Eddig se nagyon mozdultam ki a teremből, mostanában viszont egyáltalán nem hagytam el. Nem mintha nem tudnám magam megvédeni. Csak, nem akartam megkockáztatni egy fegyelmit.

Hatalmas izgalom lett úrrá az osztályon, amikor szóba került az év végi kirándulás. Még nem dőlt el, hogy hova megyünk. Azaz ezen az órán kellene eldőlnie. Már vagy negyed órája folyt a vita. Még szerencse, hogy dupla osztályfőnöki óránk van. Unottan bámultam ki az ablakon, nem is figyeltem oda, hogy éppen miről van szó. Egész végig éreztem a tanár felém lövellt pillantásait, de nem foglalkoztam vele. Csak akkor tértem vissza, amikor Jaden megszólalt. Halk volt, de azonnal csönd lett.

            -Nekem lenne egy ötletem. Van egy hely, ami a családomé. Elég nagy, kényelmesen elfér benne az egész osztály. A szállást így nem kell fizetni. A közelben pedig van egy kis város, ahol meg lehet kapni mindent, ami szükséges lehet.

Néma csönd, mindenki emésztette a hallottakat. Hajaj, de nehéz felfogásúak…

            -Szerintem ez jó ötlet. –szólaltam meg. –Így spórolunk egy kis pénzt, amit esetleg felhasználhatunk másra.

Hosszú csend. A tanár engem bámult, a lányok a padtársamat, a fiúk pedig maguk elé merednek.

            -Jól van, akkor ezt megbeszéltük. Már csak az indulás idejét kell megbeszélni. Javaslom, az év végi vizsgák után menjünk. Így kikapcsolódás lesz a kirándulás. Részemről ennyi, befejeztem.

            -Rendben. –bólintott az ofő. –Óra után gyertek velem, megbeszéljük a részleteket. A következő, amit meg kell beszélnünk…

Nem akartam menni, de legalább nem leszek egyedül vele. Az óra hátralevő részében egyikünk sem szólt. Amint kicsöngettek, automatikusan álltunk fel, s követtük a tanárt.

Jó húsz percbe telt, mire Jaden meggyőzte az ofőt, hogy semmi gond nem lesz abból, ha oda megy az osztály kirándulni. Néha minthogyha kis idegességet véltem volna felfedezni a hangjában. Na de, végre tisztáztuk a dolgokat. Szinte egyszerre fordítottunk hátat és indultunk el az ajtó felé. Majdnem kint voltam, amikor…

            -Hana, te maradj még egy percet.

Megálltam, vettem egy mély levegőt, és lassan kifújtam. Jaden kérdően nézett rám, hogy megvárjon-e. Nemet intettem, ő bólintott, becsuktam mögötte az ajtót. A tanár abban a pillanatban előttem termett.

            -Mondja gyorsan! –sürgettem. Szívem kicsit gyorsabb ütemre kapcsolt, a felszökő adrenalintól. –Mit akar?

            -Tudod milyen kínzó, hogy csak órákon látlak? –súgta közel hajolva. Átkarolta a derekam, ami ellen nem tiltakoztam, de a kezem úgy helyeztem, hogy bármikor szabadulni tudjak. –Múltkor olyan gyorsan itt hagytál…

            -Ugyan már, maga csak az új áldozatot látja bennem. Talán az egyetlen olyan áldozatot, aki nem adja meg magát könnyen. Azért érdeklődik irántam, mert kihívást jelentek. Na meg, ha nem lenne ez az idióta, egyenruha észre sem vett volna.

            -Kemény szavak. Ám lehet, hogy van benne igazság.

            -Tudom, hogy igazam van. Jobb, ha föladja, mert én nem fogok a kedvére tenni. Bárhogy zaklat is.

            -Harcias…

            -Mire számított?

            -Erre, nagyon tetszik.

            -Hm…

            -Tartalmas válasz.

            -Mit mondjak erre? Mondja csak, hány lányt csábított már el a suliból?

            -Miért érdekel?

            -Puszta kíváncsiság. –Dehogy. Egyszerűen húzni akartam az időt. Kényelmetlen volt a helyzet, és azon gondolkoztam, hogy mikor fogok szabadulni.

            -Sokat. Volt, aki önszántából keresett meg, volt, aki nem. Senkit sem kellett győzködnöm.

