A következő éjszakán, Scarlett ismét a szokásos esti találkozójára készült, ám ezúttal nem ment minden olyan simán. Hisa ébren volt, hiszen, bár most megbújva, de megint a csillagokat nézte, s látta, mikor Scarlett kilopózott. Gondolkodás nélkül követte, észrevétlenül elrejtőzve, árnyékként haladva.

Egy közeli kis tisztáson álltak meg, ahol Ike már türelmetlenül várakozott. Scarlett rögtön a karjaiba vetette magát, amitől Hisa utálkozva elfordult.

            -„Legalább valami eldugottabb helyet is kereshettek volna! Persze, mindek is titkolni? Teljesen természetes, azt hiszik, most is kijátszottak. Ennyit a parancsok teljesítéséről. De minek akadok fent? Az elejétől kezdve tudtam.” –hideg tekintetében a düh lángjai csaptak fel, és igen nagy erőfeszítésébe került, hogy lecsillapítsa magát.

            -Sokat gondolkodtam az utóbbi időben, alaposan áttekintve mindent. –kezdte Ike, mire Hisa odakapta a fejét.

            -Azt szeretném, hogy…

            -„Ki ne mondd! Nem akarom hallani! Nem lehet!”

            -… maradj velem! Gyere hozzám feleségül. –fejezte be a mondatot Ike. Scarlett döbbenten meredt rá, gondolatai villámként cikáztak a fejében. Persze, álmodozott arról, hogy a fiú ajkait elhagyják ezek a mondatok, de nem gondolt arra, hogy tényleg megtörténik. Hisa kihasználta a bizonytalanság pillanatát, és felfedte magát. Ike azonnal reagált, kardot rántott, és védve Scarlett elé állt. A lány gúnyosan elmosolyodott a mozdulat láttán, aztán lassan ő is megszabadította hüvelyétől a pengét. Ezzel beleegyezett a küzdelembe, amit az alvezéréért kellett megvívnia. Mielőtt Scarlett tehetett volna valamit, a két penge szikrázva érintette egymást. Kegyetlen küzdelem kezdődött, de nem csak a két fél között. Scarlett lelkében két érzés harcolt egymással, s egyik sem adta magát könnyen.

A pengék vad csattogása a mély csöndben messzire elhallatszott és felriasztotta mindkét banda tagjait. Óvatosan közeledtek a zaj forrása felé, s mikor odaértek, döbbenten torpantak meg a tisztás szélén. Egyik fél sem látott ilyen heves harcot vívni a vezérüktől.

Scarlett tekintete Hisa-ra tévedt, akit, amióta megismert a barátjának tartott, bár elég egyoldalúnak tűnt a dolog. Tulajdonképpen neki köszönhették, hogy még mindig itt voltak, s nem űzték el őket erről a földről. Kemény volt, de igazságos. Ugyan sosem szólt egy szót sem, arca, szeme mindig kifejezéstelen volt, de könnyen tudtára adta másoknak az akaratát. Az egész csapatban egyedül ő büszkélkedhetett azzal, hogy Hisa közel engedte magához. Ő volt az egyetlen, akinek a társaságát megtűrte maga mellett, és nem viselkedett vele olyan elutasítóan.

            -„Valójában, én vagyok az egyetlen támaszod, bár sosem mondtál el nekem semmit. Azt hittem, hogy lehetünk igazi barátok, de a te jégszívedet senki sem képes felolvasztani. Igazából semmit sem tudok rólad, de az első perctől fogva elfogadtalak olyannak, amilyen vagy. Annyiszor próbáltam rájönni, hogy mitől váltál ilyenné, de óvatos közeledésem mindig vastag falba ütközött…” –itt a gondolatmenete elakadt, mert észrevett valami különöset. Hisa mozdulataiban rejlő kegyetlenséget. Sokszor látta már a lányt harcolni, de egyszer sem fedezett fel benne ennyi indulatot. Úgy tűnt, mintha egy, a múltban történt, sérelmet akart volna megtorolni.

            -Értem harcol, és mégsem. –döbbent rá, ezzel eldöntve a küzdelmet. A két fél közé vetette magát, olyan hirtelen, hogy Hisa épphogy el tudta téríteni a penge útját, hogy ne találja el. Tekintetét rögtön a lányra emelte, melyben a megszokott ridegség helyett, érzések ezrei kavarogtak, ami meglepte Scarlett-et. Míg leküzdötte meglepetését, addigra Hisa is visszanyerte nyugodtságát, s most már fagyos pillantással, kérdőn nézett ismét alvezére szemébe.

