Álarc mögött

            Kellemesen meleg idő volt aznap, és már késő délutánra járt az idő. A sötétedésig csupán pár óra volt hátra, ám ez a két lányt, akik az erdőt járták, nem nagyon zavarta. Egy ideje szótlanul mentek egymás mellett, mindketten a gondolataikba merültek. Nem is nagyon volt szükségük szavakra, hiszen akár egy szemvillanásból is azonnal megértették egymást. Aztán az egyikük hirtelen megtorpant és zavartan nézett körül.

            -Hol is vagyunk? Kissé összezavarodtam… -nevetett idegesen a fejét vakargatva. Barátnője szemét forgatva állt meg és fordult felé.

            -A régi, romos kastélynál, ahol mindig kilyukadunk. –felelte egy lemondó sóhaj kíséretében és az említett épületre mutatott.

            -Ja, tényleg… Egyszer megnézhetnénk, ha már mindig elmegyünk mellette.

            -Majd egyszer. Most siessünk haza, mert…

            -Igen, tudom. Randid van Deamennel. Kitaláltátok már, hogy merre mentek?

            -Arra gondoltunk, hogy otthon maradunk…

            -Ó értem! Már amúgy is terveztem egy éjszakai túrát…

            -Köszönöm! Azért, ha lehet, ne tévedj el.

            -Hé, tudok tájékozódni, csak néha elvesztem a fonalat. Mellesleg, ha úgy alakulna, hogy eltévedek, akkor se aggódj, pár nap alatt visszatalálok. Addig élvezzétek, hogy nem zavar senki.

            -Ah, Layra, annyira köszönöm!

            -Hagyd csak! Természetes, barátaimért, érted, bármit. –nevetett vidáman a lány. Ezután megint csend telepedett rájuk. Layra azt a rövid listát futtatta végig a fejében, amit az esti kirándulásához össze akart pakolni, Catalina pedig az estéről ábrándozott. Gyorsítottak a tempójukon, így alig egy óra alatt érték el a város határát, ahol laktak. Nem régen költöztek ebbe a városba, és most még csak ismerkedtek a hellyel és környékével. Rögtön az első napon elmentek túrázni, és ez mostanra már szokássá vált. Minden nap mentek, mindig más útvonalon, de bárhogy is, mindig a kastélynál bukkantak ki. Így kirándulásaik során, az egy biztos pont volt. Egy hetet sem töltöttek ott, mikor Catalina megismerkedett Deamennel. Ő egy helyi fiú volt, bár Layra számára olyan volt, mintha egy másik világból származna. Igaz ezt tisztázták is rögtön az első beszélgetésük során. A fiúnak volt pár elejtett mondata, amin a lány sokszor elgondolkodott, de nagy jelentőséget nem tulajdonított nekik. Többször előfordult, hogy Deamen velük tartott, mikor kirándulni mentek. Ilyenkor Layra igyekezett távol maradni, háttérbe húzódni, hogy teret adjon a barátnőjének, akiről tudta, hogy oda van a fiúért. Másrészt nem szerette a zavaró harmadik szerepét. Hamarosan össze is jöttek, így Layra egyre többet ment el egyedül, és hagyta őket kettesben. Catalina-nak volt is lelkiismeret furdalása, hogy elhanyagolja a barátnőjét, de az biztosította, hogy szó sincs erről.

Végre megérkeztek a házukhoz, Catalina kotorászni kezdett a kulcsa után. Rövid küzdelem után beillesztette a zárba, elfordította, majd mikor belépett, ledobta a cuccát és elfoglalta a fürdőszobát. Layra pedig nekilátott, hogy összerakja a cuccait. Csak a legszükségesebb holmikat szedte össze és pakolta be egy kisebb táskába. Pont végzett mikor Catalina kilépett a fürdőből.

            -Van még arra idő, hogy én is lefürödjek? –érdeklődött, miközben tiszta ruhát szedett elő.

            -Ha sietsz, akkor van. Deamen negyed óra múlva itt lesz.

            -Öt percen belül kész vagyok.

