Szembe a fallal láncolták ki, széttépték hátul az ingét, szabaddá téve a hátát. Catalina sima ostort ragadott, s szabadjára engedett haraggal sújtott le a lányra. Ötvenszer csapott le Layra meztelen hátára, aki ettől újra és újra megrándult, de arca rezzenéstelen maradt, egy árva hangot nem hallatott. Catalina, mikor látta, hogy ezzel semmit nem ér el, letépte a láncokról, és egy koporsó félébe lökte, melynek fedele, apró tűkkel volt sűrűn díszítve. Nyaktól fölfele hiányzott egy rész, hogy a benne lévő személy arca tökéletesen látszódjon. Heves lendülettel csapta be a koporsó fedelét, mire Layra majdnem felsikoltott. De nem tette. Inkább ráharapott a nyelvére, s bár vonásait nem sikerült tökéletesen uralni, szótlanul tűrte. Catalina ugyan olyan lendületesen nyitotta fel, majd csapta be ismét a fedelet, és ezt megismételte még háromszor. A tűk nem okoztak súlyos sérülést, tulajdonképpen épphogy bőr alá értek, de iszonyú fájdalmat okoztak. Deamen az egyik sötét sarokba húzódva figyelte párja tombolását. Kissé meglepődött, hiszen ő is elég rendesen megkínozta Darkot, de ennyire azért nem. Bár nem vallotta meg senkinek, és maga sem akarta elfogadni, de még a barátjának tartotta Darkot, teljesen nem veszett ki belőle ez az érzés. Most, miközben nézte Catalinát, ahogy sorba kipróbálja az eszközöket, csodálat ébredt benne, Layra iránt, hogy szótlanul tűrte, ráadásul még mosolygott is hozzá. És, amellett, hogy szerette, tisztelte is Catalinát, mert tudta, hogy fontos neki Layra, hogy nem sikerült teljesen gyűlöletté alakítania, és elszakítania a barátságot, ami közöttük volt. Ennek ellenére olyan kínzásoknak vetette alá a barátnőjét, ami még egy erős férfit is percek alatt megtört volna. Catalina ráhurkolta a vékony kötelet Layra csuklóira, a szabad végét átvezette egy karikán, utána a két lábát lánccal rögzítette a talajhoz. Elkészülve ezzel, újra kézbe vette a kötelet, majd teljes erejéből megrántotta. Layra teste végletekig feszült, szétszakadás érzetét keltve. A lány, kiáltásra nyitotta a száját, de nem adott hangot. Mielőtt még feltűnt volna kínzójának, rendezte arcvonásait, s bár iszonyú fájdalom gyötörte, kényszerítette magát a mosolygásra. Catalina, a már korábban felhevített vasat megragadta és Layra elé állt. Először csak finoman nyomta oda a bőréhez, éppen csak megérintette, majd egyre durvábban dolgozott. Layra emberfeletti erővel kényszerítette magát, hogy kibírja.

            -A fenébe is! –kiáltott fel ingerülten Catalina, szemében, mintha könny csillant volna. Eldobta a vasat és egy többszíjú ostort ragadott, melynek mindegyik végét kis kampók díszítették. Layra egy pillanatra lehunyta a szemét, erőt gyűjtve, hogy eszméleténél tartsa magát. –Azt akarom, hogy szenvedj! Hogy sikíts a fájdalomtól. Összetörve akarlak látni! Egyszer az életben gyengének és kiszolgáltatottnak! Azt akarom, hogy ne légy erős! Meg akarlak törni, érted? Sírni akarlak látni, egyszer legalább! –hadarta miközben vadul csapkodott az ostorral. –Egyszer mutatnád meg igazán, hogy mit érzel. Nem hiszem el, hogy nem tudod kiadni. Nem hiszem el, hogy még a szüleidet sem tudtad megsiratni. Miért kell állandóan mosolyognod? Idegesít! Érted? Idegesít az örökös optimizmusod. Azt mondod, hogy a barátod voltam, de sosem mondtad el a legmélyebb érzéseid. Sosem mondtad, ha éppen bántott valami, vagy szenvedtél! Csak mosolyogtál, és csak velem törődtél! Miért?! Miért mosolyogsz még ilyenkor is? Miért nem zuhansz össze, törsz meg? Miért!?

            -Elég, Catalina! –fogta le a lányt Deamen. –Meg fogod ölni!

