Catalina elgondolkodva sétált fel s alá a szobában. Deamen nyugodtan állt az ablaknál, háttal a lánynak, és kifelé nézett. Halvány mosoly játszadozott az ajkán, mert terve tökéletesen haladt előre.

            -Layra tudott erről? –törte meg a csendet hidegen Catalina.

            -Biztos vagyok benne. Miért maradt volna titokban előtte? –felelt a férfi gúnyosan.

            -Ó, és miért nem mondta el nekem?

            -Tudnom kéne? A te barátnőd, nem igaz?

            -Nem. –jelentette ki. –Ha tényleg az lenne, el kellett volna mondania. Nem pedig olyan ostobaságokkal etetni.

            -Hn…

            -Szerinted én vagyok az? –érdeklődött kíváncsian a lány. Deamen végre elfordult az ablakból és egyenesen Catalina szemébe nézett. Írisze kissé kitágult, pupillája teljesen eltűnt, tiszta fekete volt.

            -Nem tudom. Kiderül, ha átlépsz a határon.

            -Akkor mire várunk?

            -Még nincs itt az ideje. Idő kell ahhoz, hogy Dark egyre biztosabbá váljon, hogy Layra az… Annál szebb lesz látni a csalódását, minél nagyobb a reménye… Gyönyörű lesz összetörve látni. Főleg mikor tudatosul benne, hogy végérvényesen vesztett!

            -Apropó, Dark… miért hord mindig maszkot? Torz az arca vagy mi?

            -Nem. Semmi baja nincs az arcának. Egyszerűen nem veheti le. Nem tudja levenni. –komorodott el a férfi.

            -Miért?

            -Nem tudom. –tért ki a válasz elől. Igazából nagyon is tisztában volt vele, de ez egy olyan dolog volt, hogy, még ha gyűlölte is Darkot, megtartotta a titkot.

            -Jól van. Mi lesz akkor, ha mégsem én, hanem Layra…

            -Layra már átlépett a határon, és semmi különöset nem éreztem vele kapcsolatban. Szinte biztos, hogy nem ő az. De ez, amint észrevettem, nem tűnt fel Darknak. Nem baj, higgye csak, hogy a lány az, annál jobban fogom élvezni a dolgot. Te mindig velem maradsz, már az enyém vagy. –hajolt közel Catalinához, és gyengéd csókot lehelt az ajkára.

            -Igen, a tiéd vagyok. –bólintott a lány. –De Layra… őt kérlek, hagyd meg nekem! Had döntsek én felőle…

            -Megegyeztünk. –villantott meg egy kegyetlen mosolyt Deamen. –„Layra, mennyire sajnálom, de egyre jobban eltávolodtok egymástól, még ha te ezt nem is akarod. Sajnálom? Nem, dehogy. El sem tudod képzelni, hogy mekkora gyönyörűséget okoz nekem látni, amint tönkremegy a barátságotok, és gyűlöletbe fordult át. Dark… úgy látszik nem csak ránk volt igaz, amit jósoltak… Szegény kislány, hogy szenvedhet most… Bár láthatnám!”

            Még nem hajnalodott, mikor Layra már kint volt a pályán és gyakorolt. Fáradt volt, ez leginkább lassú mozdulatain látszott meg. Szerencsére gyorsan tanult, a kapitány meg is volt elégedve a teljesítményével. Alig telt el három hét, de majdnem mesteri fokon forgatta a kardot. Ez főleg az éjjel-nappali edzéseinek volt köszönhető. Az sem telt sok időbe, hogy kivívja az elismerését az embereknek. A cselédek és a katonák úrnőnek kezdték szólítani, ami ellen az elején még tiltakozott, de lassan hozzászokott. Kedves, segítőkész volt mindenkivel szemben, magabiztos és céltudatos. Hangulata szinte mindig vidám volt, amivel a körülötte lévőket is jó kedvre tudta deríteni. Ám viselkedése és természete neki is átalakult, igaz, nem olyan irányba, mint Catalinának. A bolondos, játékos kislány lassan kiveszett belőle, megtanulta elrejteni az érzéseit, álarcokat ölteni, hogy más még véletlenül se lássa, mi zajlik benne valójában. Képes volt elhitetni másokkal, hogy végtelenül vidám, mikor belül egyáltalán nem volt az. És ez csak az egyik, ami nagy változást jelentett. Ahogy telt az idő, a bizonytalanság úgy lett egyre erősebb benne. A kard lassan kiesett a kezéből, ő pedig fáradtan dőlt el a füvön. Üvegesnek tűnő tekintete kíváncsian fürkészte a sötét égboltot.