            -Gondolom… Mennem kell. Többet maradtam, mint egy perc. –Ez elég gyenge, de nem voltam többre képes. Van ilyen.

            -Még nem. –jelentette ki ellentmondást nem tűrően. –Most nem menekülsz olyan könnyen.

            -Mit kell tennem? –sóhajtottam félig megadóan.

            -Semmi olyat. Csak egy csókot kérek.

            -Mi lesz, ha azt sem adok?

            -Tudni akarod?

            -Nem…

Még akartam mondani valamit, de lehetőségem már nem volt. Meglepően gyengéd volt, és egyáltalán nem követelőző. Nyelvünk lassú táncot járt, közben a kezem a mellkasára helyeztem, hogy el tudjam lökni, amint olyanra vált a helyzet. Éreztem, ahogy szíve egyre hevesebben ver. Félreértések elkerülése érdekében, azért engedtem a csókot, mert reménykedtem, hogy ennyivel megúszom. Végre bekövetkezett a levegőhiány, ami végett vetett a csóknak.

            -Most már engedjen. –toltam el, majd sietősen távoztam. Automatikusan a kedvenc helyemre mentem. Ott leültem az ablak alá, s magam sem tudom, hogy miért, sírni kezdtem. Pár perc múlva, halk léptek hangjára lettem figyelmes. Gyorsan letöröltem a könnyeim, de a sírás nyomait nem tudtam eltüntetni.

            -Nem lehetett kellemes beszélgetés, hogyha így kiborított.

            -Jaden… követsz engem? –szegeztem neki, míg leült mellém.

            -Nem. Feltűnt, hogy egy percnél tovább voltál benn. És tudod, te vagy az egyetlen, aki szabad levegőt tud teremteni nekem.

            -Oh… -mindössze ennyi volt a válaszom. Nem volt kedvem szócsatát vívni, ami tőlem nagyon ritka. Ugyanis, amióta ezen a helyen először beszéltünk, folyamatosan oltottuk egymást. Minden egyes mondatába belekötöttünk a másiknak. Most azonban nem éreztem magam olyan állapotban, hogy ezt megtegyem.

            -Mit akar tőled? –kérdezte egyenesen a közepébe vágva.

            -Semmit…

            -Nem hiszem. Különben nem ülnél itt kisírt szemmel.

            -Azt mondják, a sírás könnyít a lelken. Az enyémre nagyon ráfért.

            -Értem, tehát ez egy gyógymód.

            -Ja, tudod, elég nehéz eltűrni a rajongótáborod.

            -Igen, ellenállhatatlan vagyok.

            -Az…

            -Kikezdett veled?

            -Ki.

            -Remélem, nem hagyod magad.

            -Olyannak nézek ki?

            -Nem.

            -Haza megyek. –álltam föl hirtelen. –Nem érzem igazán jól magam. –sietős léptekkel hagytam ott. Lementem a táskámért, aztán kiviharzottam a főbejáraton, majd a kapun. Két szempár figyelte a távozásom.

Hazaérve teleengedtem a kádat kellemesen forró vízzel. Míg telt a kád, addig szépen elterveztem, hogy a nap hátralevő részében nem csinálok semmit. Ezt be is tartottam. Addig áztattam magam, amíg kihűlt a víz, ugyanis elaludtam. Nem szokásom, de hirtelen rámtört az álmosság, nem tiltakoztam ellene. Dideregve törölköztem meg, felvettem a pizsamám és belevetettem magam az ágyba. Ott sem kellett sok bíztatás, hogy aludjak.

Másnap kicsit fájt a fejem, ráadásul egész nap nyomott hangulatom volt. Estére pedig belázasodtam. Ez egy hét kimaradást jelentett, legalább.

Csengetésre ébredtem, átkozódva kászálódtam ki az ágyból. Nagy nehezen elvonszoltam magam az ajtóig és kinyitottam.

            -Jaden… mit akarsz ilyen korán? –köszöntöttem a fiút, miközben betessékeltem.

            -Korán? Délután öt óra.

Hitetlenkedve pillantottam fel az órára, és igaza volt. Átaludtam az egész napot.

            -Hopp… tényleg.

            -Elég rosszul nézel ki.

            -Kösz… úgy is érzem magam. Miért jöttél?