            -„Gyerünk, ne habozz! Mondd ki, hogy döntöttél!”

Szinte tapintható volt a feszültség, miközben izgatottan várták Scarlett döntését. A lány szeme elsötétült, ahogy próbált újabb érzéseket felfedezni vezére szemében, sikertelenül. A fal ismét szilárd lett, elvetve ezzel az utolsó esélyt is. Scarlett lassan a kendőjéhez nyúlt, leoldotta azt, majd kemény megvetéssel Hisa lábai elé dobta. Ráadásként gúnyos mosollyal az arcán, ami tőle igen szokatlan volt, hátat fordított. A mosoly nem maradt sokáig, mert amint elfordult, a gúnyt szomorúság váltotta fel.

            -„Tudtam, hogy így fogsz dönteni.” –Látszatra nyugodtan fogadta az elutasítást, egy rezdülés sem mutatta a benne tomboló dühöt, melyet a megaláztatás váltott ki. –„Most már értem, hogy mit érezhetett ő, mikor te aláztad meg…” –Hiába várta azt, hogy Scarlett meggondolja magát és visszaforduljon, ezért hát vállat vont, határozottan, mint mindig, megfordult és elment. Csapata nyomban követte, míg Scarlett a kedvesével tartott.

            -Elég hamar feladta. –jegyezte meg az egyik fiú. –Azt hittem, hogy legalább megpróbál rábeszélni, hogy ne menj el.

            -Ugyan, az nem az ő stílusa. A beszéd meg végképp nem. Sosem szól egy szót sem. Ike! Nem hagyom annyiban a dolgot.

            -Mit akarsz tenni?

            -Ráébresztem arra, hogy a társak, meg a barátok mennyire fontosak. Segítsetek nekem. Az lenne a feladat, hogy fokozatosan át kéne csábítani a lányokat. Egészen addig, míg egyedül marad. Teljesen egyedül…

            -Ő egy értékes ember…

            -Szeretném én is, hogy csatlakozzon hozzánk. De ezt más eszközökkel nem érhetjük el. Megismertem már annyira, hogy tudjam…

            -Rendben van, de várjunk még egy kicsit. Hogy csillapodjanak a kedélyek.

A hangulat a történtek óta korántsem volt olyan vidám… A lányoknak hiányzott Scarlett, bár ezt egy szóval sem mondták. Érezni annál inkább lehetett. Hisa egy árnyalattal közvetlenebb lett velük, de semmi hatást nem ért el. Társai számára erőltetettnek tűnt, szánalmas próbálkozásnak arra, hogy feledtesse a hiányt, vagy esetleg kieszközölje bocsánatukat a hibájáért. Mert abban mind megegyeztek, hogy Hisa tehet arról, hogy Scarlett már nincs velük. Mert lett volna esély, hogy maradásra bírja, de mégsem tette. Pedig, ha tudták volna, hogy Hisa-nak semmi ilyen szándéka nem volt. Csupán Scarlett, a távozásával kegyetlen harcot indított el a lány lelkében.

            Halk zene szólt, a hatalmas máglya fénykörében lányok táncoltak, lassan, szenvedélyesen, mikor hirtelen pár fiú jelent meg. Most azonban nem harcolni jöttek, csak táncba hívták a kiszemelt lányokat, akik ellenkezés nélkül csatlakoztak hozzájuk. Hisa, aki a sziklán állt a csillagokat nézve, most elfordította a tekintetét az égről, s a táncolókat figyelte. Homályos szeméből következtetni lehetett, hogy bár figyelt, nem látott semmit, gondolatai messze kalandoztak. Az utolsó mozdulat, a zene utolsó hangja is elhalt, a táncosok partnerük karjába kapaszkodva, s végig vezérük alakját nézve leoldották kendőjüket, majd a porba dobták. Mindegyikük szemében felcsillant a remény, hogy visszatartja őket, ám ez nem következett be. Így a lányok, még egy utolsó pillantást vetve vezérükre, távoztak. Hisa arcán, ezt látva, új mosoly jelent meg, tőle szokatlan kedvességgel és megértéssel, de ezt senki sem láthatta, s csak egy pillanatig tartott. Újra felöltötte rideg állarcát, s visszafordult a csillagokhoz.

            -„Számítottam rá.”