„Nem bírom tovább. Elfáradtam. Catalina… miért történt így? Miért kellett egymás ellen fordulnunk? Talán, ha az első perctől fogva támogatlak, akkor elkerülhettük volna? Ha rögtön elfogadom Deamen-t… akkor még barátok lennénk? „Vesztettél Layra!” Tudom, már az elejétől fogva, igaz? Így tervezted, esélyem sem volt ellened. És még sem tudlak gyűlölni, pedig mennyire szeretnélek. De nem megy. Mert Catalina boldog veled, és nekem ez a legfontosabb. Hah, miért magyarázom ezt? Igenis gyűlöllek! Gyűlöllek, mert elvetted őt tőlem! Elvetted az egyetlen személyt, aki maradt nekem… az egyetlent, aki igazán számított nekem… aki kiskorom óta ott volt mellettem. Aki ott állt mögöttem, mikor a szüleimet eltemették. Akire mindig számíthattam… És most! Most gyűlöl engem. Eldobott miattad!” –a lány arcára gúnyos mosoly kúszott. „Gratulálok, Deamen! Nem csak Catalinánál értél el változást. Nem csak benne ültetted el a gyűlöletet, hanem bennem is. De nem hagyom magam, nem fogom engedni, hogy ebben is te nyerj! És bár nem akarom, de a vele való barátságom fonata szálanként pattan el, és csúszik ki a kezem közül. Csak ne fájna ennyire! Csak ne szenvednék ennyire tőle! De pontosan ezt akartad… Jelentem, sikerült. El sem tudod képzelni, mennyire kínoz!”

            -Miért küzdök még mindig? Egyáltalán lehet ezen még változtatni? Érdemes törni magam? Hiszen többé úgy sem hisz nekem… -mondta ki hangosan. Na igen, ez a kétely gyötörte mostanság, ez a bizonytalanság kínozta.

            -Mert annyira fontos neked, hogy nem tudod elengedni. A legjobb barátja vagy, természetes, hogy harcolsz érte. Még, ha vesztes csatába kezdtél is. –hangzott Dark kellemes, mély hangja. Layra nem vette a fáradtságot, hogy ránézzen, továbbra is, a már világosabb eget bámulta.

            -Jaj, most lebuktam. –sóhajtott fel. –Szerintem csak én gondolom azt, hogy még barátok vagyunk…

            -Ha tényleg úgy gondolod, hogy a barátod, akkor nem szabad feladnod. Igenis küzdened kell érte! –a férfi szintén elfeküdt a füvön a lányhoz közel.

            -Én már nem vagyok olyan biztos benne. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megtartsam ezt a barátságot. És talán nem is vagyok méltó rá.

            -Ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhattál volna.

            -Te és Deamen… szintén legjobb barátok voltatok, és most arra hajtotok, hogy kinyírjátok egymást!

            -Nem voltunk, azok vagyunk. Legalábbis én így tartom. És tévedsz, én nem akarom őt megölni. Még akkor sem tenném, ha tényleg gyűlölném.

            -És neked is annyira fáj, mint nekem?

            -Hm…

            -Elég! Ne haragudj, hogy ezzel fárasztottalak. Hogy megmutattam ezt az oldalam. Többször nem fordul elő.

            -Néha ki kell adni. És örülök, hogy van ilyen oldalad is. Már kezdtél nem emberi lenni. Így elrejteni ennyi érzést…

            -Gyakorlok tovább. –jelentette ki Layra. –„Akárhogy is, jól esett, hogy elmondhattam. Kösz, Dark!”

            -Veled tartok.

Így az első napsugarak a pengék csattogására keltek. Ahogy egyre magasabban járt a nap, a szemlélődők úgy gyűltek. A kapitány kissé távolabb állva figyelte őket.

            -Mióta? –kérdezte egyik emberétől.

            -Nem tudom, már órák óta. Egy percre sem álltak le pihenni.

            -Bámulatos kitartás mindkettőjük részéről. Ez a lány olyan dolgokat hoz ki Darkból, miket más nem képes. Hoppá!

            -Úrnőm! –rohantak Layrahoz többen is, ki hirtelen összeesett. Dark is letérdelt hozzá, rajta is látszott, hogy az ájulás határán van.

            -Semmi baj, csak kimerülésig hajtotta magát. –állapította meg a férfi, majd egyszerűen a lány mellé esett. Keenan felnevetett ennek láttán.

