-Hé, Jaden, tegyél le!

            -Nem, megvagy! –Az óra ütni kezdte az éjfélt. Csodálkozva kaptam fel a fejem.

            -Már ilyen késő van?

A légkör egy csapásra megváltozott. A vidámság elszállt, helyébe feszültség került. Dermedten figyeltem az újdonsült barátaimat. Volt bennük valami nagyon furcsa.

            -Hana, azonnal vissza kell menned! –engedett el Jaden. Azonban késő volt. Bénultan álltam, próbáltam felfogni, hogy mi történik. A fiúk szeme vörösre színeződött. Félelmetes volt, mégis, volt benne valami vonzó. Mintha prédaként méregettek volna, de egy lépést sem tettek felém. Magamhoz térve elindultam az ajtó felé, odáig nem jutottam, mert Andy elállta az utam. Eszembe jutott az ablak, aztán az is, hogy a második emeleten vagyunk. Reményem a menekülésre semmi sem volt.

Egyedül Jaden lépett hozzám, smaragd szemei neki is vörösen csillogtak. Átkarolta a derekam, magához húzott. Szívem hevesebb ütemre váltott. Tekintete megigézett, ami azt illeti nem is állt szándékomban eltolni magamtól. Jól éreztem magam a karjaiban, ám megszólalt a vészcsengőm. Kirántott a kábulatból. Megpróbáltam ellökni magamtól… nem ment. Erősen tartott. Még vagy tíz percig próbáltam kiszabadítani magam, aztán feladtam.

            -Kérlek, engedj el. –súgtam erőtlenül. Nem hittem, hogy használni fog, azonban elengedett. Hátrált két lépést, a szeme újra zöld volt.

            -Ne haragudj. –kért bocsánatot.

            -Azt hiszem, hogy tartoztok nekem egy magyarázattal. –hangom hűvösebbre sikeredett, mint szerettem volna. Körém gyűltek. Bűnbánó arcukon el kellett nevetnem magam. –Ne kelljen megismételnem.

            -Nehéz… hol is kezdjük…

            -Az elején.

            -Jó, lássuk, mi tisztavérű vámpírok vagyunk. –mondta ki gyorsan Kevin. –Ezért van lezárva ez a kúria, és ezért nincs felújítva. Elég félelmetes kívülről, hogy ne merészkedjen ide senki. Néha azért vannak kivételek.

            -Havonta legalább egyszer vérhez kell jutnunk. Nem szoktuk bántani az embereket…

            -Jól van, így már mindent értek.

            -Várj! Hol marad a sikítozás, vagy a hisztérikus nevetés. Esetleg egy kis meglepődés?

            -Nem mondtam, hogy nem vagyok meglepve. A sikítást és a nevetést kihagynám. Azonban, ha nem gond, akkor továbbra is átjárnék hozzátok.

            -Ezek után még velünk akarsz lenni?

            -Nem történt semmi. Amúgy, jól érzem magam veletek.

Reggelig beszélgettünk, aztán visszamentem a szobámba. Álmosan nyitottam be, eltökéltem, hogy az egész napot átalszom. Szinte már összeestem a fáradtságtól.

            -A kóbor kislány visszatért.

            -Maga még mindig itt van? –nem törődve semmivel, az ágyhoz sétáltam és ledőltem. A férfi mellém feküdt.

            -Hol töltötted az éjszakát? –kérdezte, közben a hajammal játszott.

            -Nem itt.

            -Igen, az feltűnt. Nos?

            -Ha tényleg érdekli, Jaden-nél voltam. Álmos vagyok, hagyjon aludni. –motyogtam, utána rögtön el is aludtam.

            -Nyugodtan aludj. Itt maradok melletted. –mondta halkan, és betakart. –Közben kigondolom, hogy tegyem el az útból Jaden-t. –tette hozzá.

Sötétedett, amikor felébredtem. Próbáltam felülni, azonban valami meggátolt ebben. Mégpedig az, hogy az ágyhoz voltam bilincselve. Bosszankodva rángattam a kezem, hátha ki tudom magam szabadítani. Ennek az lett az eredménye, hogy a fém felsértette a bőröm. Ezért felhagytam a próbálkozással.

            -Hoztam neked vacsorát. Gondolom éhes vagy.

