Álom

Sötét van, mindent beborító teljes sötét. Nem látok, nem hallok semmit. Botladozva haladok, kezemmel kétségbeesetten tapogatom a körülöttem lévő falat. Igen, falat, mert azt már megállapítottam, hogy egy folyosón vagyok. Néha felfedezek egy ajtót, ám vagy be van zárva, vagy nincs mögötte semmi. Régóta megyek, percek vagy órák teltek el… ki tudja? Lassan kezdem elveszteni a reményt, hogy valaha is kitalálok innen.

            Nyomaszt a rámtört magány, a sötétség lassan körülöleli a szívem, magával rántva a lelkemet is. Hideg borzongás fut végig a gerincem mentén. Megállnék, de egy ismeretlen erő kényszerít, hogy tovább menjek. Tovább az ismeretlenbe.

A kétségbeesés lassan úrrá lesz rajtam, ijedten kutatok valami kapaszkodó után, egy apró kis pontért, ami kiránthat innen. Magamban könyörgök a fény után.

            Ismét egy ajtót tapintok ki. Remegve tárom fel, átlépek a küszöbön, és egy másik folyosón találom magam. Még mindig sötét van, nem látok semmit. Azonban itt nincs csönd. Hátborzongató hangok jutnak el fülembe. Hol vagyok? Ittlétem során ez az első kérdésem, amire igazából nem akarom tudni a választ…

Halk üvöltés hangzik fel a távolban, valahol előttem, s egyre közelebb és közelebb jön. Vakon bámulok a sötétbe, dermedten várom, hogy mi fog történni. A hang átsuhan rajtam, pillanatnyi süketséget okozva, majd úgy, ahogy jött elhal. Elvitte a dermedtségem is. Összeszedem a bátorságom, és tovább megyek.

Óvatosan, nesztelenül haladok, de lépteim mégis óriási visszhangot keltenek. Kezem ajtó után kutat, de csak csupasz falakat talál. Nem adhatom fel, biztosan van kiút…

            A suttogások, halk sikolyok, és egyéb más hangok lassan elhalnak, és egy új, mindent elnyomó hangnak adják át helyüket. Először csak halk morajlást hallok, ám egyre erősödik, ahogy egyre közelebb érek, végül hangorkánná növi ki magát. Fülsértő ez a zaj, és van benne valami rémisztő. Kinyújtom a kezem, hogy kitapintsam, hogy mi van előttem. Egy ajtó, s a mögül jön a zaj. Érintésemre feltárul, felfedve a forrást…

            Félek, nem, ez már több puszta félelemnél. Az erő, mely ide vezetett, kegyetlenül taszít bele az örvénybe. Semmi sincs, amibe megkapaszkodhatnék. Nincs remény, hogy szabaduljak, mégis küzdök ellene. Nem hagyom, hogy elnyeljen, viszont erősebb nálam. Ellenállásom lassan alábbhagy, majd teljesen abbamarad. Gondolatban még mindig ellenállok, a testem azonban feladta. Sikoltva próbálok utoljára valami kapaszkodó után nyúlni…

Majdnem teljesen elmerültem, mikor valaki megragadta kinyújtott kezem, s húzni kezdett a fény felé…

Remegek, a verejték patakokban csorog le testemen. Oldalra pillantok, ahol ülsz, s nyugtatva fogod a kezem. Szívverésem visszaáll a normál ütemére, a levegőt sem kapkodva veszem. A jelenléted nyugalommal tölt el.

            -Álom volt. Csupán egy rossz álom. –szólalsz meg lágy, kedves hangon.

            -Igen, álom. –bólintottam még mindig a kezedet szorongatva.

            Amíg itt vagy nekem, a sötétség nem uralkodhat el rajtam, s nem ránthat magával.