–Te meg te, segítsetek bevinni őket!

Alkonyodott, mire Layra és Dark magához tért. S bár elég messze volt a szobájuk egymástól, szinte másodpercre pontosan ugyanakkor tértek magukhoz. Amint Dark elkészült, rögtön elindult a lány szobája felé.

            -Hogy érzed magad, úrnőm? –kérdezte a cselédlány, aki az ágy mellé rakott széken ült. Layra felült és kedvesen mosolyogva felelt.

            -Végre kipihentem magam, úgyhogy akár folytathatnám is a gyakorlást.

            -Ma már nem. –hűtötte le a lelkesedését a belépő férfi. Olyan halkan nyitott be, hogy Layra-nak fel sem tűnt. Meglepetten fordult az ajtó felé. Dark intett a szolgálónak, aki egy főhajtás kíséretében kisietett a szobából. A férfi megvárta az ajtó kattanását, utána lépett csak a lány mellé. –Elég volt, nincs szükség arra, hogy halálra hajszold magad.

            -Na de… te aztán lehangoló tudsz lenni. –morogta a lány tettetett sértődöttséggel.

            -Bocs, hogy akadályozlak, de nem akarom, hogy egy ilyen alkalommal megtámadjanak. Kimerülten vajmi kevés esélyed lenne a védekezésre.

            -Álljunk meg egy pillanatra! –értetlenkedett Layra. –Miről beszélsz? Tudtommal egy darabig nem kell mitől tartanom…

            -Layra, ezt vagy másfél hónappal ezelőtt mondtam! –sóhajtott Dark, és leült a lány mellé. –Az a helyzet, hogy nem tetszik nekem, hogy mostanság nem hallunk semmit Deamen felől. Ez csak akkor szokott előfordulni, ha valami nagy dologra készül, és az ritkán történik meg. Hamarosan lépni fog, abban biztos vagyok. Csak tudnám, mit tervez…

            -A vihar előtti csend, ugye?

            -Valahogy úgy. Ha bejön a sejtésem, akkor fokozottabb óvatosságra lesz szükség. Könnyű célpontot nyújtasz, ha mindig kimerülésig hajtod magad.

            -Csak nem aggódsz értem? Nohát, hogy ez is megtörténhet! –vette gúnyosra a figurát Layra, de meglepetésére a férfi teljesen nyugodt maradt. Nem mintha látta volna az arckifejezését, de az együtt töltött idő alatt, megtanult olvasni a férfi mozdulataiból, rezdüléseiből. Nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja mit reagált.

            -Éppenséggel tudni akarod, akkor igen, aggódom. Megígértem magamnak, hogy vigyázok rád, megvédelek. –felelte Dark egyenesen a lány szemébe nézve.

            -Ez kedves tőled, de nem kell engem félteni. Talán nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek kinézek. –kapta el a tekintetét a lány és a takaróját kezdte vizsgálgatni. „-És ezt nem fizikailag értettem.” –tette hozzá gondolatban.

            -Egy szóval sem mondtam, hogy gyenge vagy. Sőt engem sikerült meggyőznöd az ellenkezőjéről. Erős vagy minden szempontból.

            -Majd kiderül, ha eljön az ideje és szembekerülök Catalinával. Meglátjuk elég erős vagyok-e ahhoz, hogy megvédjem a barátságunk.

            -Én nem kételkedem benne. –jelentette ki Dark. Layra újra visszafordította a fejét és közvetlenül a férfi tekintetével találta szembe magát. Megborzongott, amint megérezte Dark lehelettét az ajkain. Csupán egy centi választotta el őket egymástól, s ez a távolság lassan csökkent.

            „-Vajon, hogy fog reagálni arra, hogyha kiderül, nem én vagyok az a személy, akit a monda említ? Mert én egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem én leszek az. S ha nem én, akkor… Igen, akkor ő!Van egy olyan érzésem, hogy el fogsz te is fordulni tőlem, Dark…” –futott át Layrán a gondolat, miközben automatikusan döntötte el kissé a fejét, és hunyta le a szemét. Ám abban a pillanatban, mikor már majdnem összeértek ajkaik, hangos kopogás hangzott fel, amitől egy pillanat alatt rebbentek szét.

            -Igen? –szólt ki Layra rekedten. Az ajtó kinyílt, és Keenan lépett a szobába.