            -Így kihasználni, hogy védtelen vagyok. –morogtam. –Nem tudom használni a kezem.

            -Semmi gond. Majd én megetetlek.

            -Nem lehetne inkább… milyen megalázó! –többet nem szóltam, csak tűrtem, hogy etessen. Láthatóan élvezte a helyzetet, ellentétben velem. Igazán nyugtalanított az a perverz mosoly az arcán. S most, hogy le voltam bilincselve, még védekezni sem tudtam. Ezt ki is használta. Miután lenyeltem az utolsó falatot, letette a tálcát, majd rám mászott. Ráült a csípőmre, aztán egy hirtelen mozdulattal kettétépte a felsőm. Eddig azt hittem ilyen csak a filmekben van. Ki gondolta volna, hogy velem is megtörténik? Jó, azért nem ment az olyan könnyen, szívós anyagból készült a pólóm. Mégis valahogy sikerült kettétépnie. Félig ő is levetkőzött, utána rám feküdt. Egy szenvedélyes csókot adott, majd szépen, kínzó lassúsággal haladt egyre lejjebb. Számomra nem azért volt kínzó, mert ezt akartam. Az ellenkezője. Összeszorítottam a szám, magamban imádkoztam, hogy valaki mentsen meg. Már a melltartóm csatjával babrált, amikor kopogtak az ajtón. Először nem vette figyelembe, de mivel kitartó volt a jövevény, kénytelen volt ajtót nyitni. Abban a pillanatban Susan ugrott a nyakába. Vágytól fűtött volt, fel sem tűnt neki a férfi tiltakozó mozdulata.

            -Legalább ne előttem csináljátok! Nincs gusztusom végignézni. –csöpögött a gúny a hangomból. El is hallgattam, amikor megláttam Jaden-t a lány mögött. Nyugodtan elsétált a páros mellett, és megállt mellettem. Az a tekintet, amivel végigmért… komolyan belepirultam. Leült mellém, szeme vörösen villant a vérem láttán. Odahajolt hozzám, s megcsókolt. Erre igazán nem számítottam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nem tiltakoztam. Helyette lehunytam a szemem és élveztem. Ettől felbátorodott, bebocsátást kért és én megadtam neki. Nyelvünk először lassú, majd egyre vadabb táncot járt, teljesen belefeledkeztünk. Próbáltam jobban hozzásimulni, azonban a bilincs meggátolt ebben. Belenyögtem a csókba, mikor éreztem a kezemen lecsurgó véremet.

            -Hm… Jaden! –köszörülte a torkát az ofő, miután sikerült megszabadulnia Susantól. –Már ne is haragudj…

            -Oh, dehogy haragszom. –szakította félbe a fiú, közben le sem vette a szemét rólam. Keményen álltam a tekintetét, el sem pirultam. Tudtam, hogy csak azért kaptam a csókot, mert éppen én voltam a közelében. Láttam rajta, hogy vérre van szüksége, valószínűleg ez vezette hozzám. Ez egy kicsit rosszul esett, bár nem értettem, hogy miért.

            -Gyere, Jaden, menjünk az én szobámba. Hana nem érdemli meg, hogy egy ilyen jó pasival legyen, mint te. –ragadta meg a fiú karját, aki nem ellenkezett.

            -Jaden! –kiáltottam utána. Az ajtó azonban becsukódott. Hirtelen szomorú lettem.

            -Hagyd! –ült le az ofő. –Te az enyém vagy. Hozzám tartozol. Nem hagyom, hogy egy ilyen kis senki az utunkba álljon.

            -Micsoda hősszerelmes szöveg. Vegye le a bilincset, fáj a kezem. Ígérem, nem próbálkozom meg szökéssel. Úgy sem mehetnék most sehova.

            -Nem is tudom.

            -Ha megteszi, megengedem, hogy ma este velem aludjon. De csak alvás, semmi más. –kötöttem ki. Ezen elgondolkozott, végül elfogadta és elengedett. Még a sérülést is ellátta, aztán befeküdt mellém. Átkarolt és gyengéden simogatta a hajam, amitől hamar elaludtam. Nem éreztem iránta semmit, most viszont jól esett a gyengédsége.

Másnap, későn keltem, az ofő már nem volt mellettem. Hideg zuhannyal felfrissítettem magam, felöltöztem és kimentem a parkba sétálni. Tisztázni akartam pár dolgot és ahhoz kellett a nyugalom.

