Az aula hatalmas volt, kicsit olyan érzésem volt, mintha, Múzeumban járnánk. Félve lépkedtünk, ügyelve, hogy még véletlenül se ejtsünk kárt semmiben. Libériás inas fogadott minket. Miután érdeklődött a szobabeosztások után, mindenkinek megmutatta hova kell mennie. Elég lassan ment, ugyanis egyenként történt a szobába kísérés. Utoljára maradtam, úgy gondoltam, hogy addig is körülnézek. Találomra indultam el az egyik folyosón, mert az aulából négy nyílt. Érdekes képek lógtak a falon, alaposan megnéztem őket. Teljesen belemerültem a tanulmányozásba, azt sem figyeltem, hogy merre megyek. Ahogy haladtam a folyosón, egyre sötétebb lett és valami különös érzés fogott el. Az egyik képnél megtorpantam. A birtokot ábrázolta, de valami egészen más szempontból. Olyan, félelmetes volt. Mint a többi képen, ezen is éjszaka volt, az első kúria ki volt világítva, mögötte árnyékként bújt meg a másik. Nem tudom miért, de valahogy vonzott ez a kép. Kezemmel óvatosan nyúltam felé, már majdnem megérintettem a keretet, amikor…

            -Ez a festmény jó ötven évvel ezelőtt készült. –ijedten fordultam a hang irányába.

            -Miért kell a szívbajt hoznod rám? –akadtam ki. Kedvenc padtársammal találtam szemközt magam. –Máskor finomabban ijessz rám!

            -Bocs. A keresésedre indultam, mert ebben a házban könnyű eltévedni. A cuccod már a szobádban van. Gyere, felkísérlek.

            -Nagyon kedves. –jegyeztem meg gúnyosan. A harmadik emeleten volt a szobám. Óriási volt, a lakásom simán elfért volna benne. Észrevettem, hogy ezen a szinten a szobák, jó távol vannak egymástól, semmi nem zavarhatott meg. Ez részben nyugalommal töltött el, részben pedig félelemmel. Miután magamra maradtam, kinéztem az ablakon. Tökéletes rálátás nyílt a régi kúriára. Húsz percen keresztül csak néztem ki az ablakon. Kopogásra jöttem vissza a valóságba. David állt az ajtó előtt, azért jött, hogy szóljon, öt perc múlva elmegyünk sétálni. Sóhajtva vettem tudomásul, semmi kedvem nem volt hozzá.

Unott arccal lépkedtem sereghajtóként, hallgattam a többiek ostoba fecsegését. Gondolataim akaratlanul is a régi kúria körül forogtak, s egyre nagyobb lett bennem az érdeklődés iránta. Észre sem vettem, hogy figyelnek. Sötétedett mire visszaértünk. Rögtön az ebédlő felé vettük az irányt, ahonnan ínycsiklandó illatok szálltak. Nem semmi vacsora volt, még nem ettem ilyen jót. Utána mindenki a szobájába vonult. Bevetettem magam a fürdőszobába, teleengedtem a kádat és elmerültem a vízben.

Még két nap telt el ilyesfajta semmittevéssel. Nem voltak programok, ugyanis az osztály egyhangúan megszavazta, hogy ezúttal nincs kötött program. Jó ötlet volt, mert már nagyon untam a múzeumok sokaságát. Sokat sétáltam az erdőben, meg a parkban.

Fél tíz felé járt, mikor kiléptem a fürdőből. Kint már sötét volt, a szobában is csak a kis lámpa égett. Leültem az ágyra, hátradőltem és a plafont bámultam. Valószínű, hogy elaludtam, mert halk kopogásra keltem.

            -Szia, Medison, mit szeretnél? –köszöntöttem a lányt.

            -Szia! Csak gondoltam megkérdem, hogy nem láttad-e Jadent. Tudod, vacsora után mindig eltűnik és sehol sem találjuk a lányokkal.

            -Sajnos nem tudok segíteni.

            -Mindegy, azért kösz. Jó éjt!

            -Neked is.

Elgondolkozva dőltem az ajtónak, miközben a tekintetem a régi kúriára esett. Való igaz, Jaden esténként el szokott tűnni. Amióta itt vagyunk, kevesebbet láttam. Persze a szócsaták nem maradtak el… feloltottam a nagyvillanyt, abban a pillanatban halkan kinyílt az ajtó. Nem vettem észre, mert még mindig az ablakon bámultam kifelé. Akkor eszméltem fel, amikor egy kar fonódott a derekam köré. Azonnal tudtam, hogy ki az. Az osztályfőnök. Megragadott és az ágyra lökött. Erőszakosan a fejem mellé nyomta a kezem, miközben a csípőmre ült. Megcsókolt, követelőző és durva volt. Megszakította a csókot, szájával a nyakamat célozta meg, majd egyre lejjebb haladt.