            -Én… tényleg… sajnálom. –préselte ki magából Layra. Teste síkos lett saját vérétől, mely sebeiből szivárgott. –Nem tudtam, hogy… fájdalmat okozok ezzel. De nem igaz, amit mondasz. Elmondtam… mindent… Tudod te egyáltalán, hogy mit beszélsz?

            -Hah, nem érdekel! Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! –kiáltotta Catalina és elrohant.

            -Nagyszerű… -sóhajtott Layra fáradtan. A fájdalmat már szinte nem is érezte. Meggyötör testét csak a kötél tartotta. –Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer ide jutunk… Mond, miért történt ez így?

            -Bár nem akartad, de folyamatosan fájdalmat okoztál neki. –felelt Deamen, bár tudta, a lány költői kérdést tett fel. Layra meg is lepődött azon a baráti hangon, amin a férfi megszólalt. –Ő igazából nem akart mást, csak törődni veled. Amit te nem igazán hagytál, mint ahogy kivettem az előbbi monológból. Ráadásul még ezek után sem tud megtörni, pedig mindent beleadott. Huh, nem lennék a helyedben.

            -Lehet, ostoba vagyok, de ki legyen, ha én nem? És nézd, még mindig harcolok, hogy ne veszítsem el. Csak miatta tűrtem el, még azt a fájdalmat is, amit ő okozott! Nekem tényleg fontos Catalina. Ő volt az egyetlen, ki mindig kitartott mellettem. Ő egy biztos pont volt, akire mindig számíthattam. Csoda, hogy nem akarom feladni? Ha nem akarom elveszíteni? Nem érdekel, hogy mit kell, kiálljak még, mit kell eltűrnöm, hogy megvédjem a barátságunk! Nem fogom hagyni, hogy kisétáljon az életemből, mert egy hülye szöveg azt írta! Nem fogom csak úgy hagyni, hogy tönkremenjen minden!

            -Tényleg ostoba vagy. Mi is megpróbáltunk szembeszegülni Darkkal, mégis vesztettünk. Te miért győznél? Makacsságoddal csak azt érted el, hogy meggyűlölt téged!

            -Akkor nem is voltatok igazán barátok… Ha igazán… -akadt el Layra. Vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta volna. –Én… az elején bizonytalan voltam. Azt gondoltam… minek küzdök még? De aztán rájöttem, hogy… milyen barát lennék, ha ilyen egyszerűen feladnám? Akkor… csak…

            -Layra! –csillant meg egy árnyalatnyi aggódás Deamen hangjában. Gyorsan eloldozta a lányt, aki, most, hogy már nem tartotta semmi, összeesett. A férfi utána kapott volna, de Layra intett, hogy hagyja.

            -Talán… sok mindent elrontottam… -folytatta mosolyogva. –De nem lehetek most gyenge. Erősnek kell lennem, hogy helyettetek is felvegyem a harcot. Nem érdekel, hogy fekete vagy fehér… csak egy a fontos… hogy barátok legyünk.

            -Layra…

            -Azért most jól megkaptam… jó sok időbe fog telni, míg rendbe jövök. Már ha túlélem egyáltalán.

            -Elég volt, visszaviszlek. Aztán megkeresem Catalinát.

            -Ne, egyedül is menni fog! –hárította Layra a segítséget. Talpra küzdötte magát, aztán bizonytalanul bár, de a saját lábán ment Deamen mellett. Kint a két őr csatlakozott hozzájuk, akik leplezetlen tisztelettel figyelték a lány minden mozdulatát. A rövid út alatt többször majdnem összerogyott, de egyszer sem hagyta, hogy segítsenek neki. A cellában mindenki felpattant, mikor meglátták az érkezőket. Layra állapota borzalmas volt. Ruhája cafatokban, és véresen lógott rajta, tartása megtört, egyedül csak a szeme csillogott vidáman. Több cseléd elborzadva sikoltott fel, a katonák pedig döbbenten meredtek rá. Deamen maga nyitotta ki az ajtót és kísérte be a lányt. Utasításba adta az őröknek, hogy hozzanak tiszta vizet meg kötszert, majd lassan elsétált. Layra csak azt várta, hogy eltűnjön, utána elengedte magát. Szeme lecsukódott, egyensúlyát elvesztette, dőlni kezdett hátrafelé. Dark odaugrott, hogy elkapja, de nem sok kellett hozzá, hogy a lány vértől áztatott teste kicsússzon a kezéből.

            -Layra! Istenem… -suttogta kétségbeesetten.

            -Uram, kérem, bízza ránk. –lépett oda két cselédlány. –Majd mi ellátjuk!

