A kastély körül semmi mozgolódást nem lehetett észlelni. Az őrök szokás szerint mozdulatlanul álltak a helyükön. Fényt, hogy lássanak is valamit, csak a kezükben tartott fáklya adott. A vacsoraidőn már régen túl voltak, a kastélyra csend telepedett. Tulajdonképpen tökéletes helyzet volt a támadásra. A fáklyák fénykörén túl, sötét árnyak suhantak el, hangtalanul, láthatatlanul. Nem is vette észre őket egy őr sem, pedig egyre többen és többen tűntek fel. Ketten támadtak egy emberre. Az egyik ártalmatlanította az őrt, a másik pedig átvette a helyét. Alig negyed óra alatt, a sötétkék ruhásokat, fekete ruhások váltották fel. Mikor ezzel végeztek, egy nagyobb csapat özönlött be a kapun, mely tárva-nyitva állt. Magabiztosan, még mindig nesztelenül hatoltak be a kastélyba, de ott már nem volt szerencséjük. A kapitány várta a behatolókat, kivont karddal, embereivel körbevéve. Keenan észrevette, hogy valami nincs rendben, hiszen a váltásnak három perce meg kellett volna történnie. S mivel nem így volt, ez cselekvésre ösztönözte. Azonnal többi katonájáért küldetett, és gyorsan megszervezte a védelmet. Két emberét küldte el, hogy védjék Layrát, és lehetőleg vigyék minél messzebbre.

            -Layra! –rohant le a lépcsőn Dark, szintén kivont fegyverrel. Őt az egyik cseléd értesítette. A férfi első gondolata rögtön a lány volt. Keenan nyugtatóan intett felé, hogy már intézkedett. Erre Dark valóban megnyugodott, és remélte, hogy nem késtek el vele. Ő is beállt a kapitány mellé. Feszült csend következett, farkasszemet nézett egymással a két fél. Végül a feketeruhások vezére felszólította őket, hogy adják meg magukat, mire csak egy gúnyos mosolyt kapott. Sóhajtva vette ezt tudomásul, ugyanis a parancsa úgy szólt, hogy próbálja meg sértetlenül elfogni őket. De a reakcióból ítélve, ez nem volt kivitelezhető. Megadta a jelt, és a két fél egymásnak rontott. A sötétkékek próbálták magukat bent tartani a kastélyban, mert így legalább oldalról védve voltak, de a feketék, kihasználva a túlerőt, kifelé szorították őket. A feketék ráadásul ügyeltek arra is, hogy, bár nem szívesen, de ne öljenek meg senkit. Ez azért volt nehéz, mert a sötétkékek ilyen parancsot nem kaptak… Úgy nagyjából húsz perces küzdelem után Dark döbbenten vette észre, hogy már épületen kívül voltak. A döbbenetét mégsem ez okozta, hanem az, ami fogatta. Még több feketeruhással találta szemben magát. S bár elszántan vetette magát rájuk, vajmi keveset ért. Esélyük, mondhatni egyenlő volt a nullával. Az viszont, hogy egy csoportba terelve találta a cselédségét és az elfogott katonáit feldühítette. Az alig huszonöt fős csapat körbe lett kerítve. Sokan elfáradtak, és több sebtől véreztek. Dark kezdte belátni, hogy jobban járna, ha letenné a fegyvert. Mégsem tudta rászánni magát. Szikráztak a pengék, ahogy újra és újra egymásnak csapódtak. Néha felhangzott egy-egy fájdalmas kiáltás, ájult vagy épp holt test földre puffanása. Végül a kis csapat nem bírta tovább, a kard sorban esett ki a kezükből. Abban a pillanatban fogták el, kötözték meg, és lökték a többiek közé őket. Dark és Keenan is ilyen sorsra jutott, bár utolsóként. Vagyis úgy hitték. Azonban a harc még mindig folyt. Mindenki meglepetten fordította a fejét abba az irányba, ahonnan még mindig hallották a penge csattanását. A feketeruhások kapitánya is döbbent volt, hiszen úgy számolt, hogy mindenkit elfogtak. Intett fáklyás embereinek, hogy világítsák meg a foglyokat. Alaposan szemügyre vette őket, de akit keresett az nem volt köztük. Érdeklődve kapta vissza a fejét a még harcolók felé. Sötét volt, így az arcokat nem láthatták.

            -Mindenki, aki nélkülözhető fogjon fáklyát! Világítsátok meg őket! –parancsolta izgatottan. Katonái habozás nélkül teljesítették a parancsot, s hamarosan fényárban úszott az a kis rész.