            -Mint mindig. Csak én töltök órákat a zuhany alatt. –jegyezte meg, de mire a végére ért, Layra már folyatta a vizet. –Jellemző…

            Negyed órával később, mindketten készen voltak. Layra éppen bekötötte a cipőjét és egyenesedett fel, mikor csöngettek. Catalina szinte repült ajtót nyitni, és nem sok kellett, hogy fellökje a barátnőjét. Mindketten vidáman köszöntötték a fiút. Layra intett, Catalina pedig futó csókot lehelt Deamen ajkaira.

            -Remélem, időben jöttem.

            -Nem, késtél 10 másodpercet! –vágta rá Layra, mire kapott egy gyilkos pillantást. –Mellesleg, igen, időben jöttél.

            -Merre készülsz?

            -Megyek, megnézem közelebbről a kastélyt, most lesz elég időm rá.

            -Csak nem vonz?

            -Nem is tudod mennyire. –felelte, mire a fiú titokzatosan elmosolyodott. Layra kérdően nézett rá, de végül megrázta a fejét, és barátnőjéhez lépett. –Jó szórakozást! Majd valamikor jövök! –mondta, aztán a fiú mellé lépett. –Kérlek, nagyon vigyázz rá!

            -Számíthatsz rám!

            -Layra, nem vagyok már kisgyerek!

            -Tudom, de fontos vagy nekem. Na majd mesélj!

            -Természetesen.

            -Sziasztok!

            -Mint egy testvér, nem igaz? –jegyezte meg Deamen, miután becsukódott az ajtó. A lány bólintott. –Ha már kettesben maradtunk…

            Estére a hőmérséklet lehűlt pár fokkal. Layra-n átfutott a gondolat, hogy lehet nem lesz elég a pulóver, de nem akart visszafordulni. Inkább jobban összehúzta magán a pulcsit, és meggyorsította a lépteit. Huszonöt perc alatt ért ki ezzel a tempóval a városból. Megállás nélkül elindult, a már jól ismert ösvényen, mely a kastélyhoz vezetett. Szinte minden nap végigment ezen az úton, nem kellett félnie, hogy eltéved, bár sötétedés után nem nagyon járt még az erdőben. Ennek ellenére kíváncsian szemlélődött, igyekezett minél több mindent megfigyelni. Újabb fél óra elteltével érkezett meg a birtok határát jelző rozoga kerítéshez. Keresett egy megfelelő helyet, majd lendületet vett, és felmászott a kerítés tetejére, ahol megállt egy percre. Olyan érzése volt, mintha valaminek a határára lépett volna, de hogy minek, azt nem tudta volna elmagyarázni. Vett egy mély levegőt, aztán elrugaszkodott. Puhán ért földet, minden hang nélkül. Felegyenesedett, majd kutatva nézett körül, ám tekintete rögtön a kastélyon megakadt. Döbbenten dermedt meg. Korántsem egy régi, elhagyatott épületet látott, hanem pont az ellenkezőjét. Nagyon is lakott volt, ráadásul valami bál folyhatott bent, mert Layra halkan bár, de hallotta a kiszűrődő zenét. Jobban megfigyelve vette csak észre, hogy a kerítés mentén, egyenlő távolságban sötétkék ruhás őrök álltak, mozdulatlanul, feszesen. A lány csak a szerencsének köszönhette, hogy nem vették még észre. Layra úgy döntött, hogy megpróbál eljutni a kastély oldalához, ami nagy nehezen sikerült is. Óvatosnak kellett lennie, és nem egyszer előfordulhatott volna, hogy meglátják. De mégsem történt így, fellélegezve lesett be az egyik földhöz közeli ablakon. Kiöltözött nők és férfiak kerültek a látóterébe, de az ő tekintete csak átfutott rajtuk. Gyorsan mérte fel a helyet, és miközben megállapította, hogy az öltözéke nem megfelelő ahhoz, hogy el tudjon vegyülni feltűnés nélkül, fürkésző tekintete megakadt valakin. Az, mi felkeltette az érdeklődését az illető iránt, az arca volt. Amit valójában nem látott, mert egy fekete maszk fedte, melynek szegélyén vörös-fehér minták voltak. Alaposabban megfigyelte a vendégeket, de senki arcát nem takarta álarc. Nem sokáig gondolkodott rajta, ráfogta, hogy csak a rátapadó nőket akarja elkerülni. Ami elég béna próbálkozás volt, hiszen így is nők gyűrűjének a közepén állt. Nem sokáig szemlélődhetett zavartalanul. Még éppen időben észlelte és kapta el a fejét, egy dobótőr elől, mely célirányosan felé tartott, s ami, mert nem találta el célpontját, betörve az üveget, a bálteremben landolt. A szokatlan zajra több fej is az ablak felé fordult, de ezzel a lány már nem törődött. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy elkerülje a támadásokat. Közben a csörömpölés nem csak a bent lévők figyelmét vonta magára, hanem az őrökét is, akik azonnal fegyvert rántottak, és a hang irányába rohantak. Layra szívesen fogadta a felmentő sereget, igaz, tisztában volt azzal, hogy a segítség nem miatta jött. Mindenesetre sikerült egy pillanatra elkalandoznia, ami nem volt nagyon szerencsés, tekintve, hogy nála semmilyen fegyver nem volt, így a védekezése abból állt, hogy igyekezett elkerülni a támadásokat.

