- Sajnálom asszonyom, habár a lánya már nincs életveszélyben, mély kómában van. – lép oda a doktor Eli édesanyjához.
- Az mit jelent, mikor kel fel?
- Nem mondhatok biztosat, egyenlőre az is csoda, hogy túlélte.
- De mégis, mikor ébred fel? – akaratoskodik a nő.
- Sajnálom… de az sem biztos, hogy felébred.
A nő szeméből, patakokban folynak a könnyek, miközben a férje mellkasának dönti fejét.
- Láday asszony, talán jobb lenne, ha most elmenne és inna egy kávét, hogy megnyugodjon. Lépett elő Dom.
- Domnak igaza van kedvesem. – lépett egyet a lépcső felé az apa.
- Én addig itt maradok Elivel.
- Rendben.
A fiú besétált a kórterembe. Egy kis fehérfalú szoba, egy pici ablakkal. Csak az ágy 2 szék és egy kis asztal volt bent, és persze az infúzióra kötött lány.
Eli karjai és feje be voltak kötve, a teste többi részét pedig a takaró elfedte.
- Micsoda kár… - Dom végigsimította Eli jobb karját – így viszont, nem fog annyira fájni... – lehajolt és megcsókolta a lányt.
- Köszönjük a segítséget. – ült le az ágy mellé az anya.
- Ez csak természetes. – Dom lesütött szemmel hagyta el a kórházat.
- Vajon az ember miről ismeri fel a halál állapotát? A néma csönd… az érzékek elgyengülése… vagy a hideg nedves érzés… mintha egy tó tükrén feküdnék a végtelen homályban…
- Nem haltál meg. Most a két világ közt vagy. – szólt egy hang.
- Hah?! – Eli szemei felnyíltak.
- A fekete tó, a semmi birodalma. Minden innen indul és ide tér vissza.
A hang ismét szólt.
- Ki vagy te?
Eli ekkor vette észre, hogy egy tó tükrén fekszik, teljesen meztelenül. De nem jött zavarba. Nem volt körülötte senki, csupán két tükör, azok is több méterre egymástól, egymással szemben.
- Mit keresek itt? – Eli felállt. Ekkor vette észre, hogy teljes sötétség veszi körül. Az alatta elterülő tó, mintha sohasem érne véget, olyan mint egy tükör, melynek képén vízgyűrűk keletkeznek, valahányszor Eli megmozdul.
- Itt vagyok! – Az egyik tükörben ott volt a lány.
- Te… te vagy az, a háztetőről.
- Igen.
- Mi történt?
- Fordulj meg és meglátod.
Eli megfordult. A másik tükörben ott látta önmagát, amint a kórházban fekszik.
- Mi.. mi ez?
- Az egyik tested. Az egyik életed.
- Ezt meg hogy érted? Akkor te ki vagy? Én ki vagyok? – lányon kezdett eluralkodni a pánik.
- Én vagyok a másik életed. A másik tested. Te most a lélek síkon vagy.
- Én akkor csak egy lélek vagyok?
- Pontosan fogalmazva, egy kétlétű.
- Egy kétlétű?
- Meg akarsz tudni többet önmagadról?
- Igen.
- Akkor nyújtsd a kezed!
- Mi?
- Érintsd meg a tükröt! Bízz bennem.
- Ah… rendben.
A lány megérintette a tükröt. Ahol a két kéz, az ujjak találkoztak, egy meleg kellemes fény született, amely a lány egész testén végig futott.
- Mi… mi volt ez? – eszmélt fel Eli.
- Ah! – egy erdő tavának vízén állt. De ez a tó már nem a lélek síkján volt.
- Ááá! – a lány elhaló hangot kiadva magából elmerült a tóban. Majd hamar kidugva fejét a vízből, nagyot kiáltott.
- Ez hideg!!
A kiabálásra két nő jelent meg.
- Ó, Istenem! Jól van kisasszony?
Eli nem tudott megszólalni. A fák közül feltűnő személyek középkori ruhában voltak, valószínűleg szolgálók lehettek.
- I..i… é.. é..én… n… - vacogta.
- Csak nem rablótámadás érte!? – szólalt meg a másik lány.
- É…én….
- Jöjjön ki a vízből még meg fázik!
Eli vöröslő arccal jött ki a vízből. Meztelen volt még mindig. A két szolgáló, saját ruháikból a lányra adott egy fölsőt és egy szoknyát.
- Mekkora mák, hogy a középkorban rétegesen öltözködtek! Így legalább rám tudták aggatni ezt a pár plusz ruhát! – gondolta.
- Nem tudom, mi ez az egész… de ha azt a tükör csajt megtalálom, kicsinálom! – határozta el – Addig is, egy kis színészkedéssel többre juthatok.
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok! – nézett a 2 idegenre könnyes szemekkel a lány.
- Oh, dehogy is! Szívesen segítünk, de mi történt? – érdeklődött a fekete hajú szolgáló.
- Remek, egy meggyőző sztorival talán tetőt teremthetek a fejem fölé, ami jó lenne, mert van egy sanda gyanúm, hogy nem mostanában szabadulok innen! – futott át az agyán.
- Én… én… egy gróf szolgálólánya voltam, de amikor utaztunk a földeken megtámadtak minket. Az uramat és feleségét megölték. – hajtotta le a fejét.
- Jaj, Istenem! Hiszen ez szörnyű!