A következő este újra tüzet gyújtottak és újabb tagokkal csökkent a banda. A porba hullt kendők száma egyre csak növekedett. Ez egészen addig tartott, amíg Hisa magára nem maradt. Pont úgy, ahogy Scarlett szerette volna. Azon az estén, mikor már nem volt mögötte senki, maga gyújtotta meg a máglyát. Nem táncolt, csak nézte a tüzet. A csillagok helyett a lobogó lángokat figyelte. Vonásain, s tekintetében újra megjelent az a mérhetetlen fájdalom, s magány, ami eddig is csendben emésztette.

            -„Azt szerettétek volna, ha megakadályozom, hogy elhagyjatok. De nincs jogom az utatokba állni, megtiltani, hogy szabadon döntsetek. Rá akarsz döbbenteni, Scarlett, milyen fontosak a társak? Képzeld, tudom, hiszen nekem is volt. Ha elmondtam volna… nem cselekednél úgy, tudtodon kívül, hogy még nagyobb fájdalmat okozol. Azt gondoltam, ha máshol, másfajta életet kezdek, képes leszek elfelejteni a régit. De túl nagy sebeket szereztem, és elkezdtem gyűlölni… gyűlölni a szerelmet. Ezért nem bírtam elviselni a boldogságod… hogy rátaláltál a párodra. És a többiekét sem tudtam elviselni… „–gondolatmenetét folyamatosan közeledő léptek zaja szakította félbe. Az egyesült banda jelent meg élén Ike-kel és Scarlett-tel. Hisa nem foglalkozott velük, csak nézte a lobogó lángokat, minden figyelmét a lelkében dúló küzdelemre fordította.

            -Szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk. –szólalt meg Ike.

            -Biztos vagyok benne, hogy idővel megtalálod majd te is a párodat, akivel boldog leszel… -vette át a szót Scarlett. Hisa nem éppen úgy reagált, mint ahogy azt várták. Végre megfordult, s a mozdulat közben kardot rántott. Szembenézett velük, hogy letudja az utolsó küzdelmét.

            -„Ha legyőztök, nem vagyok méltó arra, hogy a csapat tagja legyek.”

A banda csalódottan vette tudomásul a lány döntését, de még nem mozdultak. Kérdőn pillantottak Scarlett-re.

            -Nézd, Hisa. Nem kell így eldönteni. Válasszuk a békés módot. Miért vagy ilyen büszke? Miért nem akarsz velünk élni? Miért nem engeded, hogy… -ismét megakadt, nem fejezte be, mert a lány, fenyegető mozdulattal lépett egyet előre. Scarlett sóhajtva vette tudomásul a dolgot, és engedélyt adott a támadásra. Hisa rezzenéstelenül állta a támadásokat, kecses mozdulattal hárított, fordult, ugrott, védekezett. De nem vágott vissza, nem ejtett sebet senkin.

            -„Elmondom, bár úgy sem halljátok. Nem számít… Tudjátok, én már megtaláltam, és már el is vesztettem a páromat. Kapcsolatunk az elején nekünk is titkos volt, nem csoda, hiszen én 15 voltam, ő pedig 18. De tényleg szerettük egymást. Nem az a múló gyerekszerelem volt. A bökkenő ott volt, hogy nekem már volt vőlegényem. Átkozott érdekházasságok… Tudod, miért harcoltam úgy érted, Scarlett? Mert értem is így harcolt annak idején Otamaru és Tsugumi. És ugyan úgy aláztam meg a vőlegényemet, ahogy te engem. Otamaru megkérte a kezemet, és igent mondtam. Nem számított a szülők ellenkezése, nem törődtünk velük. Csak egymásnak voltunk fontosak. Főleg, mivel gyereket vártam tőle. Istenem, milyen boldog volt, mikor megtudta… Annyira naiv voltam. Azt hittem, hogy vele élem le majd hátralevő életemet. Egészen addig a napig. Már csak pár napom volt hátra a szülésig… Minden este ugyan akkor jött haza, ám az egyik napon kimaradt. Egész este vártam rá, de nem jött. Nem bírtam tovább otthon maradni, keresésére indultam. Tudjátok, hogy találtam meg? Vérbe fagyva az erdőben. Holtan… mire odaértem halott volt… És azt mondjátok, hogy biztos megtalálom, akivel boldog lehetek? Egy világ dőlt össze bennem, főleg, hogy tudtam, kik ölették őt meg. A szüleim… az érdekházasság miatt. Nem számított nekik semmi, nem vették figyelembe a döntésemet. Teljesen összetörtem, de még reményt adott a gyermek.

Fiam volt… egy gyönyörű kisfiú, és őt is elvesztettem. Azt mondták eleve halva született… Már nem volt több okom, hogy éljek, de nem adtam fel. Mikor elég erős lettem, elszöktem otthonról, azoktól, kik nem törődve gyászommal, rögtön férjhez akartak adni.

