépett be a Colt erőd ifjú vezére. Az összes szem azonnal rászegeződött, friss prédát látva benne. Fiatal volt, és erős, látszott rajta, hogy harcedzett, a kora ellenére. Arona, amint meghallotta, hogy ki ő, émelyegve fordult el. A határtalan gyűlöletét, melyet a fiú iránt érzett, most már archoz is tudta kötni. Azonban a fiú másképpen reagált, mikor a tekintete felfedezte a lányt.
-Mindenki engem bámul… -jegyezte meg.
-Persze, hiszen jóképű, fiatal és gazdag vagy, no meg persze az én vérem. –vette elő mosolyogva az asszony a legyezőjét. –Gyerekjáték lesz megfelelő feleséget találnod.
-Azt mondod?
-Persze!
-Ez a sok némber mind a nyálát csorgatja, mint valami kiéheztetett farkas falka.
-Ahogy mondod! Semmi más dolgod nincs, mint választani. Mind a tiéd!
-Undorító!
-Jaj, néha kezdem azt gondolni, hogy meleg vagy!
-Anya, nem vagyok meleg! –pirult el a fiú bosszankodva, aztán a tömegbe vetette magát. Ekkor akadt meg a szeme az egyetlen olyan arcon, amely nemhogy csodálta, de magasról lenézte őt, s mikor találkozott a tekintetük, elfordult tőle. Érdeklődve indult el a lány felé.
-A francba, erre jön! Ha beszélnem kell vele, tutira kinyírom!
-Arona, a haragod még lebuktat, úgyhogy menj ki a kertbe!
-Mi?! Ne már, legalább had olvassak be neki!
-Ne mondjam még egyszer! Indulj! –parancsolta az apja.
-Jó, jó, nem kell leharapni a fejem. –feleselt vissza, majd gyorsan kilibbent a kertbe vezető ajtón. Pont eltűnt, amikor Kai odaért a vezérhez.
-Elnézést, jó uram, mond, ki volt ez a lány?
-Csak egy cseléd, nem lényeges, ne foglalkozz vele, fiatalúr. –hárított azonnal a vezér.
-Ne de mégis…
-Ön még fiatal, ezért nem is lehet annyira jártas benne. Rangjához nem illik egy cselédlány. A lehetőség nagy, válasszon közülük! –mutatott körbe kioktató hangon a férfi, azzal magára hagyta a fiatal vezért. Kai csalódottan nézett végig a vendégeken. Kivétel nélkül, minden női szem követte a legkisebb mozdulatát is.
-Csodálatos. Az egyetlen, aki nem vetkőztet le a tekintetével, az rangon aluli. Akkor meg mit keres itt?
Arona addigra már eljutott a kert legvégére, és a hűvös levegő, a csend lenyugtatta háborgó indulatait. Azaz, nagyjából lenyugtatta.
-Miért pont cselédlány? Jöhettem volna testőrként, vagy, ahogy a hétköznapokban, fiú örökösként, vagy mindegy, bármilyen testhezállóbb szerepben. De neeem, nekem cselédlánynak kellett lennem! –bosszankodott halkan, ügyelve, hogy senki se hallja meg. –Ráadásul itt van az a taknyos kölyök is, ezért nem mehetek be, mert ha meglátom, akkor biztos, hogy letámadnám és kinyírnám…
-Elnézést, kisasszony, a vezére keresi! –szólította meg egy inas fiú. Arona reflexből, hirtelen pördült meg a tengelye körül, mire a fiú ijedten hátrahőkölt.
-Megyek… -sóhajtott megadóan. –Hivatott, uram. –hajolt meg jó cselédhez illően.
-Igen. Most, hogy lenyugodtál, legyél szíves az est hátralevő részében is uralkodni magadon, és maradj mellettem. Viselkedj jó cselédként!
-Van más választásom?
-Természetesen nincs. Ha továbbra is szabadon akarsz mozogni, akkor azt teszed, amit mondok. Ne feledd, miről beszéltünk délután.
-Értettem… apa… ne fenyegess. –súgta mérgesen. Hiába, jelenleg nehezen tudta megtartani az önkontrollját. És erről nagyban tehetett az őt bámuló „taknyos kölyök” is. Kezei ökölbe szorultak, de vett egy mély levegőt, lassan kifújta, és úgy követte az apját, mintha az árnyéka volna.
-Rendesen járj abba a ruhába! –szólt rá a vezér, mikor Arona harmadjára botlott meg a szoknyájában
-Hah, mit akarsz? Kétszer viseltem eddig ilyen szörnyű ruhát. Ha nem tűnt volna fel, eddig katonaruhában jártam. –feleselt, feljebb rángatva a ruháját.
-Mégis milyen lány vagy te? Ha anyád ezt látná…
-Olyan, akit fiúként neveltek fel. Anyát pedig hagyd, mert sosem fogja látni. Nem tudom, hogy emlékszel-e, de meghalt. Csak az a rohadt mostoha maradt, aki viszont nem az anyám. –sziszegte dühösen. Édesanyja említésére volt a legérzékenyebb, a mostoháját pedig messziről kerülte, és utálta.
-Ne légy tiszteletlen! –csattant fel az apja. Apró pofont kevert le neki, de a hangja még így is csendre intette a teremben lévőket. Hamar tekintetek kereszttüzébe kerültek. Arona lehajtott fejjel állt a férfi előtt, de testtartása inkább fenyegetést és dühöt sugárzott, semmint alázatot.
-Bocsánatot kérek, uram! Nem akartam megsérteni. –szűrte a fogai között, nem feledve cselédi mivoltát. A hangjából kicsendülő gúny azonban rácáfolt tiszteletteljes szavaira. A vezér elsötétült tekintettel méregette, látszott, nem riadna vissza egy kiadós büntetéstől, akár mindenki szeme láttára.
-Nem tartok igényt a szolgálatodra az est hátralevő részében. –jelentette ki a vezér hűvösen. –Térj vissza a hintóhoz, és ott várj, addig, míg nem távozunk az estélyről. Otthon majd elrendezzük tiszteletlenséged következményét.
-A bál hajnalig is eltarthat, szét fogok fagyni az éjszakában. –vetette ellen olyan halkan, hogy csak az apja hallja.
-Gondolkodtál volna, mielőtt szádra vetted a feleségemet.
-Ebben az esetben inkább jégcsappá fagyok, mint hogy bocsánatot kérjek. –húzta ki magát Arona, majd büszkén elhagyta a kastélyt. Cseppet sem érdekelte, hogy egyáltalán nem volt cselédhez méltó. Szó szerint feltépte a hintó ajtaját, aztán bevágta maga mögött.
-Persze, megint én húzom a rövidebbet. Mi a fenének cipel el ilyen baromságokra, hogyha tudja, csak balhét keverek? Főleg cselédként. A francba is, máskor hozzon, ha akar, de fiúként! Ne, ne hozzon. Soha többé nem megyek vele sehova. Nem vagyok már kisgyerek, hogy így megalázzon ennyi ember előtt. Csak mert azt a ringyót a számra mertem venni. Ó várja ki, mit gondolok róla valójában! –dühöngött félhangosan. Az utóbbi időben eléggé felvágták a nyelvét, és senkit sem tisztelt, még a saját apját sem, ami ki is derült. A folyamatos mérgelődésbe, és hogy nem adhatta ki, végül álomba merült, összekuporodva az ülésen, a lehető legkisebbre húzva magát.
-A fene, a köpenyemet bent felejtettem. –suttogta még, aztán elaludt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
