Az utolsó vezér

            Kora délelőtt volt, de a készülődés már javában folyt. A főtéren hatalmas máglyát állítottak, mely még csak félig volt kész. Az emberek folyamatosan hordták a fát, így elég gyorsan haladtak. Sok gyerek izgatottan rohangált, néhol akadályozva ezzel a munkát. Egyszer csak figyelmeztető kürt harsant, ami jelezte, hogy idegen lépte át a határt, s közeledik a kapuhoz. Az emberek egy emberként indultak oda, kíváncsiságuktól hajtva. Ugyanabban a pillanatban pedig egy nyolc éves kislány rohant ki az egyik házból, melynek külseje jelezte, hogy magas rangú család lakott ott. A lány nyomában, egy fiú futott, hogy utolérje ikertestvérét. A lány egy vastag bőrkötéses könyvet szorongatott. Elszánt lelkesedéssel kereste szüleit, hogy diadalittasan megmutassa szerzeményét. A tömeg az ő kíváncsiságát is felkeltette, kihasználva alacsony termetét, előrefurakodott.

            -Hé! Várj meg! –kiáltott utána Akiho. Hangjára automatikusan utat nyitottak neki, ami igen megkönnyítette a dolgát. Mire beérte a húgát, addigra ő már megtalálta a keresett személyeket.

            -Anya, anya! Nézd mit találtam! –lóbálta meg a könyvet anyja orra előtt, aki türelmetlenül leintette.

            -Majd később, vendégünk jön, és… -itt megakadt, ahogy jobban megfigyelte a könyvet. Hirtelen elsápadt, és megtántorodott, mire a férje aggódva fordult felé. –Hol találtad ezt lányom? –nyúlt remegve a könyv felé. Óvatosan kézbe vette, s belelapozott. A megsárgult lapokról gyöngybetűs kézírás köszönt vissza.

            -Hát az úgy volt… -nevetgélt zavartan, mégis ijedten anyja reakciójától Rose.

            -Találtunk egy kis barlangot nem messze a házunktól, ami tele volt mindenféle tárggyal. Ott találtuk. –magyarázta Akiho, mikor odaért.

            -Ez…

            -Itt van! –csendült fel több felől is. A kapu előtt egy csuklyába burkolózott alak állt meg, láthatóan elbizonytalanodva, hogy belépjen-e. Végül mégis tett pár lépést tétován, de ezzel belépett a kapun. Azonnal körbevették, bizalmatlansággal, vegyes kíváncsisággal méregették.

            -Engedjetek! –hangzott egy kellemesen mély, parancsoló férfihang. A tömeg tisztelettudóan szétnyílt, és egy magas, fekete hajú, szép vonású férfi lépett a jövevény elé.

            -Adjatok teret, szűkre vettétek a kört. –szólalt meg egy csengő női hang is, amire az emberek engedelmeskedve hátrább húzódtak. A körbe egy karcsú, kecses mozgású nő lépett. Hosszú, vöröses árnyalatú haját laza fonatban hordta, meleg, zöld tekintete érdeklődve fürkészte az idegent. Mögötte két gyermek álldogált, kissé félszegen.

            -Üdvözlünk a területünkön, a nevem Scarlett. Mondd, mi szél hozott erre? –kérdezte a nő, közelebb lépve. –Ne haragudj, de a szabályaink értelmében, nem léphetsz beljebb…

            -Megértem. –suttogta a vendég. –Keresek valakit, azt hallottam, talán itt megtalálom. –mondta hangosabban, közben letolta a csuklyáját, szabaddá téve az arcát. Scarlett ismét elsápadt, mint mikor meglátta a könyvet. Döbbenete nem csak rajta látszott meg. A körülöttük lévő emberek különféleképpen reagáltak, de látszott, mindannyian egy dologra gondoltak. Előttük egy 12 éves fiú állt, sötétszőke, tépett haja, erős, mégis szinte lányosan szép vonásokat keretezett, tengerkék tekintete hidegen és értelmesen nézett szét.

            -Hogy hívnak, fiam? –kérdezte a férfi, fekete szemeit a tengerkékbe fúrva.

            -Ryou.

            -És ki az, akit keresel? –érdeklődött rekedten Scarlett, megragadva férje karját.