            -Mégis későn intézkedtem. –sóhajtott fel szomorúan Keenan. Dark csupán bólintott. Ő sem volt éppen vidámnak nevezhető.

A fekete kapitány kíváncsian lépett közelebb, ahol az emberei szó szerint, hullottak, mint a legyek. Még mindig nem sikerült megpillantania az arcokat, de végül ez is megtörtént, és egy pillanatra elakadt a levegője. Layra vad elszántsággal küzdött, és annyi erővel, hogy ellenfelei nem bírták megállítani. Gyors volt, és nem egy kardot forgatott, hanem kettőt. Bámulatos ügyességgel védte ki a támadásokat, vagy ugrott el előlük fürgén. Két kísérője is még talpon volt, igyekeztek védeni úrnőjüket, bár inkább fordítva történt. A lány forgott, és hol itt, hol ott termett, attól függően hol volt rá szükség. Fáradhatatlannak látszott, egyre többen dőltek ki, lassan már egy halom volt körülötte. Az biztos, hogy nem adta könnyen magát. Ezzel nem kis csodálatot ébresztett ellenfeleiben. Ám a parancs az, parancs volt… Mégsem ők voltak, kik legyűrték a lányt. Hirtelen erőhullám söpört végig rajtuk, amit igazából csak Dark és Layra érzett meg, de ők hatalmasnak észlelték. Annyira, hogy Dark, ha kapitánya nem fogja meg, elterült volna a földön. Layra kezéből pedig kiestek a kardok, és hanyatt vágódott. Ezt ki is használták, és hárman rögtön rávetették magukat. A lány már nem is ellenkezett, hagyta, hogy megkötözzék. Még mindig az érzés hatása alatt volt. Öt perc múlva két lovas tűnt fel és kényelmes vágtában érkeztek meg. Az egyik leugrott a nyeregből, majd a társához lépett és lesegítette. Két katona elvezette a lovakat, aztán a jövevények a foglyok felé fordultak. Fekete szemük lassan mérte fel őket, ajkukon gúnyos mosoly játszadozott. Mindkettejük tekintete megpihent Dark maszkkal fedett arcán, és ő állta a pillantást. Pár perc után tovább siklottak, s most a még kábult Layrán állapodtak meg. Deamen magában elismerően bólintott, amint meglátta, hány embere feküdt eszméletlenül a lány körül. Catalina csupán csak mosolygott.

            -Azt hiszem, nem kell mondanom. –szólalt meg Deamen kis kárörvendéssel, Darkhoz fordulva. –Hoppá, a mérleg a fekete felé dőlt, a fehér hoppon maradt. Ajaj, de szomorú!

            -Ch… -fűzte hozzá Dark. Többet nem is tudott volna mondani. Érezte magán Layra tekintetét, de nem nézett rá.

            -Igen, igen, ezt nagyon benézted. Nem Layra volt, hanem a barátnője, Catalina. –folytatta még mindig a maszkosnak címezve, de Layra felé fordulva. Catalina kegyetlenül mosolyogva várta barátnője reakcióját, de csalódni a kellett. Ahelyett, hogy a lány előtte vált volna ronccsá, ehelyett elmosolyodott. Mint aki tudta volna. Ez a felismerés dühös sziszegést váltott ki belőle.

            -Az elejétől fogva tudtad? –kérdezte rekedten Dark.

            -Nem. –nevetett Deamen. –Csak akkor vált biztossá, mikor Layra átlépett a határon és nem történt semmi. Annyira reménykedtél, drága barátom, hogy neked ez fel sem tűnt. Jaj, mennyire sajnálom, hogy csalódnod kellett! Megint! Ám most már véglegesen.

            -Mindegy, ha én is tudtam volna, akkor sem tehettem volna semmit. –a férfi hangja megtörten csengett. –Hiszen ő már a tiéd…

            -Pontosan!

            -A börtönbe velük, majd holnap kitaláljuk, mit kezdjünk velük. –hangzott fel Catalina csábítóan búgó hangja. Layra érdeklődve figyelte, rendületlen mosollyal az arcán. –Ne feledd, kedvesem, Layra az enyém!

            -Tudom, tudom. De most gyere! Nézzünk szét.

Deamen és Catalina egymásba karolva bevonultak a kastélyba. Miután eltűntek, a katonák durván megragadták a foglyokat, és lökdösve terelgették a börtön felé.