Közben pár férfi levette zubbonyát, fekvőhelyet készítettek, amit eltakartak egy ócska pléddel, mit még az első napokban kaptak. Dark nem igazán akart engedelmeskedni, de belátta, hogy nem ehet mást. Mint egy porcelánbabát, úgy kapta karjaiba a lányt és fektette le, majd teret hagyott a cselédeknek. Hamarosan megérkezett a kötszer és a víz is. Egy órába telt, míg megmosdatták és bekötözték Layrát. Dark ezt az időt tűkön ülve töltötte, nem bírt nyugton maradni. Állandóan felpattant, járkált fel s alá.

Az elkövetkező napokban nem is tért magához. Dark nem volt hajlandó elmozdulni mellőle, ő ápolta, ugyan olyan odaadással, mint előzőleg Layra őt. Deamen is többször jött le megnézni, hogy mi a helyzet, de sosem ment közel a cellához. Úgy érezte, valami előtör, ha akár egy méterrel közelebb lesz a lányhoz. Egyik alkalommal levitte Catalinát is, aki először nagyon ellenkezett. Végül mégis Deamen győzött és lement vele a börtönbe. Akkor sem mentek közelebb, de úgy álltak meg, hogy jól láthassanak mindenkit.

            -Nézd. Most láthatod megtörtnek és kiszolgáltatottnak. –közölte közönyösen. –Azóta nem tért magához. Csakhogy teljesítsem a kívánságod. Mégis elérted, hogy gyengének lásd.

            -Tévedsz Deamen. Nem gyenge. Most kerekedett igazán fölém. –rázta a fejét Catalina. –Talán mégis csak az én hibám…

            -Layra, szeretnék elmondani valamit, vagyis válaszolni arra, amit korábban kérdeztél, de én kitértem a felelet elől. –mesélte halkan Dark, mégis minden egyes szavát hallani lehetett, olyan mély csend volt. –Kérdezted, hogy miért hordok mindig maszkot. Az a helyzet, hogy még születésemkor tették rám. Nem is tudom, hogy milyen az arcom, még sosem láttam. Amikor megismerkedtem Deamennel, sokszor próbálta levenni rólam, de persze nem sikerült. Ő volt az egyetlen, akinek elmondtam, miért, és akkor jutott tudomásunkra a monda teljes szövege. Ezt a maszkot csak egyetlen személy tudja levenni, mégpedig az…

            -Aki eldönti a fekete és fehér közti küzdelmet. –fejezte be a mondatot Layra rekedt suttogó hangon. –Azért voltál olyan csalódott ugye? Catalina volt, kit vártatok és csak ő tudná levenni a maszkod. De ő… én… -sóhajtott, aztán megpróbált felülni. Dark segített neki, aztán magához húzta. –Nekem meg kell próbálnom… még semmi sincs veszve… Szólj az őröknek, hogy vigyenek eléjük… Mondanom kell Catalinának valamit… Vigyenek mindenkit, felelősséget vállalok értetek, csak menjünk, gyorsan!

Dark teljesítette a lány kérését, és az őrökért kiáltott. Mivel Deamen és Catalina mindezt hallotta, engedély adott, hogy hozzák őket eléjük. Gyorsan felsiettek az aulába és leültek egymás mellé, egy kényelmes kanapéra. Hamarosan megjelent a társaság. A páros hidegen mérte őket végig. Layra előre lépett, testét nem takarta más, csupán a kötések. Elszántan közeledett a pár felé.

            -Mit akarsz? –Catalina hangja szinte fagyasztott, olyan hidegen csengett. Azonban ez nem hátráltatta a lányt.

            -Igazad van. Elismerem, te győztél. –kezdte Layra. –Most már elegem van, nem bírom tovább elviselni ezt. Én nem akartam, hogy így történjen. Nem akartam, hogy elforduljunk egymástól és tudod mit? Eltökéltem, hogy szembeszállok, de nem veled, hanem a sorssal. Igen, nekem fontos vagy, mindig is az voltál, és ha ezzel megbántottalak, vagy fájdalmat okoztam, sajnálom! Nekem a barátom van, és komolyan gondoltam, hogy bármit megteszek érted. Egy olyan személy vagy az életemben, akire mindig számíthattam, aki sosem hagyott cserben. –hadarta egyre belelendülve. Az utolsó lépése volt ez a tervének, s reménykedett benne, hogy beválik. Itt már nem tett semmi egyebet, csak levette összes álarcát és szabadjára engedte az érzéseit. –Egy biztos pont voltál, ott álltál mögöttem, mikor eltemették a szüleimet, mindig ott voltál, vigyáztál rám. Sajnálom, ha úgy tűnt, hálátlan vagyok. És csak hogy tisztázzuk, nem vagyok féltékeny, soha nem is voltam. Sőt, én is boldog voltam, ha láttam, hogy te is az voltál. Ezért nem mutattam, ha bántott valami, vagy szenvedtem! Egyszerűen nem akartam, hogy te is lehangolódj! És neked is elmondom! Nem érdekel, hogy mit kell kiállnom, de nem fogom hagyni, hogy elveszítselek! És…