            -Az édesanyámat. A neve Hisa.

A név hallatán többen felhördültek, Scarlett pedig hirtelen elsápadt, és Ike karjaiba kapaszkodott, hogy ne ájuljon el. A két gyerek csodálkozva meredt az anyjára, nem értették, hogy mi történt.

            -Miért pont ezen a napon? Az évfordulóján… -motyogta Scarlett. Ike a karjaiba vette feleségét, ám mielőtt még elment volna, kiadta utasításait.

            -Folytassátok a készülést az ünnepségre. Ryou, téged is szeretettel várunk, mint a díszvendégünket.

            -Apa, mi történt? Nem értem, anya miért lett rosszul? –faggatózott kíváncsian a Rose.

            -Majd este megtudod. Addig is megtiltom, hogy bárki szót ejtsen arról. Rose, Ahiko, rátok bízom a vendégünket. –mondta, azzal nyugodt, határozott léptekkel elment.

            -Semmit sem változtak. Még mindig olyanok, mint akkor voltak. –jelentette ki az egyik férfi.

            -Hallgass! Hallottad, hogy mit mondott a Vezér! Tartsd a szád és gyerünk, mert sosem készülünk el. –oltotta egy másik, majd a tömeg eloszlott, mindenki visszatért a megkezdett munkájához. Csak a három gyerek maradt ott.

            -Gyere, körbevezetlek. –ragadta meg lelkesen a lány Ryou kezét. –A nevem Rose, ő pedig a bátyám Ahiko. Nagyon szép helyen lakunk. Sokan akarták megszerezni, de senkinek sem sikerült… -kezdte magyarázni. Ryou meglepetten hagyta magát vezetni. Ahiko csendben követte őket, éberen figyelve a vendég minden mozdulatát.

Eközben Ike lefektette az ágyra feleségét, aki még mindig maga elé motyogott, erősen szorongatva a bőrkötéses könyvet. A férfi kiment, hogy hozzon egy pohár vizet, majd leült az ágy szélére. Számára is megdöbbentő volt a tény, hogy a fiú Hisa fia, de ő nem mutatta ki.

            -Nem tudtam, sosem mondta. –ült föl Scarlett. –Hogy mondjuk el neki? Vajon, hogy fog reagálni, ha megtudja?

            -Nem tudom. Majd este, az ünnepségen. Amit mindig az ő tiszteletére tartunk.

            -Igen…

            -Ne sírj! –ölelte magához a feleségét.

            -És itt lakunk mi… -hallottak egy lelkesen magyarázó hangot, ami egyenesen feléjük közeledett. Scarlett gyorsan letörölte a könnyeit, és valami elfogadható mosolyfélét próbált erőltetni magára.

            -Megjegyeztél valamit? –kérdezte epésen Ahiko, Ryou-t. –Olyan gyorsan rángatott végig, hogy csodálnám, ha felfogtál volna valamit.

            -Nem is igaz! –vágott vissza Rose.

            -Hé, mi a veszekedés tárgya? –kérdezte fáradtan Ike. Ryou tanácstalanul vállat vont, majd a szoba falához húzódott. Nem igazán akart belefolyni a dolgokba. –Különben is, előkészítettétek a ruhátokat?

            -Minek kell mindig felvenni? Miért nem jó úgy, ahogy vagyunk? –morgott Ahiko.

            -Nem értem mi bajod, szerintem jó. –oltotta a húga.

            -Azt a ruhát pár évvel ezelőtt mindennap hordtuk. –vetett véget komoran a szóváltásnak Scarlett. –Hagyomány, és emlékek kötődnek hozzá.

            -Nekem ugyan nem.

            -Több közöd van hozzá, mint hinnéd! –kiáltott fel a nő idegesen, amitől fia ijedten ugrott egyet.

            -Öh… Ryou-nak nincs ruhája. –szólalt meg bátortalanul Rose.

            -Nem gond. Készüljetek!

