Catalina fogott egy széket, leült rá, és nekilátott, hogy felvegye a cipőjét. Deamen az ajtófélfának támaszkodva figyelte őt, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy vele kívánna tartani. Magában viszont nagyon is elégedett volt, az elért eredményével. Gyorsabban haladt, mint képzelte. Szeme feketén villant erre a gondolatra, ami a lány figyelmét elkerülte.

            -Még nem telt le az öt nap. –jegyezte meg halkan.

            -Tudom, de akkor is aggódom. –közölte Catalina közönyösen, ami megcáfolta mondatát. –Négy napja távol van. Ennyire nem rossz a tájékozó képessége. Na meg lelkiismeret furdalásom van, hiszen az elmúlt négy napban még csak nem is gondoltam rá. Aztán ki tudja, hol fekszik eszméletlenül.

            -Na és, ha nem így van? Ha vidáman tölti valahol az időt és téged teljesen elfelejtett? –ültette a kételyt a lányba.

            -Ismerem őt, Deamen. Nem tenne ilyet.

            -Biztos vagy benne? Tényleg annyira ismered őt? Én úgy vettem észre, hogy az utóbbi időben kezdett elhúzódni tőled. Egyre többször hagyott egyedül…

            -Nem, ez nem így van. Csak nem akart zavarni. Senki sem szereti a zavaró harmadik szerepét. Ő meg pláne. Csak teret akart hagyni. –védte barátnőjét, ám hangjából kicsengett a bizonytalanság. Deamen diadalittas mosolyt eresztett meg, bár csak egy pillanatra.

            -Igen? És, ha féltékeny arra, hogy van valakid rajta kívül? Hogy már nem ő az egyetlen személy, aki fontos számodra? –ütötte tovább a vasat a fiú. Catalina erre már nem felelt, de látszott rajta, hogy elgondolkodott. Ideje sem lett volna, hiszen hirtelen kinyílt az ajtó és ketten léptek be rajta gyorsan.

            -Layra! –üdvözölte Deamen a lányt, gúnyosan mosolyogva. Layra meglepődött ezen, de nem tette szóvá. Köszönés nélkül barátnője felé fordult, aki dermedten ült a széken. Megragadta a karját, és behúzta a szobába, majd magukra zárta az ajtót. Deamen most a másik vendég felé fordult, és mosolya azonnal lehervadt.

            -Üdv, Deamen. Jó újra látni… régen találkoztunk.

            -Dark…

            -Személyesen. Nem hallottam jókat felőled, bár mikor vagy jó?

            -Mert nem vagyok olyan szent, mint te? Ugyan Dark, ezt te sem mondtad komolyan. Látom, ráakadtál Layra-ra…

            -Ja. Véletlenül…

            -Nincsenek véletlenek.

            -Értem, szóval tudtad, hogy jönni fog.

            -Persze, hogy tudtam. Amióta itt vannak, azóta vonzotta az a hely. Csak megadtam neki a lehetőséget…

            -Ó, tudom, hogy volt más szándékod is… Ha már itt tartunk. Mondd csak! Miért is akartad megölni?

            -Dark, ha tényleg ő az, akire te vársz, akkor nem hagyhatom életben. Nem akarom, hogy fölénybe kerülj. Ha róla szól a monda… Ez a legjobb megoldás, ugyanis elcsábítani nem tudom, mert sosem kedveltük egymást igazán.

            -Tehát a barátnőjét csak kihasználod? Hogy fájdalmat okozz neki, vagy azért, hogy kiderüljön, tényleg ő az-e? Mellesleg, én nem éreztem semmi különöset, amikor átlépett a határon.

            -Meglátjuk, Dark, meglátjuk. –közölte titokzatosan Deamen.

            -Meg fogom őt védeni. Nem hagyom, hogy baja essen.

            -Hn…

A szoba ajtaja hirtelen kivágódott, és Layra esett ki rajta, nagy lendülettel, épphogy sikerült állva maradnia. Catalina mérgesen trappolt utána és állt meg előtte.

            -Hazudsz! Tudom, hogy nem mondasz igazat! Eszedbe sem jutottam a négy nap alatt! –kiáltotta barátnője arcába.

            -Ha tényleg így lenne, akkor szerinted visszajöttem volna, hogy elmagyarázzam a dolgokat? De tudod mit? Lehet, hogy hibát követtem el! –jelentette ki nyugodtan Layra. Dark csodálkozva figyelte őt, hiszen ez a viselkedés meglepte őt. –Nem is maradok tovább. Bocs, hogy megszakítottam ezt az idillt. Menjünk, Dark! Úgy látszik, nem látnak szívesen.

            -Vesztettél Layra! Catalina már az enyém. –suttogta a lány fülébe Deamen, mikor az mellé lépett. Layra csupán egy gyilkos pillantással jutalmazta, majd továbbra is nyugodtan kilépett a bejárati ajtón. Dark szó nélkül követte.