Felejteni akartam. Azért jöttem ide, hogy felejtsek. Tudom, érzéketlennek tartotok, de ez nem igaz. Csak akárhogy is nézzük, már halott vagyok én is. Négy éve halott vagyok… s az óta nem szóltam egy szót sem. S már nem is fogok. Némaságot fogadtam. Nem is tudom, hogy tudnék-e beszélni… Rá akartatok döbbenteni, hogy mennyire fontosak a társak… de ezzel csak növeltétek a magányomat, s a vele járó fájdalmat. Míg nem hagytatok egyedül, el tudtam terelni a gondolataim…”

Végül körbevették, de ő nem hagyta magát olyan könnyen legyőzni. Kardját a földbe szúrta, lendületet vett, ráugrott, és egy elegáns szaltóval kikerült a körből. Fegyvertelenné vált, ezzel szemben mégis bátran nézett szembe a támadóival. Ennek láttán újult erővel lángolt fel a tisztelet iránta, s már-már mozdultak, hogy újra az oldalára álljanak, de a döntés megállította őket. Ráléptek az útra, melyről nem lehetett visszafordulni. Hisa végighordozta mindegyikükön a tekintetét, és senki nem volt képes állni azt. Lehajtották a fejüket, s hátráltak, utat engedve a vezéreiknek, kik letették a fegyvert, jelezve, nem akarnak több harcot. Kezükkel hívva intettek felé.

            -„Vesztettem. Ismét vesztettem.” –szinte látható volt, ahogy a páncél darabokra hullott, felfedve a vérző szívet. Elmosolyodott, de ez egyáltalán nem volt gúnyos, sem sértő. Őszinte, szomorú mosoly volt. A többiekben felcsillant a remény, hogy újra maguk közt köszönthetik vezérüket, de ezúttal is csalódniuk kellett. Hisa a kendőjéhez nyúlt, mely díszesebb volt, mint társaié, leoldotta, majd lassú mozdulattal eldobta. Fellélegeztek, hiszen azt gondolták, hogy közéjük áll. Ehelyett ő megfordult, hogy távozzon, méltóságteljesen. Mert bár a páncél darabokra hullott, nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltozni. Hisa azzal is tisztában volt, hogy bár felfedte érzéseit, már nem fog megváltozni. A magány és a fájdalom mélyen befészkelte magát a szívébe, és nem fog távozni onnan, az idő pedig nem fogja begyógyítani a sebeit, ahogy eddig sem tette.

            -Várj! Most hová mész? –kiáltott fel Scarlett, mire a lány megállt, de nem fordult vissza. –Ne menj el. Maradj velünk!

            -„Nem lehet. Magányos lennék köztetek. Hagytam, hogy szabadon döntsetek, ne tagadjátok meg tőlem ti sem ezt a jogot. És én már döntöttem.”

            -Kérlek… nem akarlak elveszíteni. –Scarlett szinte már könyörgött, s mire Hisa feleszmélhetett volna, szorosan ölelő karokban találta magát. Megdöbbent arccal, tétován emelte fel a kezeit, hogy visszaöleljen. Percekig álltak így, aztán Hisa lefejtette magáról barátnője karjait és ellépett tőle. Szeméből két csillogó gyöngy indult útnak, melyeket hagyott végigfolyni az arcán, nem törölt le. Még most sem szólalt meg, csak halványan elmosolyodott. Tekintete, az óta a nap óta, először, rengeteget elárult. Tisztelettel hajolt meg a banda előtt, majd büszke tartásából, méltóságából semmit sem veszítve felmászott kedvenc sziklájára.

Scarlett megértette a szavak nélküli beszédet, de nem akarta elfogadni.

            -Kérlek… ne tedd! –rogyott térdre, s hiába próbálta, nem tudta visszafojtani feltörő zokogását. Ike letérdelt mellé, és nyugtatóan átkarolta a vállát.

            -Hagyd meg neki, hogy szabadon döntsön.

            -„Igen, jól mondod. Hagyd, hogy véghezvigyem a döntésem. Emelt fővel, anélkül, hogy megaláznának.” –felnézett a csillagokra, még utoljára, amiket sokkal fényesebbnek látott, mint eddig bármikor. –„Biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekszem és, hogy megértitek majd a döntésem. Ezt kell tennie egy vezérnek. Viselnie büszkén a vereségét!”