            -Szálljon le rólam! –mondtam hűvösen.

            -Nem! Annyi ideig vártam, most végre az enyém leszel. –lihegett vágytól fűtötten. Ez aggodalommal töltött el. Jelen helyzetben azonban nem tudtam semmit tenni, így hát hagytam, hogy valamennyire kiélvezze magát. Csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy szabadulni tudjak. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Belementem a játékba, amivel csak fokoztam az izgatottságát. Viszont ezáltal sikerült elhitetnem vele, hogy én is akarom. Kezeim hamar felszabadultak, változtattam a helyzeten. Magam alá gyűrtem, épphogy érintettem az ajkait, majd leszálltam róla, és úgy tettem, mintha meg akarnék szabadulni a ruhámtól. Ehelyett azonban gyorsan irányt változtattam, feltéptem az ajtót és kirohantam a folyosóra. A férfinak kellett öt másodperc mire felfogta, hogy becsapták. Kevés idő volt ez ahhoz, hogy igazán nagy előnyre tegyek szert, főleg, hogy sötét volt, és fogalmam sem volt merre rohanok. Nyomomban éreztem az üldözőmet, így hát találomra befordultam, az egyik oldaljáratba, le a lépcsőn, egészen a földszintig, és ott ki az ajtón… Ha nem lett volna bezárva. Visszafordulni már nem tudtam, mert hallottam a tanár futó lépteit. Megvizsgáltam a zárat, s miután megállapítottam, hogy elég régi, kétségbeesetten rángatni kezdtem. Végül hangos kattanással adta meg magát az erőszakos rángatásra. Fellélegezve rohantam ki. A két kúriát átkötő folyosón találtam magam. Nem álltam le gondolkozni, hogy továbbmenjek-e, az üldözőm hamarosan elérte az ajtót. Tudtam, hogy tilosban jártam, mégsem érdekelt. Fontosabb volt, hogy megmeneküljek. Abban a pillanatban, ahogy elértem az ajtót, kivágódott a másik. Résnyire nyitottam, és besurrantam. A tanár ide nem követett. Az egyik ablakról letöröltem a piszkot, hogy kilássak. A tanár csak állt, felém bámulva. Biztos voltam benne, hogy nem lát. Vagy öt percig ment ez így, mikor a férfit valaki hátulról átölelte. Nem sokáig kérette magát, még vetett erre egy utolsó pillantást, aztán eltűnt. Vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam. Nem akartam visszamenni, arról nem is beszélve, hogy elfogott a kalandvágy. Ha már egyszer itt voltam, miért ne nézhettem volna körül? Óvatosan indultam el, ügyelve, hogy a legkevesebb zajt csapjam. Túljutottam a kis előtéren, egy kis lépcsősörön mentem fel az első, majd a második szintre. Egyetlen ajtót láttam csak. Kinyújtottam a kezem a kilincs felé. Meg sem érintettem, magától tárult fel. Újabb folyosón találtam magam. Alig mentem pár métert, halk neszre lettem figyelmes. Éberen figyelve mentem tovább, valaki követett. Lassítottam, megvártam, hogy az a valaki közelebb érjen. Abban a pillanatban, amint gyengéden hozzámért, megragadtam a kezét, hátracsavartam és erősen a falhoz löktem. Ájultan csúszott a földre, valószínűleg beverte a fejét. Leguggoltam mellé, és megnéztem az arcát. Nem volt ismerős. Körülbelül fél percig gondolkoztam rajta, hogy helyes volt-e, amit tettem, majd tovább mentem. Kétszárnyú ajtó előtt álltam, gyengéden meglöktem, s az feltárult. A hirtelen fény elvakított egy pillanatra, végül megszokta a szemem, körül tudtam nézni. A berendezés alapján egy nappali féleség lehetett ez a hely. Nem csak a berendezést figyeltem meg, hanem azt a hat fiút is, akik éppen itt tartózkodtak. Feltűnően jóképű volt mindegyik, olyan Jaden stílusú. Érdeklődve mértek végig. Sokáig egyikünk sem szólt, végül az ablaknál álló fiú törte meg a csendet.