Estére a hatalmas máglya elkészült, s csak arra várt, hogy lángra kapjon. Körülötte, kellő távolságban padok voltak felállítva, melyen a gyerekek már helyet foglaltak. Mire teljesen besötétedett, addigra mindenki a főtéren volt, utolsóként pedig Ike és Scarlett érkezett. Gyerekeik már korábban kimentek, s a számukra felállított helyen ültek. Ike kezébe vett egy égő fáklyát, ám nem gyújtotta meg a máglyát. Ehelyett intett Ryou-nak, s kezébe nyomta az égő fadarabot, átadva az ünnepség megnyitásának jogát. Senki sem szólalt fel ez ellen, tisztelettudóan meghajoltak. A fiú csodálkozott, nem igazán értette, hogy miért részesült ekkora megtiszteltetésben.

Zene csendült fel, és nők táncoltak lágy mozdulatokkal a tűz körül. Ha valaki igazán megfigyelte, láthatta, sokkal több volt ez egyszerű hagyománynál. Egy bizonyos esemény, életszakasz felidézése volt, melyhez a legtöbbeket komoly szálak fűztek. De, hogy mi volt ez az esemény, sokan nem tudták, s eddig még nem is mondta el senki. Így hát a gyerekeket, és az avatatlanokat mindig hatalmába kerítette valami különös érzés, hangulat. A zene lassan elhalt, Ike pedig szólásra emelkedett. A nagy csend miatt, mely a térre telepedett, mindenki tisztán hallhatta a férfi szavait.

            -Sokan vannak közülünk, akik nem tudják pontosan, hogy mit is ünneplünk minden év e napján. Azt hiszem, eljött az idő, hogy elmondjuk, kire emlékezünk, kinek a tiszteletére rendezzük ezt a kis ünnepséget. Kérlek, Ryou, ülj ide, mert amit most hallani fogsz, különösen közelről érint téged.

            -Nyolc éve történt, mégis előbbre kell visszamennünk. –vette át a szót Scarlett. –Csupán arra az időre, amikor közénk érkezett. 17 éves volt akkor, nekünk pedig nem volt vezérünk. Abban az időben ez a terület csak a mi bandánké volt, amit csak lányok alkottunk. Sokszor gyűlt meg a bajunk más bandákkal a területért, de miután Hisa megérkezett, mi lettünk a környék legerősebbjei, s nem mertek velünk újat húzni. Hisa keménykezű vezető volt, de igazságos. Elutasító, magába zárkózott természet volt, arca mindig kifejezéstelen volt, s szeméből sem lehetett semmi érzelmet kiolvasni. Méltóságteljes, tiszteletet parancsoló tartása félelmet váltott ki másokból…

A jó fekvésű területet egy olyan banda birtokolta, melynek tagjait csak nők alkották. Ezt a néhol sziklás, néhol erdős helyet, egy tisztavizű szélesebb patak szelte ketté, amely egy hatalmas tóba torkollott. A banda a vidék legerősebbje volt, így nem is mertek mások újat húzni velük, nem lépték át a határokat, nem tettek semmi olyat, amivel magukra vonhatták a haragjukat. A ruhájuk stílusa, és az egyforma kendő jelezte hovatartozásukat. A kendőt pedig mindig jól látható helyre kötötték fel.

A banda vezére magasan kiemelkedett társai közül. Hideg, elutasító, magába zárkózott természet volt, és sosem beszélt. Arca mindig kifejezéstelen volt, s szeméből sem lehetett semmi érzelmet kiolvasni. Méltóságteljes, tiszteletet parancsoló tartása félelmet váltott ki másokból. Az alvezére viszont szöges ellentéte volt. Mindig sugárzott belőle a vidámság, nyílt és segítőkész volt, bármivel fordulhattak hozzá. S míg Hisa-hoz senki sem próbált meg közeledni, addig Scarlett-hez mindenki közel állt. Bár a banda bizalommal követte a vezérét, mégis, ha olyan helyzetbe kerültek volna, hogy dönteniük kell Hisa és Scarlett között, nem vágták volna rá rögtön a választ…

Békésen éltek, háborgatás nélkül. Az egyik nap azonban véget ért az idill. Hisa minden évnek ugyanazon a napján eltűnt egy rövid időre, senki sem tudta, hogy hova. Véletlen vagy szándékos volt az időzítés? Ki tudja, de egy idegen banda érkezett a környékre. E banda tagjai csak férfiak voltak, s a nők területét szemelték ki maguknak.