            -Gondoltam utána nézek, mi van veled. Két nap, az, két nap. Elhoztam a leckét, meg az órai anyagot. Csak, hogy ne maradj le nagyon.

            -Kedves tőled. Nem tudom, hogy miért vagy ilyen hozzám, de jól esik. –kicsúszott, csak kicsúszott a számon. Mindegy, már nem szívhatom vissza. Nem mintha szégyellni való lenne, főleg, mert tényleg jól esett a kedvessége.

            -Orvosnál voltál már? Igazolás céljából is érdemes elmenni.

            -Még nem. Nem volt erőm elmenni.

            -Hm… még rendel… -gondolkozott el. –Öltözz, elkísérlek. Nincs vita. –intett le, mielőtt ellenkezni tudtam volna. Eszméletlen lassúsággal öltöztem fel.

            -Sokan vannak. –állapítottam meg, mikor beléptünk a váróba.

            -Nem gond, megvárjuk. Vagy sietsz?

            -Mégis hova sietnék? Van két hely, üljünk le!

Itt is vonzotta a tekinteteket, de nem törődött vele. Kifejezéstelen arccal ült, csak néha nézett felém. Én hátradöntöttem a fejem a hideg csempének, és csukott szemmel, türelmesen vártam, hogy sorra kerüljek. Egy óra múlva be is következett.

            -Bemegyek veled. –közölte.

            -Nem vagyok már kislány, be tudok menni egyedül is. –vágtam vissza.

            -Nem az a lényeg.

            -Hozzám költözni nem akarsz? –kötözködtem.

            -Ha gondolod…

            -Jaden!

            -Jó napot, kisasszony! Mi a panasza?

            -Két napja lázas vagyok, folyamatos fejfájás gyötör, néha hányingerem van. Amúgy semmi különös. –soroltam.

            -Értem.

Az orvos végig ment a rutin vizsgálaton, felírt egy-két antibiotikumot és kiírt egész hétre. Mondta, hogy, ha nem javulok, menjek vissza. Kedvesen mosolyogtam. Eszem ágában sem volt visszajönni.     

Tehát egész héten nem foglalkoztam semmivel, csak pihentem. Na jó, azért szántam időt a tanulásra is, mert nem akartam lemaradni. Jaden minden nap ugyan abban az időpontban jött, és hozta nekem az aznapi leckét, plusz hozott még ennivalót is, mert én lusta voltam elmenni a boltba. Magyarán, ha rajtam múlott volna, akkor nem eszem egész héten. De ő kedves volt és rendes és a szokásos szópárbaj után, nekiállt elkészíteni a vacsorát. Istenien főzött. De ezt nem mondtam meg neki. Szerintem rájött, hogy ízlett, mert elégedetten mosolygott.

Sajnos, minden jónak vége szakad. Meggyógyultam és iskolába kellett mennem, a legnagyobb bánatomra. Még korábban mentem, hogy tényleg mindenki előtt beérjek. Beléptem a főbejáraton és a terem felé vettem az irányt. Csendben lépkedtem a néptelen folyosókon, mikor valaki elkapta a derekam, és egy kis szertárba rántott. A következő pillanatban a falnak nyomva találtam magam, majd puha ajkakat éreztem a sajátomon. Nem kis sokként ért, rögtön kora reggel. Még reagálni sem volt időm.

            -Örülök, hogy meggyógyultál. –hallottam egy ismerős hangot a fülembe duruzsolni. –Igazán kínzó volt ez az egy hét.                                                  

            -Tanár úr! –próbáltam eltolni magamtól, kevés sikerrel. –Engedjen el! –keze már megint a szoknyám alatt kalandozott. Idegesítő. Kicsi erőt vittem a lökésbe, amitől végre szabad voltam. –Nem! –mondtam egyszerűen, és faképnél hagytam. Elsőként érkeztem a terembe, elfoglaltam a helyem, majd gondolataimba mélyedve vártam a többieket.