Visszaterelte a tekintetét a társaira, utoljára végignézett rajtuk. Aztán kezét végső búcsúra emelte, majd dőlni kezdett, és karcsú, erőteljes alakját elnyelte a mélység…

Scarlett és a társai, könnyáztatta arcukat az égre emelték, a fiúk pedig ámulva, határtalan tisztelettel nézték a helyet, ahol az előbb még Hisa állt.

Majd egyszerre lendült magasba minden kéz, utolsó tiszteletadásként. S fejet hajtottak előtte, ki méltón viselte a vereséget…

A történetnek vége lett, a csendet csak a tűz pattogása törte meg. Az érintettek a földre meredve, némán ültek, akik meg most hallották először, döbbenten hallgattak. Scarlett kezében remegett a könyv, amiből felolvasta Hisa gondolatait, kiegészítve vele a történetet.

            -Tudjátok, nagyon haragudtam rá, hogy rezzenéstelen arccal hagyott elmenni. Azt gondoltam, hogy nem is voltunk neki fontosak. Lehet, hogy nem barátkoztunk vele, sőt, én féltem tőle, de így visszagondolva, rengeteget tett értünk. –törte meg a csendet az egyik egykori bandatag.

            -Igen. –értett egyet a másik. –Mindig maga elé helyezett, bár nem mindig volt egyértelmű. Támogatott minket mindig, és sosem hagyott cserben.

            -Azt hittem, hogy még él. –hallottak egy suttogó hangot. Ryou felé kapták a fejüket, úgy figyeltek rá. –Olyan sokat vándoroltam, hogy megtaláljam… Azt mondták nekem, hogy nem kellettem neki, és eldobott. Sokáig utáltam ezért. Milyen anya az, aki eldobja magától a gyerekét? Aztán egyik nap találkoztam valakivel. Végignézett rajtam és azt mondta, mennyire hasonlítok a szüleimre. Először rákiabáltam, hogy ne sértsen meg, hogy hozzájuk hasonlít. Ezen megdöbbent, aztán elmesélte, hogy anya és apa mennyire szerették egymást. Milyen boldogok voltak… Elmondta azt is, hogy mielőtt megszülettem volna, apát megölték, mire anya teljesen összetört. S mikor megszülettem elhitették vele, hogy halott vagyok. Gondoltam, ha megtalálom, és elmondom neki, hogy élek, akkor vele maradhatok, és… -hangja elakadt, könnyei puha puffanással értek földet.

            -Biztos vagyok benne, ha tudja, hogy élsz, akkor életben marad. De nem tudta, úgy érezte, hogy már nem volt oka az életre. –mondta Scarlett szintén könnyes szemmel. –Tessék, ez édesanyád naplója. Sajnálom, hogy személyesen nem ismerhetted, de ezen keresztül talán képet kapsz, milyen volt ő.

            -Mi mindannyian tiszteltük, és tiszteljük még a mai napig is. Ezért tartunk ünnepséget a halála évfordulóján. A ruha, a tánc, a máglya, mind az ő emlékére van!

            -A te édesanyád igazi vezér volt. –ölelte meg vigasztalva Rose Ryou-t. A fiú végigsimított a kislány kipirult arcán, majd fölállt, és fölmászott a sziklára, melyen egykor édesanyja nézte órákon át a csillagokat. Pontosan arra a helyre állt, ahol Hisa is állt, tekintetét pedig a sötét égboltra emelte.

            -Pont, mint ő. –jegyezte meg Ike halkan.

            -Maradhatok? –érte le hozzájuk a fiú hangja. –Anya szeretett itt lenni, megengeditek, hogy maradjak?

            -Örülnénk neki. –bólogatott egyszerre mindenki.

            -Büszke vagyok rátok anya, apa. Nagyszerű emberek voltatok mind a ketten. Bocsássatok meg, hogy annyi éven át utáltalak, de azt hittem eldobtatok. De most már tudom az igazat…

            -Talán semmi sem volt véletlen. Az, hogy a férjed halála évfordulóján támadtak meg, s hogy a tiédnek az évfordulóján bukkant fel a fiad.

            -Anya, apa nézzétek! –kiáltott fel Ahiko, mire mindenki, beleértve a sziklán álló Ryou is, arra fordították a fejüket, amerre a fiú mutatott. A lobogó lángok, mintha egy alakot formáztak volna. Egy 20 éves nő alakját, ahogy büszkén nézett végig rajtuk, aztán a szikla felé fordulva, szeretetteljesen intett a fiának, majd eltűnt.

            -Anya! –mosolyodott el Ryou.

            -Hisa, biztosan tudom, hogy te voltál a mi utolsó, igazi vezérünk.