Azon a napon a lányok szokásos heti gyűlésüket tartották, így váratlanul érte őket a támadás. Bár a vezérük parancsba adta, hogy bármilyen békés is legyen a környék, az őrök mindig éberen figyeljenek. Ennek ellenére senki sem védte a határokat, így az ellenséges bandának szabad bejutása volt, senki sem akadályozta őket. A fiúk kihasználva a meglepetés erejét, lecsaptak. A lánybanda kapkodva igyekezett csatarendbe állni, azonban csak hatalmas kavarodás lett az egészből. Mindezek ellenére senki sem vesztette el a hidegvérét, nyugodtan, mégis vadul harcoltak, ahogy azt Hisa keze alatt már megtanulták.

Mivel a vezérük nem volt köztük, az alvezér feladata volt, hogy kitaláljon valamit, ami kihúzza őket, az egyre szoruló helyzetből. Hiába a rengeteg gyakorlás, a nagy harci tapasztalat, azért a csapatnak szüksége volt Hisa-ra. Scarlett sietve próbált valamit kitalálni, hogy visszaszorítsák az ellenséget, de a helyzet kezdett kétségbeejtővé válni. Az, hogy nem sikerült sorokba rendeződni, kis csoportokra osztotta a bandát, melyeket az ellenség körbevett és úgy ostromolt. Bár tartották magukat, kezdtek fáradni, ami könnyen ahhoz vezethetett, hogy elvesztik a területüket.

-Gyerünk, próbáljatok meg közelebb kerülni egymáshoz! –kiáltotta végül. A lányok neki is fogtak, hogy teljesítsék a parancsot, de az ellenség nem engedte. –Oh, nem lehet igaz! Ilyenkor nem vagy itt, mikor szükség lenne rád. –bosszankodott magában, vezérére célozva. Magasabb helyre igyekezett, hogy jobban átlássa a helyzetet, mikor összeakadt a fiúbanda vezetőjével. Ahogy megpillantották egymást, hirtelen megszűnt körülöttük minden, csak egymást látták. Percekig álltak így, elveszve egymás tekintetében, tudomást sem véve arról, ami körülöttük folyt.

-Azt hiszem, hogy fel kéne adnotok. –szólalt meg végre a vezető, továbbra is a pillanat varázsa alatt. –Mellesleg Ike-nek hívnak. Nem jöhet rosszul, ha megjegyzed.

-Még nem győztetek!

-Ha foglyul ejtem a vezért, akkor győztünk.

-Ha sikerül. De én csak az alvezér vagyok, Scarlett. –mutatkozott be ő is mosolyogva. –A vezér… -nem fejezte be a mondatot, mert különös érzése támadt, mely kegyetlenül elkergette a varázst, s mindketten visszacsöppentek a zajos valóságba. Egyszerre fordították a fejüket arra, merről érezték ezt a kisugárzást. –Ő!

Nem ők voltak az egyetlenek, akik így reagáltak. Lassan a küzdelem abbamaradt, és minden tekintet egy pontra szegeződött. Egy magas szikla tetejére, mely egy kicsi, de mély szakadék szélén állt, s amin egy karcsú, határozott alak rajzolódott ki. Pár perc telt el néma mozdulatlanságban, amit a frissen érkezett személy tört meg azzal, hogy lassan elindult lefelé.

 A lányok tiszteletteljesen hátráltak, sorba rendeződtek, így nyitottak utat a vezérüknek.

-Hisa! –mosolygott zavartan Scarlett, de Hisa egy pillantásra sem méltatta.

Hisa könnyed, nyugodt léptekkel, mégis mint egy ragadozó, úgy sétált el a sor előtt, tekintetét véletlenül sem emelve a társaira. A lány magatartása, hideg, magabiztos kisugárzása a fiúkban is tiszteletet ébresztett, ők is automatikusan hátráltak pár lépést. Hisa nem szólt egy szót sem, hideg, jég kék tekintetét Ike-ébe fúrta, aki rezzenéstelenül állta. Hosszú percekig nézték egymást, érezni lehetett, ahogy egy csata dúl köztük. Végül egyszerre emelték fel a kezüket, jelezve, hogy visszavonulnak. Ike vetett még egy utolsó pillantást Scarlett-re, majd csapatával együtt eltűnt.