            -Mintha el lennél kenődve!

            -Jake!

            -Tegnap hiányoltunk. Felötlött bennünk a gondolat, hogy meggondoltad magad. Jaden utánad is ment, de egyedül jött vissza negyed órával később.

            -Egyedül?

            -Igen. Volt vele egy lány, de lerázta. Furcsán viselkedett, nagy hatással vagy rá.

            -Miért mondod ezt nekem? Amúgy pedig akadályba ütköztem. –megmutattam neki a csuklóm, ami be volt kötve. –Mikor felébredtem, az ágyhoz bilincselve találtam magam. Ma este viszont megyek. Sőt, mi lenne, ha az egész napot veletek tölteném?

            -Azért mondtam el, mert nem szeretem, amikor így viselkedik. Igazából először viselkedik így, de nem tetszik. Tudod, amióta beiratkozott abba a suliba, végig rajtad volt a szeme, vigyázott rád. Te vagy az első, aki ilyen hatást váltott ki belőle. Mellesleg jöhetsz. Mondd, csak tudsz főzni?

            -Értem. Tisztázok vele egy-két dolgot. Tudok igen. Mondjátok, mit szeretnétek ebédre, elkészítem.

            -Nagyszerű, gyere, segítünk is, ha megengeded. –ragadta meg a karom. Egyikünk sem vette észre, hogy figyelnek.

Lelkesedésük az egekbe szökött, így kész vidámság volt elkészíteni az ebédet. Ahogy sürögtek-forogtak konyhai kötényükben, az egyszerűen csodálatos volt. Nevetve utasítgattam őket, ha pedig valamit elügyetlenkedtek, mosolyogva segítettem nekik. Nagyon jól éreztem magam és az alkotásunk is ínycsiklandó lett. Délután pihentünk egy órát, aztán eltöltöttük a maradék időt. El is felejtettem visszamenni, az éjszakát is, meg a másnapot is ott töltöttem. Jaden-t egyik nap sem láttam. Mikor lefeküdtek a fiúk, mert hát ők is alszanak, bármennyire is hihetetlen, elindultam felfedezni a házat. Csak pár folyosót jártam be, amikor egy ajtóra bukkantam, ami mögül fény szűrődött ki. Pár másodpercnyi habozás után benyitottam.

            -Hana! –hallottam a nevem. A hang irányába fordultam.

            -Jaden! Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez a te szobád. Ha zavarok, akkor már itt sem vagyok. –fordultam meg.

            -Ne, várj, maradj! Figyelj… -kezdte, miután leültem mellé az ágyára. –Szeretnék bocsánatot kérni a tegnap előtt történtekért. Nem állt szándékomban megbántani.

            -Nem haragszom… meglepett, és kicsit rosszul is esett, hogy elmentél Susannal, de nem haragszom.

            -Szeretném, ha tudnád, hogy nem történt semmi köztünk. Tény, hogy elkapott a…

            -Ne folytasd, tudom, hogy vérre van szükséged. Neked és a barátaidnak is. Azt csodálom, hogy eddig nem támadtatok le.

            -Nem, tudod, a srácok első pillantásra megkedveltek. Nem iszunk annak a véréből, akit szeretünk.

            -Oh, ez hízelgő. Szent a béke köztünk?

            -Igen…

Röpke csókot leheltem a szájára, pont ebben a pillanatban toppant be az ofő. Hogy került ide? Fogalmam sem volt róla.

            -Most velem jössz Hana! –ragadta meg a karom és durván felrántott. –Te pedig jól teszed, hogyha leszállsz róla, mert ő az enyém. Megértetted?

            -Engedje el! Ő nem egy tárgy, amit birtokba vehet. Különben is, mit keres itt?

            -A lányért jöttem. –vetette oda, majd kirángatott a szobából. Tiltakoztam, de nem mentem vele semmire. Elég nagy zajt csaptam, reméltem, hogy a többiek meghallották.

            -Hagyjon békén, nem megyek magával. Nem szeretlek! –tegeztem le. Már az előcsarnokban jártunk, de erre megtorpant. Megfordult, megragadta a hajam, durván megcsókolt. Könny szökött a szemembe.