            -Sajnálom, hogy nem én vagyok, kire régóta vártál! Sajnálom, hogy csalódtál bennem! –súgta Layra, mikor egy pillanatra Dark mellé sodródott. A férfi nem válaszolt, nem is nézett rá. A lány sejtette, hogy így fog reagálni, mégis úgy érezte, mintha egy éles tőrt mártottak volna meg benne. Közös cellába lettek zárva, mégis a lehető legtávolabb helyezkedtek el egymástól. Layra töretlenül mosolygott, szeme vidáman csillogott. Talált egy vödör tiszta vizez, letépett az ingéből egy csíkot, és nekilátott ellátni a sérülteket. Mindezt szótlanul, egy hang nélkül. Nem panaszkodott, nem bíztatott senkit, egyszerűen csak segített. Dark még mindig nem mert, hosszan ránézni, csak néha-néha kapta oda a tekintetét. Csalódott, de nem a lányban, hanem saját magában. Még ha legbelül érezte is, hogy nem Layra az, mégis pislákolt benne a remény. És ő minden erejével táplálta ezt a kis lángot, de hiába. Deamen pillanatok alatt eloltotta. Újra rápillantott a lányra, aki halkan dúdolt valami vidámabb dalt, miközben az egyik katonának a sebét tisztította. Majd mikor végzett, ment a következőhöz. Nem sietett, alaposan dolgozott, és mire befejezte, sokak már álomra hajtották a fejüket. Layra a rácshoz sétált, leült a sarokba, fejét a falnak döntötte, s továbbra is dúdolva meredt maga elé. Egész éjjel így maradt, Dark pedig figyelte. Egyikük sem hunyta le a szemét egy pillanatra sem. Hogy eljött a reggel, azt abból tudták meg, hogy mozgolódás támadt a folyosónak azon részén, amerre a lépcső helyezkedett el. Több láb ütemes dobogása hangzott fel, és egyre közeledett a cella felé. Végül Deamen tűnt fel öt embere kíséretében. Megállt a rácsok előtt és fekete szemével végigpásztázta a foglyokat. Tekintete hosszan időzött Layra arcán, majd továbbsiklott Darkra. Kegyetlen mosoly terült szét az arcán, intett két katonájának, kik kinyitották a cella ajtaját, beléptek, megragadták a férfit és kirángatták a folyosóra. Layra reflexszerűen nyúlt volna utána, de még idejében megfékezte a mozdulatát. Bár arca rezzenéstelen maradt, Deamen tekintetét nem kerülte el előbbi reakciója.

            -Ne aggódj, nem bántom olyan nagyon. –nevetett fel gúnyosan a férfi. Layra csupán csak egy mosollyal felelt.

Dark nem ellenkezett, hagyta magát vezetni. Pontosan tudta, hogy hova tartanak, de erre sem reagált különösképpen. Layra mozdulatát ő is észrevette, s most azon elmélkedett, vajon annak ellenére, hogy látványosan elfordult tőle, miért akarta megvédeni. Öt perc múlva egy vastag vasajtóhoz értek. Deamen egy mozdulattal belökte és egy hatalmas kínzóterem tárult a szemük elé, mely igen jól fel volt szerelve. A férfi szemében izgatottság csillant fel, amint szemügyre vette a kínzószereket. Kezdetnek a legegyszerűbb mellett döntött, de eltökélt szándéka volt mindegyiket kipróbálni. Még ha ez több napba telt is. Rövid láncra verette Darkot, majd elgondolkozva fordult körbe. A maszkos szótlanul meredt maga elé, nem törődve semmivel. Deamen végre döntött. Vékony vasat ragadott, melynek vége hegyesre volt csiszolva, amit beletartott a tűzbe. Türelmesen forgatta egészen addig, míg izzani nem kezdett. Akkor aztán kiemelte a forró vasat, egy gyors mozdulattal letépte a férfiról az inget szabaddá téve a felsőtestét. Dark kifejezéstelenül figyelte, ahogy a lassan, de határozottan közeledett felé, majd elérte bőrét. Teste automatikusan rándult össze az érzésre, de hang nem hagyta el ajkát. Deamennek ez nem tetszett, így kissé ingerültebben nyomta barátja testéhez a vasat. Aztán, mint egy kisgyerek, aki új játékot kapott, vidáman rajzolgatni kezdett a maszkos felsőtestére, véres csíkokat hagyva rajta. Hamarosan égett bőr szaga töltötte be a termet, vegyülve az égett hússal is, hiszen Deamen egyre mélyebben mártotta be a vas hegyét a testbe. Dark összeszorított fogakkal tűrte, nem akarta megadni azt az örömet, hogy felkiált fájdalmában. Pedig nem sok kellett hozzá. Végül a férfi megunta a vasat, és új játékszer után kutatott. Intett egyet, mire a katonák leszedték a láncokról a férfit és egy hosszú padra fektették, ismét kiláncolva. Deamen szöges ostort ragadott, megcserdítette, de csak annyira, hogy a szegek felszínes sérülést okozzanak. Néha azért elszámította magát, és a szögek jobban beleakadtak a húsba, s kissé feltépték azt. És ez így ment órákon keresztül, egészen addig, míg Dark eszméletét nem vesztette a folyamatos fájdalom miatt. Akkor ketten két oldalról megragadták, és visszavonszolták az ájult férfit a cellába. Ott egyszerűen ledobták a földre és úgy hagyták. Layra ledöbbenve meredt a férfira, de mozdulni nem tudott. Páran a cselédlányok közül sikítva bújtak össze, a férfiakat pedig elöntötte a düh.