            -Elnézést a zavarásért, de megkértek, szóljak, hogy kész a vacsora. –nézett végig rajtuk gyanakodva a kapitány. A lány rögtön felpattant, és a férfival a nyomában elhagyta a szobát. Dark egyedül maradt a szobában.

            „-Mi ütött belém? Majdnem megcsókoltam. Fogd vissza magad Dark! Hah, könnyű azt mondani, még senkinél sem éreztem így… De akkor is. Nem szabad még egyszer… bármennyire is szeretném, muszáj türtőztetnem magam…”

            -Mi az, gyökeret eresztettél? Gyere már! –hallotta Layra hangját, amint visszakiáltott neki a lépcsőről, ezzel félbeszakítva a gondolatát. A férfi megrázta a fejét, és kisietett a szobából.

Deamen az asztalon könyökölve várta, hogy Catalina végre felkeljen. Lassan kortyolgatta fekete teáját, elmerülve gondolataiban szuggerálta a hálószoba ajtaját. Az, mintha csak engedelmeskedne a férfi kívánságának, csigalassúsággal tárult fel. A küszöbön az álomtól még homályos szemmel, kócosan Catalina álldogált. Deamen várakozva tekintett rá, nem igazán értette, hogy miért cövekelt le.

            -Menj a fürdőbe és szedd rendbe magad. Addig én készítek valami reggelit. –utasította végül, mire a lány engedelmesen elvonult, hogy szalonképesebb külsőt varázsoljon magának. Húsz perccel később lépett ki, megreggelizett és most ő nézett várakozva a férfira.

            -Hallgatlak! –unta meg a csendet Catalina.

            -Hn… itt az idő, hogy szabadjára engedjük a vihart. Azt hiszem, elég hosszú volt a csend. –felelt gúnyosan Deamen.

            -Mégis, hogy fogjuk csinálni? –kérdezte ugyan olyan hangsúllyal a lány.

            -Egyszerű. A seregem csak a parancsra vár, hogy támadjon. Körbevesszük drága barátom kastélyát és váratlanul, mikor nem számít rá, letámadjuk.

            -Miből gondolod, hogy nem várnak? És mi lesz Layrával? Tudom, hogy megpróbálják majd elmenekíteni. Ahogy ismerem, pillanatok alatt elérte, hogy akár az életük árán is megmentsék…

            -Az lehet, de nem fogjuk hagyni. Másfelől viszont, ha úgy van, ahogy mondod, akkor nem fogja magára hagyni a bajtársait. Főleg nem Darkot.

            -Kedves Layra, a jó szíved lesz a veszted. –nevetett Catalina. –Mikor indulunk?

            -Mi csak az utolsó pillanatban fogunk betoppanni. Mikor már mindenkit elkaptak. Igen, akkor lesz hatásos a belépőnk.

            -Hm… rendben. Maradjunk a kastélyban. Nem a legkellemesebb a saját birtokodon fogolynak lenni. Főleg, hogy úgy hallottam, kifejezetten felszerelt börtöne van Dark kastélyának.

            -Nem is rossz ötlet. –értett egyet mosolyogva Deamen. „-Ajaj, Layra, nagy meglepetésben lesz részed, ha meglátod, mi lett a te szeretett barátnődből. Vajon ezek után is harcolni fogsz érte? Hamarosan teljes biztonsággal jelenthetem ki, hogy kettőtök közül te vagy a fehér. Catalina olyan oldalát hoztam felszínre, amit még te sem ismertél.”

            „-Ch… már alig várom, hogy átléphessek a határon. Hogy láthassam az arcodat, amikor kiderül, hogy hamis reményeket tápláltál. Látni akarom, amint összetörsz. Igen… korábban sosem mondtam volna, s nem is gondoltam, de most! Fájdalmat akarok okozni neked! Azt akarom, hogy szenvedj. Tudni akarom, neked milyen rejtett énedet hozta elő Dark. Mert, ha az maradtál, aki voltál, akkor már föléd kerekedtem, s kettőnk közül te lettél a gyengébb. S ha te is változtál, amit valószínűnek tartok, lettél-e olyan erős, hogy győzni tudj. És, tudod-e, mivel jár, ha nem vesztesz, hanem győzöl… Kockáztatsz ennek tudatában?”

            -Akkor én most elmegyek egy időre. Maradjunk abban, hogy sötétedés után, a kastély felé vezető ösvénynél találkozunk. Küldök két katonát, aki vigyáz rád.

            -Rendben. Azért vigyázz magadra! –hajolt egy csókra a férfihoz.

            -Természetesen.