            -Szerinted ez engem érdekel? Az enyém vagy és kész. Amint magamévá teszlek, onnan már senki sem állhat közénk.

            -Nem fogok… nem… engedjen! –végre sikerült kirántanom a kezem a szorításából. El akartam futni, de elgáncsolt, amitől hasra estem. Hátra fordultam és egy pengével találtam szemközt magam. Ijedten másztam hátrébb, míg a falnak nem ütköztem. –Jaden! –kiáltottam. A férfi felnevetett, és felém szúrt, egy másik penge azonban megállította.

            -Védtelenre támadni nem szép dolog. Küzdjön meg velem. Aki nyer, azé a lány. Fiúk, vigyázzatok Hana-ra!

Talpra segítettek és háttérbe húzódtunk. A küzdők először csak köröztek, hogy felmérjék, mire lehet képes a másik. Végül Jaden tette meg az első lépést. Egy ügyes mozdulattal támadt, amit az ofő kivédett, majd ellentámadást indított. Aztán egyszerre támadtak. A két penge szikrázott, ahogy összeértek. Izgultam és féltettem Jaden-t.  Mindketten jó vívók voltak, de talán a tanár egy kicsivel jobb.

Húsz perce csak a fémek csattogását lehetett hallani. A tanár hirtelen megállt.

            -Ezzel nem megyünk semmire. –jelentette ki. –Ha, Hanna nem lehet az enyém, akkor senkié sem lesz.

            -Mire készül?

A férfi csak két méterre állt tőlem. Szemében őrült fény villant, amitől megijedtem. Nem akartam tudni, hogy mire gondolt.

            -Nem hagyom, hogy bántsa Hana-t. Fejezzük be a párbajt, aztán tűnjön el.

            -Ó, csak nem te is szereted? Féltékeny vagyok.

            -Van is rá oka. Fejezzük be!

            -Jól van, ahogy akarod. Bocs, kedvesem, hogy ezt teszem, de nem engedlek át neki. Vagy az enyém, vagy senkié!

            -Maga megőrült. –súgtam elszörnyedve.

            -Igen, az vagyok és te vetted el az eszem. Vállald a következményeit.

Innen az események felgyorsultak. A tanár felém lépett, kardját döfésre emelte. Jaden abban a pillanatban mozdult, amikor a férfi elindította a mozdulatot. Jobb ötlet híján becsuktam a szemem és vártam a vas hideg érintését. Az viszont valahogy elmaradt. Óvatosan nyitottam ki a szemem, félve a látványtól. Jaden-t láttam magam előtt, háttal állt nekem, a penge pedig keresztülhatolt a testén. Elém ugrott, és testével fogta fel a támadást.

            -Jaden! –kaptam el az összeeső testet.

            -Súlyos. A penge csak egy centivel kerülte el a szívet. –állapította meg Jake.

            -Mit tettél te állat? –kiáltottam, de már nem volt ott, akinek szántam. Elillant, amint lehetősége nyílt rá. –Mit tegyek? –gondolkoztam hangosan, miközben a könnyeimmel küszködtem.

            -Vámpír, tehát, ha vért kap, gyorsabban gyógyul.

            -Értem. Akkor itt az enyém.

            -Nem… a tiédből…

            -Fogd be! Nem vitatkozom. Önként felajánlom, fogadd el!

Ha valamit elhatároztam, nem lehetett szembeszállni velem, ezt ő is tudta. Ülő helyzetbe küzdötte magát, sebet ejtett a nyakamon és ivott. Kellemes volt, mint fájdalmas. Apró mosollyal tűrtem, hogy annyit igyon, amennyi jól esik neki.

            -Gyerek nap van, és nektek is szükségetek van vérre! Igyatok! Azért mértékkel.

Mire befejezték, teljesen legyengültem. Fáradt voltam és szédültem. Odabújtam Jaden-hez.

            -Örülök, hogy nem lett végzetes ez az ügy. –mondtam félálomban. –Mit szólnátok, ha ezen túl veletek laknék?

            -Tényleg velünk maradnál?

            -Persze, szeretnék maradni. Elvégre kell a nő a házhoz… -az utolsó mondatom alig lehetett hallani, békésen szuszogtam a fiú karjában. Otthon éreztem magam közöttük. Velük is maradtam, beköltöztem, s ma is ott élek.