            -Ó, ez még csak a kezdet. Rengeteg dolog van még, amit ki kell próbálni. –közölte nyugodtan Deamen, szinte hidegen. Tovább nem is foglalkozott velük, elhagyta az alagsort. Csak mikor elhaltak a léptek, Layra akkor szánta el magát cselekvésre. Odalépett Dark mellé, leguggolt hozzá, hogy szemügyre vegye a sérüléseket. Keenan, hogy valahogy segítsen a lánynak, levette a zubbonyát és kiterítette, hogy a maszkost rá tudják fektetni. Mivel Layra nem bírta volna el egyedül, így két katona segített neki. A lány újabb csíkot tépett le az ingéből, de csalódottan vette észre, hogy nem volt víz.

            -Őrök! –kiáltott ki. Hangjára ketten jelentek meg. –Kérlek, hozzatok friss, tiszta vizet. –kérte kedvesen. Az őrök biccentettek és elmentek. Pár perccel később tértek vissza a teli vödörrel. Óvatosan betették, majd megint eltűntek. Layra belemártotta a ruhadarabot a hideg vízbe, és a legóvatosabb, legfinomabb mozdulatokkal tisztítani kezdte a sebeket. Dark még így is felnyögött, még ez is fájdalmat okozott neki. A lány ismét dúdolni kezdett, valami altatót, hogy megnyugtassa a férfit. Alaposan kitisztított minden sebet, a legapróbbat is. Mikor végzett Dark fejét az ölébe fektette, s folyamatosan törölgette a homlokát. Másnap Deamen újra lejött és újra elvitte Darkot, és eszméletlenül hozta vissza. Majd harmad- és negyednap is. A férfi annyira elgyötört állapotba került, hogy Layra komolyan aggódni kezdett. S mikor ötödnap Deamen megint jött, Layra-val találta szemközt magát.

            -Nem hagyom, hogy elvidd! –jelentette ki közönyösen. –Nem fogom hagyni, hogy megöld, úgyhogy fordulj szépen vissza és pár napig ne is lássalak. –közölte olyan akarattal, hogy Deamen megszólalni sem tudott. S bár a lány tisztában volt vele, hogy nincs parancsolós helyzetben, eltökélte, megvédi a férfit. Deamen pillanatra elgondolkozott, közben az eszméletlen barátját nézte.

            -Jól van. Hagyok időt… hozd rendbe. –döntött végül. Layra meglepődött ezen a kijelentésen, vagyis azon az árnyalatnyi aggódáson, amit hallani vélt. Bólintott és visszafordult ápoltjához.

            „-Nocsak, tehát mégis van benned valami érzés. Talán maradt benned valami abból a barátságból, ami még gyerekkorotokban egymáshoz kötött titeket. És, ha ez így van, akkor Catalinából sem veszett ki. El fogom érni, hogy feléledjen a barátságotok! A tietek és a miénk is. Nem fogom annyiban hagyni, nem hagyom, hogy egy ostoba monda tönkretegyen négy életet, még ha eddig szóról szóra úgy történt minden, ahogy leírták. Ti már feladtátok a küzdelmet, én nem fogom!”

A lány minden percét a férfi ápolásával töltötte, de persze nem felejtette el a többi sérültet is, akik gondoskodása alatt gyorsan rendbejöttek. Az elkövetkező napokban szinte semmit sem aludt, hiába próbálták rábeszélni.