            -Tilosban jársz. Nem láttad a feliratot? Vagy nem figyeltél a szabályoknál?

            -Tisztában vagyok mindennel. Kalandvágyó természet vagyok. –vágtam vissza félvállról. A fiú kíváncsian felvonta a szemöldökét.

            -Még akkor is, ha veszélyes?

            -Még akkor is. Elvégre itt vagyok nem?

            -Vagy a kalandvágy, vagy az üldöző férfi…

            -Az utóbbi, aztán az előbbi. –vallottam be. –Ne kötözködj. Nem győznél benne.

            -Hm…

            -Nos, valaki esetleg felvilágosíthatna, hogy… -nem tudtam befejezni, mert újra kinyílt az ajtó és az a srác lépett be rajta, akit az előbb a falhoz vágtam.

            -Áu, ez fájt… -motyogta a fejét tapogatva. Aztán észrevett engem. –Te… lehettél volna finomabb is!

            -A fenéért kellett neked mögöttem lopakodni.

            -Kellett neked a falhoz vágni!

            -Reflex.

            -Nézd meg, vérzik!

            -Pedig nem is volt erős… mutasd, had nézzem. –sóhajtottam megadóan. A fiúhoz léptem és megvizsgáltam a fejét. –Épphogy csak egy karcolás. Nem kell aggódni. Amúgy a nevem…

            -Hana!

Ez a hang, ismerős volt. Arra fordultam és…

            -Jaden!

            -Mit keresel itt? Megmondtam, hogy tilos átjönni ide. Gyere, visszakísérlek.

            -Nem megyek vissza, mert az a sexéhes őrült megint rámugrik. Így is alig bírtam elmenekülni előle. –ellenkeztem felháborodva. –Hopp, ezt lehet, hogy nem kellett volna.

            -Hana, mióta tart ez?

            -Lássuk csak… amióta bevezették az egyenruhát. Azóta folyamatosan. Gondolom feltűnt, hogy a legapróbb dologért az irodájába hívott, meg ilyenek…

            -De ugye nem…?

            -Olyannak ismersz? –kérdeztem hitetlenkedve. A többiek csak kapkodták a fejüket. –Amúgy Medison keresett. Hiányzol a rajongóidnak. –tettem hozzá gúnyosan.

            -Oh, talán féltékeny vagy?

            -Én? Ugyan, nincs miért féltékenynek lennem. Elvégre én vagyok az egyetlen, aki átlépte a fél méteres határvonalat.

            -Bocs, hogy félbeszakítom ezt az érdekfeszítő beszélgetést, de az a pasas, már a harmadik szobát járja. Nagyon bejön a lányoknak.

            -Jake, nincs jobb dolgod annál, hogy azt figyeld, ki mit csinál?

            -Hagyd már Andy!

Az ablakhoz sétáltam és kinéztem. Megkapaszkodtam az ablakpárkányban, megjegyzem nem a látványtól volt.

            -Tehát ezért volt olyan érzésem, mintha figyelnének. Totális rálátás a szobákra.

Visszafordultam, a szoba is így tett. Be kellett csuknom a szemem, mikor kinyitottam még mindig enyhén forgott minden.

            -Minden rendben? –kérdezte kis aggódással Jake. –Ülj le.

            -Jól vagyok, csak egy kicsit szédülök.

Leültetett a kanapéra, majd ő is leült mellém, meg Jaden is csatlakozott. Maga felé fordította az arcom, és a szemembe nézett. Láttam belőle vagy négyet.

            -Nehogy megkérdezd, hány ujjad mutatod, mert nem tudok rá válaszolni. Jelen pillanatban belőled is négyet látok.

            -Hm… -hozzám hajolt és lágy csókot lehelt az ajkaimra. –Ez egy erős nyugtató. Reggelre kutya bajod sem lesz.

            -Hn… -mindössze ennyi volt a válaszom az egészre. A szemem magától lecsukódott, a következő pillanatban már aludtam is.

            -Nagyszerű lány, nem értem, miért nem csábítottad még el. –csóválta a fejét Sam.

            -Megpróbáltam, de nagy az ellenállása. –vont vállat Jaden. –Visszaviszem a szobájába, és mellette maradok. Holnap találkozunk. –köszönt el és otthagyta a barátait.