            -Hjaj, ha legalább tanultam volna valamilyen küzdősportot, sokkal könnyebb dolgom lenne. –morogta.

Amire már a teremben lévők is kirohantak, az a lány hangos sikolya volt. Figyelmetlenségében nem vette észre a mögé lopakodó, fekete ruhás támadót, s mire reagált volna, már késő volt. Találkozását a fallal még túlélte, de mikor megérezte, ahogy a hideg penge áthatolt a jobb oldalán és odaszögezte a falhoz, az sok volt. Felsikoltott fájdalmában, ennek ellenére rögtön megpróbálta leszedni magát. Ezzel csak azt érte el, hogy a tenyerét is felsértette, mert a kard kétélű volt, és a markolatát nem érte el.

            -A fenébe! Erre nem számítottam. –nyögte félájultan. Nem sok kellett hozzá, hogy átadja magát a hívogató sötétségnek, de a magas adrenalin szintje nem engedte. Végül, aki a segítségére sietett, az pont az a maszkos férfi volt, akit olyan kíváncsian figyelt pár perccel ezelőtt. Egy gyors mozdulattal rántotta ki a kardot, amivel egy újabb sikolyt váltott ki a lányból. Azonnal elhajította a fegyvert és az összerogyó test után kapott. Layra-t hirtelen nyugalom árasztotta el, amint az erős karok elkapták, és gyengéden megtámasztották. Biztonságban érezte magát, így hát átengedte magát a sötétségnek.

            Abban a pillanatban, amint Layra elvesztette az eszméletét, Catalina, mintha rémálomból ébredne, hirtelen felült az ágyon. Deamen is felébredt és kérdően tekintett fel a lányra. Ennél több érdeklődést nem mutatott.

            -Mi a baj? –kérdezte mégis.

            -Layra. Úgy érzem történt vele valami. Utána kell mennem! –pattant fel Catalina, de a fiú visszafogta.

            -Nyugalom! Ha jól emlékszem azt mondta, hogy ne aggódj, pár napon belül visszatér.

            -Tudom, de akkor is aggódom. Mindig megérezzük, hogyha a másiknak baja esett. Deamen, biztos vagyok benne, hogy történt vele valami!

            -Ti aztán tényleg egymásra vagytok hangolódva. –jegyezte meg halkan. Kifejezéstelen arcán, mintha egy pillanatra árnyék suhant volna át. Ám ezt a lány nem vette észre. –Figyelj. Ha öt napon belül nem jelentkezik, akkor utána megyünk, és megkeressük. Rendben? Addig használjuk ki az időt, amit kaptunk.

            -Jó… rendben. –adta meg magát Catalina. Azonban még így sem nyugodott meg teljesen, ezért Deamen úgy döntött, elfeledteti vele a barátnőjét.