            -Fejezd be Layra, nem érdekel. –szakította meg a szóáradatot nyugodtan Catalina. –Akár akarod, akár nem, ennek már vége. Nincs tovább. Hiába küzdesz még mindig, fogadd el, hogy vesztettél. Nálam első már nem leszel, mert azt a helyet Deamen tölti be. Bárhogy próbálkozol már semmi nem lesz olyan, mint régen. Ennek így kellett lennie.

            -Oh, te ilyen könnyen feladod? –kérdezte csalódottan Layra. Szeméből lassan csillogó folyamként indultak el a könnyek, mert nem sikerült, ismét vesztett. Ezt már ő sem bírta elviselni. –Ennyit jelentett? Ennyi volt? Nincs tovább? Akkor tényleg bolond voltam, hogy reménykedtem. Hogy azt hittem… mert csak ez miatt… ezért csináltam végig? –kiáltott fel zokogva, de már nem Catalinának szánta, és nem is a körülöttük lévőknek. –Ezért tűrtem összeszorított foggal, hogy így a padlóra vágj? Jól szórakozol ugye? Tetszik, hogy négy életet tettél tönkre? Így jár, aki ellenszegül a sorsnak mi? De én nem adom meg magam, még most sem! Pokolba ezzel az ostoba mondával, pokolba az egésszel!

            -Layra! Nyugodj meg! –rohant oda hozzá aggódva Dark. Megpróbálta lefogni, de nem sikerült neki. Úgy tűnt Layra elveszett az őrületben. Catalina megdöbbent ennek az érzelemkitörésnek a láttán, és érezte, ahogy a gyűlölete lassan elpárolog. Deamen is valahogy így érzett.

            -Kérlek! Állj le! Ne tedd ezt! A sebeid felszakadnak! Layra!

            -Mit számít? Semmit, semmit, semmit! Szakadjanak, vérezzek el, nem érdekel! –szaggatta le magáról a kötést.

            -Engem viszont igen! –kiáltott fel a férfi. Layra erre hirtelen megállt. Aztán a férfi maszkjához nyúlt, és egy hirtelen mozdulattal letépte róla. Dark felkiáltott döbbenetében és fájdalmában. Deamen idegesen pattant fel és rohant a barátjához, hogy megnézze, komoly baja esett-e. Catalina sem maradt egy helyben, barátnőjéhez lépett, ki tébolyultan verte a maszkot a földhöz.

            -Layra… fejezd be… nyertél… kérlek! Nem bírom elviselni, ahogy szenvedsz! Nem bírom elviselni! –sírta el magát Catalina is. –Légy olyan, mint régen. Legyünk mind olyan, mint régen! Látod? Dark és Deamen is kibékült! Layra, figyelsz rám?

            -Dark… az arcod…

            -A helyén van. Kissé fájt, de rendben van. –közölte rekedten a férfi.

            -Akkor ez azt jelenti…

            -Ő is az… a mérleg újra egyensúlyban van…

            -Tudom, hülyén fog hangzani, de szép arcod van.

            -Ch…

            -Layra! –sikított Catalina. –Elég!

A lány hirtelen tényleg abbahagyta, Darkhoz lépett, arcát két kezébe helyezte, majd mélyen megcsókolta.

            -Huh, mit ne mondjak, ez kemény volt. -Nevette el magát, miután megszakította a csókot. –Bocsánat.

            -Ez ijesztő volt. Máskor ne! –sóhajtott Dark.

            -Ne haragudj Catalina, Deamen, de nem tehettem mást.

A két pár megkönnyebbülten mosolyodott el, gúnynak már nyoma sem volt. Layra ezek után kimerülten esett össze, de boldog mosollyal az arcán. Végül is sikerült elérnie, amit akart és nyert. Csatát nyert a sors ellen.