            -Igazad volt, Deamen! Mégsem ismerem olyan jól, mint hittem. Képzeld, azt hazudta, hogy azért nem jött vissza, mert meg akarták ölni, és négy napig eszméletlenül feküdt. Meg, hogy határozatlan ideig távol lesz, mert nem akar veszélybe sodorni.

            -Hát nem megmondtam? –ölelte magához a lányt. Magában azonban elégedetten felnevetett. Catalina már tényleg az övé volt. Elhárította az utolsó akadályt is, ami a terve megvalósulásában állt.

            -De. Ne haragudj, hogy nem hittem neked. Többször nem fordul elő…

Layra feldúltan ösztökélte gyorsabb vágtára a lovát, majdnem túlhajszolta. Dark csak a kastély aulájában érte utol, ám ott rögtön kérdőre vonta volna, de nem volt rá szükség. A lány magától elmondta, vagyis közölte hatalmas tombolás közben.

            -Az a szemét állat! Ellenem fordította Catalinát, pedig semmi rosszat nem tettem! Hogy merte? Még hogy én féltékeny! Mégis mire? Arra az öntelt baromra, aki egész végig azon dolgozott, hogy megutáltasson a legjobb barátnőmmel?! És sikerült is elérnie. Ó, hogy megfojtanám egy kanál vízben! Csak tudnám az okát! Vesztettél, Layra, ő már az enyém. Mégis milyen csatát vívtunk? Miért vette el tőlem az egyetlen személyt, aki maradt nekem? És te! –fordult őrjöngve Dark felé, aki hátrált pár lépést. –Tartozol nekem egy magyarázattal! És nem ajánlom, hogy megpróbáld elkerülni, mert ízekre szedlek! Megértetted?! Most pedig elvonulok, mielőtt tönkrezúznám a berendezést. –azzal fogta magát és elrohant. Azt már senki sem látta, hogy mindezt sírva teszi.

            -Úgy látom, nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy szerette volna. –állapította meg Keenan, aki végignézte ezt a kis jelenetet. –Hú, ez félelmetes volt.

            -Na ja. Egy szóval, illetve névvel meg tudom magyarázni. Deamen.

            -Értem. Tehát beindultak az események. Ő az? –komolyodott el a kapitány.

            -Nem tudom. De azt igen, hogy vigyáznunk kell rá, mert Deamen nem hagyja békén. Amint lehetősége lesz rá, meg fogja ölni. –magyarázta a férfi, aztán ő is elvonult. Keenan komoran nézett hol utána, hol pedig arra, amerre a lány elrohant. Layra kifakadásából kivette, hogy Deamen elvette tőle az egyetlen fontos személyt az életéből.

            -Pedig milyen büszkén mesélt róla. –csóválta a fejét. –Ez aljas húzás volt. –sóhajtotta és ő is távozott.

Másnap Layra kialvatlanul ébredt, egész éjjel alig aludt valamit. Gondolatai folyton Catalina körül forogtak, és azon a rövid párbeszéden, ami Dark és Keenan között folyt. Fáradtan kelt fel, elvégezte a reggeli rutint, majd elindult megkeresni az ebédlőd. Pár perces kóválygás után rá is akadt, hála egy hangos csörömpölésnek. Nem volt kedve mosolyt erőltetni magára, hát kifejezéstelen arcot vett fel, és úgy lépett be az ajtón. Alig haladt át a küszöbön, azonnal magára vonta a figyelmet. A zavart cselédlány megdermed mozdulatában, és ijedten pillantott felé. Layra rezzenéstelenül sétált az asztalhoz, és ült le Dark és Keenan, meg pár, számára ismeretlen személy társaságába.

            -Elnézést, kisasszony! Mit hozhatok? –lépett mögé a cseléd még mindig óriási zavarban.

            -Egy jó erős kávét, meg valami ehetőt. –jelentette ki a lány.

            -Igenis…

            -Layra! Csak semmi kisasszonyozás! –közölte ellentmondást nem tűrően. A hangulat kezdett kissé megfagyni. –És hagyd el a magázást is…

            -Igenis kisassz… azaz Layra!

            -Öhm… hogy aludtál? –próbálta oldani a feszültséget Keenan. Layra rávillantotta a tekintetét, amitől a férfi ijedten kezdte vizsgálni az asztalterítőt.

            -Nem igazán aludtam. –sóhajtott a lány kicsit megenyhülve. –Hogy is mondjam, még mindig zaklatott állapotban vagyok.

            -Teljesen megértem. Ami pedig a…

            -Majd reggeli után. Most megpróbálom feldobni magam, és gyorsan feldolgozni a történteket. Na akkor talán nyugodtan fogom kezelni a dolgokat…

Ezek után több szó nem esett köztük. Dark le sem vette a szemét róla, próbálta leolvasni róla, mégis mire számítson a későbbiekben, amint elmagyarázta a történtek okát. Persze egy-két dolgot kihagyva. Layra gyorsan letudta a reggelit és várakozón tekintett a két férfira. Azok szó nélkül felálltak és elindultak ki az ebédlőből, a könyvtár felé.