            -„Észrevettem… ne hidd, hogy nem. Már rögtön az elején. Szerelem első látásra mi?” –mondta magában nem kis gúnnyal Hisa. Arcán viszont semmi nem látszódott, még egy apró rezdülés sem. Mikor az utolsó fiú is eltűnt, a vezér elegáns mozdulattal hátat fordított csapatának, és amilyen hirtelen megjelent, úgy el is ment.

Aznap este sem Scarlett, sem Ike nem tudta álomra hajtani a fejét, hiszen végig egymás körül forogtak a gondolataik. Végül Scarlett megunta az álmatlan forgolódást és hangtalanul felkelt. Ahhoz, hogy végre hajtsa azt a tervét, hogy kilopózik a táborból, először túl kellett jutnia az őrökön. Igaz ez nem volt nehéz, hiszen a lányok szó nélkül, cinkos mosollyal álltak félre az útjából, jelezve, hogy tartják a szájukat. Scarlett részéről pedig egy hálás mosoly volt a válasz. Ami igazán meglepte a lányt, hogy a fiúk őrségén is simán átjutott, sőt az egyikük még fel is ajánlotta a segítségét, amit el is fogadott.

            -Reméltem, hogy eljössz. –jelentette ki Ike, mikor elé vezették a lányt.

            -Még mindig biztonságosabb, mint, ha fordítva történt volna. Azt hiszem, hogy sikerült észrevétlenül eljönnöm. Bár Hisa éberségét kijátszani…

            -A lényeg, hogy együtt vagyunk. Használjuk ki…

Aznap kezdett megváltozni valami. Valami, amire az elején nem fordítottak nagy figyelmet, később azonban jelentős szerepe volt a történésekben… Attól a naptól kezdve Scarlett esténként mindig kilopózott, társai segítségével, hogy találkozhasson Ike-kel. Ennek ellenére nappal majd kicsattant a vidámságtól, a jókedve pedig csillapíthatatlan volt. Hisa azonban még zárkózottabb lett, s a hidegség, mely sugárzott belőle, szinte megdermesztette a környezetét. Ám volt egy-két szokatlan megnyilvánulása is, amire eddig nem volt példa. Előfordult, hogy esténként beült a társai közé, a tűz mellé, és a táncoló lángokat figyelve, hallgatta, miről mesélnek egymásnak. A többiek ilyenkor félve pillantottak felé, de továbbra is fesztelenül beszélgettek. Csodálkozva figyelték, milyen barátságosra varázsolták a tűz fényei, a mindig hideg, szigorú vonásokat.

De legtöbbször kifeküdt a szikla tetejére, s órákig bámulta a csillagokat, elmerülve a gondolataiban. Sokszor volt olyan, hogy társai meg-megálltak, hosszú percekig csak nézték magányos alakját, erős késztetést érezve, hogy felmenjenek hozzá, hogy ne legyen egyedül. Végül csak meghajoltak előtte, és tovább mentek.

            -„Azt gondoljátok, hogy nem vettem észre? Azt a sok cinkos pillantást, mit váltotok egymással, Scarlett kipirult arcát? Túlságosan is ismerem ezeket, semmint elkerülje a figyelmemet.” –gondolta. Akaratlanul is ledobta álarcát, a sötétségben vonásai szomorúvá váltak. –„Miért néztek? Ha akartok valamit, gyertek fel! De ahhoz nincs bátorságotok. Nem baj. Úgy se tudnátok enyhíteni… még te sem, Scarlett…” -Szeméből eltűnt a ridegség, és mérhetetlen fájdalom vette át a helyét. Hogy mi okozhatta ezt, senki sem tudta, s talán senki sem volt, akinek valaha is elmondta volna. –„Érzitek? A változást, ami azzal kezdődött, hogy a másik banda megjelent. Vajon, miért pont a halálod évfordulóján? Te dolgozol ellenem? Hamarosan egy új élet kezdődik, ellentéte annak, amit én létrehoztam. S hogy kinek, milyen lesz ez az új út, vagy meddig jut rajta, ki tudja…”