Később ébredtem a szokottnál a saját szobámban. Enyhe fejfájás is gyötört, gondolom a tegnap beadott szertől. Normálisan felöltöztem, és lementem reggelizni. A többiek már ott voltak. Tekintetem megakadt a lányok elégedett arckifejezésén. Na meg a tanár ragadozó tekintetén. Most már azonban volt hova menekülnöm. Úgy döntöttem, hogy az egész napot a szobában töltöm és próbálom kiheverni a tegnap történteket.

            -Hello! Finom volt a reggeli?

            -Jake? Mit keresel itt?

            -Felkeltetted az érdeklődésemet, gondoltam megismerkedhetnénk. Nem kell rosszra gondolni, semmi olyan szándékom nincs.

            -Akkor jó. Maradj nyugodtan, csak örülök, hogyha itt vagy. Kezdhetnénk azzal, hogy elmeséled, miért laktok a régi kúriában? Miért veszélyes oda menni?

            -Nem tudom, hogy el szabadna-e mondanom…

            -Ráérsz még vele, akkor előbb ismerkedjünk, hátha több bizalmad lesz irántam utána.

Kezdetét vette a maratoni ismerkedés. Rengeteget kérdezett, miközben ő is mesélt magáról. Teljes érdeklődést mutatott minden mondandóm iránt, és mindez őszinte volt. Hamar megkedveltem, nagyon jól kijöttünk egymással. Az idő pedig gyorsan elszánt, sötétedni kezdett. Megszólalt a vacsorára hívó harang.

            -Aszta, ez gyorsan elszállt. Nekem vissza kell mennem a többiekhez.

            -Rendben, ha nem gond, akkor ma este is csatlakoznék hozzátok.

            -Én örülnék neki. De most menj, mert elkésel a vacsoráról.

Búcsút intettem neki, és lementem az ebédlőbe. Lassan, komótosan ettem, ám alig vártam, hogy átmehessek a régi kúriába. Amint befejeztem az evést, felszaladtam a szobába, lezuhanyoztam, és felöltöztem. Léptem volna ki az ajtón, mikor újra a drága tanáromba ütköztem. Hátráltam pár lépést, majd megálltam.

            -Maga sosem adja fel? –kérdeztem, közben azon törtem a fejem, hogy jutok ki az ajtón. Reménytelennek tűnt…

            -Nem! Tudod, rájöttem, hogy nem csak testileg vonzódom hozzád. Többet érzek annál. Magyarán szeretlek. –adta elő úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

            -Nem egy hűséges típus…

            -Az is tudok lenni. Viszont kitartó vagyok.

            -Vettem észre.

            -Most pedig legyél jó kislány, és ne ellenkezz, akkor nem fog fájni.

Ez nem hangzott valami jól. Kötelet vett elő, lassan közelített hozzám. Én meg egyre csak hátráltam. Agyam lázasan kattogott, de semmi jó nem jutott eszembe. Nem volt más hátra, be kellett vetnem a harctudásom. Egy hirtelen mozdulattal megragadtam a karját, kirúgtam maga alól a lábát, majd a kötelet csavartam ki a kezéből. Gyorsan megkötöztem, úgy, hogy könnyen rájöjjön, hogy kell kiszabadulni. Viszont az idő alatt én már messze járhatok.

            -Bocs, de a nem, az nem!

Óvatosan osontam a folyosón, nehogy felhívjam magamra a figyelmet. Sikeresen átjutottam a másik házba. Akadálytalanul mentem fel a szobához. Már vártak. Mosolyogva üdvözöltem őket, Jake odalépett hozzám és két puszit nyomott az arcomra.

            -Szépen leléptél az előbb. –dicsért meg. –Kötéllel felszerelkezni, az már túlzás.

            -Kösz. Előfordulhat, hogy legközelebb bilinccsel jön.

            -Amíg meg tudod magad védeni, addig nincs gond. –vont vállat Andy. –Nálad ezzel semmi gond sincs.

            -Nem vagyok sebezhetetlen.

            -Tényleg? –állt fel a kanapéról Sam, akit tegnap a falhoz vágtam. Nevetve tértem ki előle, majd fogózni kezdtünk, amibe a többiek is bekapcsolódtak. Nyolc fiú ellen semmi esélyem sem volt, főleg, hogy néha olyan hirtelen tűntek fel mellettem, hogy igen megleptek vele. Nem gondolkoztam rajta, hogy ez hogy lehet, mert el voltam foglalva azzal, hogy ne kapjanak el. Mégsem úsztam meg.