            Layra felsóhajtott, majd lassan felnyitotta a szemeit. Kellett egy kis idő, amíg homályos látása kiélesedett, és körülnézhetett, hogy hol is van. A szoba, melyben feküdt, nem volt nagy, bútorzata csupán egy nagy ágyból, egy kis asztalból, egy székből, és egy kétajtós szekrényből állt. A függöny be volt húzva, világosságot csak néhány gyertya nyújtott. Miután körbenézett, óvatosan ülő helyzetbe tornázta magát, majd vigyázva kiszállt az ágyból. Bármennyire ügyelt, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot, a fájdalom így is belenyilallt az oldalába, amitől meg kellett támaszkodnia. Vett pár mélyebb levegőt, s mikor elmúlt a fájdalom, az ajtó felé indult. Halkan nyitotta ki azt, először kinézett, aztán kilépett a szobából. Hosszú folyosón találta magát, mely bal oldali irányba öt méter után elkanyarodott, jobb oldalról pedig egy lépcső vezetett lefelé. Layra kíváncsiságát inkább a baloldali irány keltette fel, mint a lépcsősor, így hát arra is indult el. Jól is tette, mert alig tűnt el a kanyarban, a lépcsőn két férfi közeledett. Az egyik egy kis táskát cipelt magával, ő volt az orvos, akit kirendeltek a lány mellé. A másik pedig egy katona volt, amit főleg a sötétkék egyenruhája mutatott.  A katona nyitotta ki az ajtót, szélesre tárta, de az orvos a küszöbön megtorpant. A katona először nem értette, de aztán ő is benézett és azonnal felfogta a döbbenet okát. Habozás nélkül cselekedett. Futva indult le a lépcsőn, egyenesen a hatalmas aulába, hol kapitánya és a kastély ura tartózkodott. Megtorpant a két férfi előtt, fejet hajtott, és belekezdett a mondandójába.

            -Uram, a lány nem tartózkodik a szobájában! –jelentette kissé idegesen. Meg is volt rá az oka, hiszen rá volt bízva a lány őrizete.

            -Ó, tehát magához tért. –jegyezte meg gúnyosan a kastély ura.

            -Valószínűleg igen, Uram! –helyeselt a katona.

            -Ch… hamarosan úgy is ide keveredik.

            -Dark, ne légy vele ellenséges. –figyelmeztette a kapitány a férfit, mire az csak rávillantotta a kedvesnek cseppet sem mondható tekintetét.

            -Igen, Dark, ne légy velem ellenséges! –csendült fel Layra hangja, aki az utolsó mondatot pont elkapta. A három férfi felé kapta a fejét, ő pedig lassan odasétált hozzájuk. –Szép a kastélyod, bár őszintén nem ilyenre számítottam a romok alapján…

            -Köszönjük, hogy megtisztelsz a jelenléteddel… -kezdte Dark, még gúnyosabban.

            -Layra. Így hívnak. –segítette ki a lány ugyan olyan hangsúllyal. –Bocsika, hogy nem hajolgatok, mint azt itt mindenki teszi, de eléggé fájdalmas lenne.

            -Pedig elvártam volna. Elvégre az életedet nekem köszönheted.

            -Igen, tudom, és köszönöm. De akkor sem veszel rá, hogy hajolgassak.

            -Ha már ilyen kellemesen megismerkedtünk… -vágta el a szócsatát a kapitány. –Először is bemutatkozom. Keenan kapitány vagyok. Másodszor pedig, elmesélnéd, hogy kerültél ide?

            -Rendben, rendben, máris elmondom, de nem ülhetnénk le? Még nem érzem magam elég erősnek, és kimerített a felfedező sétám is.

            -Kövess. –intett Dark hűvösen, és egy kis szobába vezette a lány és a kapitányát. Layra rögtön leült, Keenan pedig az ablakhoz húzódott. A szobában egyetlen nagy asztal volt, ami mögé Dark telepedett le. Ujjai hegyét összeérintette és várakozón nézett a lányra.