            -Úrnőm, kérlek, majd én átveszem, míg alszol egy kicsit. –könyörgött az egyik cselédlány, ám a lány hajthatatlan maradt.

            -Hn… Layra… -suttogta Dark, mire a lány rögtön odalépett hozzá. A férfi kinyitotta a szemeit és Layra-ra szegezte, majd alig láthatóan elmosolyodott. Utána megpróbált felülni, de segítség nélkül nem ment.

            -Dark… -ölelte meg a férfit Layra. –Hogy érzed magad?

            -Jól… kifejezetten jól. Köszönöm. –felelt a férfi, miközben bizonytalanul visszaölelt. Keenan mosolyogva nézte őket. –Layra, sajnálom!

            -Ssss… nem kell, mert nincs mit. Ám kérlek, tégy úgy, mintha gyengélkednél még. Nem akarom, hogy megint elvigyenek.

            -De…

            -Kérlek, Dark… -kérlelte halkan, aztán a feje lebukott a férfi mellkasára és elaludt.

            -Jól van… -mondta még Dark, és visszadőlt, hogy a lánynak kényelmesebb legyen.

Csupán pár napig hagytak nyugtot nekik, aztán Deamen újra megjelent, ám most Catalina társaságában. A lány rögtön közel lépett a rácshoz, tekintete kutatva ugrált arcról arcra. Néhányan éppen aludtak, páran halkan beszélgettek, de a két személy jöttére elhallgattak, és ellenségesen méregették őket. Mindez nem érdekelte Catalinát. Elmosolyodott, mikor végre megtalálta, akit keresett.

            -De aranyosak vagytok… -jegyezte meg gúnyosan. Layra lassan arra fordította a fejét, majd lefejtette magáról Dark ölelő karjait és a rácsokhoz sétált. -Csak rendbe jöttek a dolgok. –fűzte hozzá alig hallhatóan. Layra mégis meghallotta és meglepettség suhant át az arcán, de csak egy pillanatra. Újra visszavette álarcát.

            -Mit szeretnél? –kérdezte vidáman. Körülöttük feszült csend keletkezett.

            -Jöttem látogatni. Nem az fogadott, amire számítottam. Nem akarsz mesélni?

            -Miért tenném? Nem hiszem, hogy bármi velem kapcsolatos dolog igazán érdekelne…

            -Miből gondolod? Úgy tudom, a legjobb barátnők vagyunk. És ők mindent megosztanak egymással. Még ha ez az utóbbi hónapokban nem így történt… -magyarázta hidegen Catalina.

            -Catalina… igen, emlékszem rá. Ő tényleg a barátom, akivel bármikor megoszthattam mindent. Még a legféltettebb dolgaimat is. De te… neked miért mondanék bármit is? Téged nem ismerlek.

            -Ó édesem, én ugyan az vagyok, aki voltam. Mesélj bátran!

            -Nem, nem vagy ugyan az, mint ahogy én sem. Te nem vagy a barátom! –ejtette ki lassan az utolsó mondatot, bár nem kis erőfeszítésébe telt, hogy ne akadjon el a hangja. Catalina ennek hallatán, maga sem értette, miért, de óriási harag áradt szét benne. Nem vallotta be, de fájt neki ez a kijelentés, pedig biztos volt benne, hogy csak gyűlöletet érez a lány iránt. Ösztönből nyúlt be a rácson, és kevert le egy pofont Layrának, majd a hajánál fogva magához rántotta. Layra még időben támasztotta meg magát ahhoz, hogy a feje ne csapódjon neki a fémnek.

            -No, csak nem érzékenyen érintett? Pedig ez az igazság… -mosolygott a lány, nem is sejtve, hogy sokkal jobban megsértette Catalinát, mint szerette volna.

            -Nem én vagyok az, aki hátat fordított neked Layra! Nem én hazudtam neked… -sziszegte dühösen a lány.

            -Na ezzel vitatkozhatnék… De nem teszem, mert semmi értelme nem lenne. –vágott vissza Layra.

            -Ch… te most velem jössz, és ne számíts jóra, ti pedig nyugton maradtok, ha még élni akartok. –közölte ridegen Catalina a felugró katonáknak és Darknak. –Meglátjuk, drága barátom, hogy milyen a fájdalomküszöböd. Intett az őröknek, kik kirángatták a lányt és Dark által jól ismert terembe vezették.