            Az elkövetkező hetekben nem sok minden történt. Vészesen közeledett az osztálykirándulás, a hangulat ezzel együtt lett egyre izgatottabb. A tanár továbbra sem adta fel, hogy elcsábítson. Sokszor kapott el a folyosón, vagy hívott az irodájába valami ürüggyel. Lassan kezdtem pánikba esni, mert igazán idegesítettek a zaklatások. Viszont, valamilyen okból kifolyólag nyugodt lettem, hogyha Jaden közelében voltam. Biztonságban éreztem magam. Persze a szócsaták nem maradtak el, sőt, eléggé elfajult a dolog. Oda-vissza passzolgattuk a labdát, ám egyikünk sem tudta lecsapni, mert mindig kitaláltunk valami elmés választ. Ez az egy, amit még tényleg nagyon élvezek. Mások már rég megsértődtek volna.

            Gyorsan letelt ez a kis idő, az egyik nap azon kaptam magam, hogy másnap már indultunk. Az izgatottságot szinte tapintani lehetett. Szokásomhoz híven, az ablakpárkányra könyököltem és bámultam kifelé, miközben a többiek izgatottan beszélték meg a másnapi buszozás részleteit. Engem ez egy cseppet sem érdekelt, ugyanis én már mindent tudtam.

            -Mondd, Hana, te mit pakolsz be? –fordult hozzám az egyik lány.

            -Csak a legszükségesebbet. –közöltem vállvonogatva.

            -Akkor, jössz egy nagy bőrönddel. –állapította meg okosan. Enyhén néztem hülyének.

            -Dehogy, csupán egy hátizsákot viszek. Nincs kedvem megszakadni a cipekedésben.

Ennyivel le is zártam a beszélgetést. Kaptam még pár hitetlenkedő pillantást. Na igen, nem tudták elképzelni, hogy lehet csak egy hátizsáknyi cuccot vinni. Nem az a típus vagyok, aki napi háromszor átöltözik.

Hazaérve, ráérősen lepakoltam, előkerestem egy kis sporttáskát, majd szép lassan, semmit sem elsietve, pakolni kezdtem. Gondolom, nem kell felsorolni, hogy mi volt a táskám tartalma. Miután végeztem, elmentem fürödni, aztán bevetettem magam az ágyba. Mivel másnap reggel hatkor találkoztunk a suli előtt, úgy döntöttem, hogy korán fekszem.

Reggel a vekker csodálatos ívben repült a két méterrel az ágy mellett álló kanapéra. Öt percet engedtem magamnak, míg elűztem a szememről az álmot. Alig negyed óra alatt elkészültem, újabb öt perc után már az ajtó előtt álltam. Ellenőriztem mindent, gondosan bezártam az ajtót, és lassan sétálva indultam el a sulihoz. Reggel lévén hűvös volt, de jól esett. Kitisztította a fejem, teljesen felébredtem.

Elsőként érkeztem, ez megszokott volt. Kényelmesen leültem a lépcsőre, arcomat a nap felé fordítottam, élveztem, ahogy a meleg sugarak simogatták az arcomat. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, amit rögtön elrejtettem, amint megjelent az első osztálytársam. Szépen lassan megérkeztek a többiek is, a busz is begurult. A második ajtó melletti ülésre telepedtem le, az ablakhoz. Az volt a kedvenc helyem.

            -Melléd ülhetek? –kérdezte Jaden, de már helyet is foglalt. Egy pillanatra sem lepődtem meg. Mindig ezt csinálta. Legalább nem a tanár ült mellém.

Jobb ötlet híján átaludtam a háromórás utat. Nagy teljesítmény volt, ugyanis akkora hangzavar volt, hogy a holt is kikelt volna a sírjából. Ennek ellenére én tudtam aludni.

Amitől rögtön felébredtem az a mély csend volt. Furcsa volt, kíváncsi voltam, hogy mi hallgatatta el a többieket. Kinéztem az ablakon, és nekem is elakadt a lélegzetem. Hatalmas bírtok tárult elénk, amint kiértünk az erdőből. Hosszú előkert után kicsinek egyáltalán nem mondható kúria állt. Kisebb palota volt. Gyönyörű, a többiek szájtátva bámulták. Nekem nem ez ragadta meg a tekintetem, hanem a másik kúria, ami az első mögött volt. Látszatra korántsem volt annyira úri, inkább úgy nézett ki, mintha évek óta vagy évtizedek óta lakatlan lenne. Sokkal érdekesebb volt számomra. A két ház össze volt kötve egy félig fedett folyosó félével, aminek, ha jól láttam, az eleje le volt zárva, jelezve, hogy tilos az átjárás. Pedig szívesen felfedeztem volna.