            -Igyekszem röviden összefoglalni. De az elején kezdem. –kezdte Layra. –Szóval, nem olyan régen költöztünk erre a környékre a barátnőmmel, Catalinával. Minden nap eljártunk kirándulni, mindketten nagyon szeretjük a természetet, de ez most mindegy. Ritkán mentünk ugyan azon az útvonalon, de visszafelé mindig a kastély mellett mentünk el. Aztán… had kérdezzem meg, hogy mióta vagyok itt?

            -Három napja. Folytasd. –felelt sürgetve a maszkos.

            -Mi?! Öhm… jó, később akadok ki. Az első napokban Catalina összejött egy helyi fiúval, Deamennel. –a név hallatán Dark összerezzent, de a lány figyelmét ez elkerülte. Nem úgy a kapitányét, aki innentől kezdve érdeklődve hallgatta a beszámolót. –Egyre többet voltak együtt, én pedig egyre jobban húzódtam a háttérbe. Aznap is találkoztak, de csak estére beszélték meg. Nem akartam zavaró tényező lenni, hát kihasználtam az alkalmat, hogy jobban megnézhessen azt a romos kastélyt. Mindig is vonzott magához. Deamen nyolc körül jött, akkor mentem el, mikor megérkezett. Egy jól ismert ösvényt választottam, amelyen még sötétben sem tévedhetek el. A kerítésnél kerestem egy olyan helyet, ahol könnyen át tudok mászni. Könnyedén a másik oldalon találtam magam, azaz itt. Meg kell, valljam nem kicsit lepett meg a látvány. Röviden így kerültem ide.

            -Nagyszerű, tehát a kíváncsiságodnak köszönheted, hogy belekeveredtél… lányok…

            -Most meg mi bajod? El sem tudod képzelni mennyire vonzott ez a hely. Nem tehetek róla, muszáj volt megnéznem.

            -Dark, itt kell maradnia. Mostantól nincs biztonságban… -szólalt meg Keenan.

            -Tudom… -morogta a férfi. Layra értetlenül kapkodta a fejét.

            -Már ne is haragudjatok, szép hely, meg minden, de nekem haza kell mennem. Catalina már biztosan aggódik.

            -„Abban én nem lennék olyan biztos, főleg, ha Deamennel van.” –gondolta Dark, de hangosan csak ennyit mondott: -Nem lehet. Mint már elhangzott, itt kell maradnod. Vadásznak rád, és ha hazamész, akkor a drága barátnőd is veszélybe kerül. –„Bár ezt nem mondanám biztosra, tekintve, hogy Deamennel van…”

            -Nem érdekel! Értsd meg, vissza kell mennem! Legalább annyi ideig, hogy elmagyarázzam Catalinának. Nem tűnhetek el szó nélkül. Akkor kevésbé lenne veszélyben, hogyha a keresésemre indulna? A legjobb barátnőm, a legfontosabb nekem, nem hagyhatom tudatlanságban. Nem akarok fájdalmat okozni neki. Megértetted? –fakadt ki dühösen Layra, s az utolsó mondatot, már a férfi arcához közel mondta. Nem törődve a belenyilalló fájdalommal, szinte rámászott az asztalra. A kialakult helyzettől Keenan-nek el kellett fordulnia, hogy vissza tudja tartani feltörő nevetését.

            -Hé, nyugalom! –dőlt hátra Dark. –Átvéreztél…

            -Wááá ez a legkisebb gondom! –üvöltötte a lány. –Ah, jó. Nem érdekel, hogy segítesz vagy nem, én megyek, és felkeresem Catalinát. Különben is, mi a fenének mondtam el neked ezeket? Nem is ismerlek. –erőltetett nyugalmat magára. Lemászott az asztalról, majd az ajtó felé indult, de három lépés után összeesett.

            -Kissé indulatos! –jegyezte meg Keenan az ájult lányhoz lépve. Óvatosan a karjaiba vette. –Mit tegyünk most? Az előbbiből kiindulva, nem fogja annyiban hagyni…

            -Mit tehetnék? Elkísérem a barátnőjéhez. Legalább találkozom a drága barátommal. Lenne egy-két kérdésem hozzá. –közölte mogorván Dark. A kapitány bólintott, majd elhagyta a helyiséget.