            -Hallgatom. –mondta Layra, miután helyet foglalt az egyik fotelban. Most egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy komolytalan kölyök. Dark halkan megköszörülte a torkát.

            -Nem akarom hosszan elhúzni, úgyhogy igyekszem összefoglalni pár mondatban. –kezdte a magyarázatot.

            -Kérlek, ne erőltesd meg magad. A hosszú szövegek összerakása nem könnyű dolog. –szakította félbe gúnyosan a lány, de a továbbiakban nem szólalt meg.

            -Köszönöm. –morogta a férfi. –Szóval, az elején kezdem. Deamen és én régóta, egyfajta háborúban állunk egymással. Még gyerekek voltunk, mikor elkezdődött. Születésünk óta el volt döntve, mi lesz a sorsunk, hogy mindig ellenségek leszünk. Ennek tudatában, mi mégis barátkoztunk egymással. Akkor úgy gondoltuk, hogy szembeszegülünk azzal, mit nekünk szántak. És így is tettünk, a legjobb barátok lettünk. Igen… valami olyasmi kapcsolat volt köztünk, mit te említettél Catalinával kapcsolatban. Egészen addig… Mondhatni egyik napról a másikra változott meg minden. Hiába volt minden próbálkozásunk, tényleg egymás ellen fordultunk. Nem is tudom, hogy válhatott a barátságunk gyűlöletté. Mindenesetre így történt, és háborúzni kezdtünk, mint ahogy azt előre megjósolták. Minden alkalmat megragadtunk, hogy ott ártsunk a másiknak, ahol tudunk. De egyikünk sem tudott a másik fölé emelkedni. Egyenlő erőkkel vívtunk, és a mérleg nem billent sehova. Szilárdan tartotta egyensúlyi állapotát. Aztán megismertük azt a mondát, ami újabb fordulatot hozott a háborúnkba.

Layra kihúzta magát a fotelban, s bár eddig kifejezéstelenül hallgatta a történetet, most árnyalatnyi érdeklődés suhant át az arcán.

            -A monda arról szólt, hogy jön majd valaki, kinek akkora hatalma van, hogy eldönti majd a fekete és fehér közt dúló háborút. Hogy melyik fél oldalára billenti a mérleget, az attól függ, ki állítja majd az oldalára. Az illető nem fog tudni arról, mekkora erő birtokosa, de a fekete és fehér meg fogja érezni, ha átlépi a határt. Attól kezdve erre alapoztunk mindent. Deamen és én is keresni kezdtem azt a valakit, de eddig még nem bukkantunk a nyomára. Rengetegen kerültek ide véletlenül, de a hozzájuk fűzött reményeket egyikük sem váltotta be… -fejezte be az elbeszélést Dark. Volt még valami, amiről mélyen hallgatott, de úgy gondolta a lánynak nem kell arról tudnia.

            -Értem. –állt föl Layra. –Én nem hiszem, hogy én lennék az, kiről a monda szól. Ennek ellenére segítek, amennyire az erőmből kitelik. És talán van esélyem arra, hogy visszaszerezzem Catalina barátságát. Keenan, gyere velem! –jelentette ki, majd elhagyta a könyvtárat. A kapitány követte őt. A lány magabiztosan elhagyta a kastélyt, s annak háta mögé igyekezett, ahol a katonák szállása is volt. Megcélozta a gyakorló pályát, amit még az első napon fedezett fel, mikor körbejárta a helyet. A katonák automatikusan teret hagytak neki, meghajlás kíséretében.

            -Hozz nekem, kérlek, egy könnyű kardot. –szólt az egyik katonának, aki elrohant, majd pár perccel később visszatért az említett tárggyal. Layra elszántan vette át, majd a kapitányhoz fordult. –Taníts meg harcolni!

            -Layra, nem hiszem…

            -Kérlek! Azt mondtam, hogy segítek, de ilyen állapotban csak az utatokban lennék! Azt pedig nem szeretném. Úgyhogy ne kelljen még egyszer kérnem! –közölte ellentmondást nem tűrve.

            -Még nem jöttél teljesen rendbe, a sebed felnyílhat. –ellenkezett még mindig a férfi. Layra fáradtan felsóhajtott.

            -Nem érdekel. Lehet, hogy Deamen elleni első csatámat elvesztettem, de nem hagyom Catalinát csak úgy kisétálni az életemből. Ahhoz túl fontos nekem. Én nem akarom végleg elveszíteni a legjobb barátomat.

            -Jó, rendben. Megtanítalak. De csak, mert lány vagy, nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled. Ugyan olyan kemény leszek, mint a katonáimmal. Nem kapsz különleges bánásmódot.

            -Ezt el is várom. Kezdjünk neki!