- Én meg tudtam szökni. Már 3 napja menekültem, amikor erre a vidékre tévedtem. Nem mehettem vissza, ugye megértik?! – nézett a legártatlanabb és ijedtebb tekintetével.
- Természetesen!
- Épp a tóban akartam megmártózni, de amikor a partra vetettem egy pillantást, észre vettem, hogy a ruháim eltűntek. Bizonyára tolvajok voltak… és már egy órája álltam a vízben amikor Önök megjelentek. Nagyon hálás vagyok! – meghajolt.
- Ugyan kérem kisasszony! Ne aggódjon! Mi segítünk! – tette a vállára a kezét a vörös hajú szolgáló.
- Igen, igen! A mi urunk épp új szolgálót keres maga mellé! Tudja az úrnő egy ideje eltávozott és kell valaki aki figyel a fiatal úr nevelésére!
- Valóban? Az remek lenne, ha én betölthetném ezt a pozíciót! Tudok írni, olvasni!
- Csodás! Akkor jöjjön velünk!
A 2 lány megragadta Eli karjait és elindultak vele a várba.
- Ezt nem hiszem el! Elhitték, minden szavam! Ide nekem a Emmy-díjat! – mosolyodott el a lány.
- Azért az micsoda szerencse, hogy nem kérdezték a „ tulajdonosom „ nevét, ott tutira bukott volna a sztori. – vett egy mély lélegzetet.
- Most már csak azt a perszónát kell megtalálnom, aki ebbe a világba csalt. Ha átgondolom… akkor a lélek síkja valószínűleg a köztes rész a modern és e között a hely között. Az a baj, hogy fogalmam sincs ez melyik évszázad, vagy hogy egyáltalán valós hely-e?
Egy biztos, a másik tükörben volt a testem, legalább azt tudom, hogy élek…mármint, túl éltem a zuhanást, de az is lehet, hogy ez csak álom…Ááá… teljesen belezavarodtam! A melóra kell koncentrálnom! – Eli nem gondolkodhatott tovább. Megérkeztek a várhoz.
- Nahát ez, valahogy olyan ismerős… mintha már láttam volna valahol.
- Mondott valamit kisasszony?
- Nem…nem. – mentegetőzött.
- Jöjjön, keresünk valami megfelelőbb ruhát, amiben a gróf elé járulhat.
- Rendben.
Eli egy egyszerű, barna fehér egybe ruhát vett fel, mellé kapott egy pár cipőt és egy fejkendőt. Lapockáig érő barna haját, most kontyba tűzték fel.
Elindultak a grófhoz a kertbe, aki épp a fiatalúrral játszott. Ahogy sétáltak ki a várból az egyik falon Eli megpillantott egy olajfestményt.
- Ezen a képen ki van? – állt meg a lány.
- A nemrég elhunyt úrnő. Gyönyörű volt nem? – áhítattal tekintett a képre Éva, a vörös hajú szolgáló.
- Körülbelül 2 éve festették róla ezt a képet. – lépett melléjük Júlia a másik szolgáló.
- Igen, gyönyörű. – Eli teljesen megdermedt. A kép előtte túlságosan ismerős…
- Meg … megkérdezhetem, hogy hívják a grófot?
- Persze! Láday gróf! Láday József. A felesége pedig Láday Mária volt. – válaszolt készségesen Éva.
- Tényleg, az ön nevét nem is kérdeztük!
- A.. a nevem?
- A nevem Láday Eleonóra… ennek a családnak az utódja! A fenébe is! Tudom, honnan volt olyan ismerős ez a vár! A családom tulajdona, Északon… de mivel a szüleim összevesztek a nagyszüleimmel sosem látogattam meg, csak képről láttam. Mint ahogy ezt a képet is!
Ráadásul a vita témája pont az volt, hogy Láday József óta csak férfiak születtek a családban, de az én anyám csak lányokat szült apámnak, és mivel apa nem nősült újra… kitagadtak minket a Láday család örökösei közül. Ami azt jelenti, hogy a 13. században vagyok! 700 évvel korábban!
- sápadt el a lány, az eszmefuttatás alatt.
- Kisasszony!? Minden rendben?
- I… igen… a nevem Eleonóra. A családnevem pedig már régen elhagytam.
- Rendben. Akkor bejelentem.
- Gróf úr! – sietett a fa alatt mosolygó fiatalemberhez Júlia.
- Eleonóra kisasszony, jelentkezni szeretne az úrfi nevelésére.
- Nahát, milyen fess és fiatal. – képedt el Eli.
- Vajon az ember ösztönszerűen képzeli az őseit véneknek? – gondolkozott el egy pillanatra, de a gróf, rá vetett biztató mosolya azonnal bíbor színbe borította az arcát.
- Nem csodálom, hogy a vénlány oda volt érte. – jegyezte meg halkan.
- Ne aggódj a gróf végtelenül kedves és erkölcsös ember. – mosolyodott el Éva.
- Ezt most arra értsem, hogy nem fog kikezdeni velem, vagy arra, hogy nem sok ágyast tart? – kerekedtek el a szemei.
- Üdvözlöm a birtokomon Eleonóra! – a gróf kezet csókolt a lánynak.
- Ü…üdvözlöm! Köszönöm, hogy ön elé járulhattam! – habogta – Igazi úriember! – pirult el ismét.
- Bemutatnám a fiam, Jánost!
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem az úrfit! – Eli mosolyogva lehajolt a 6 éves kisfiúhoz, a fiú pedig tetszést nyilvánítva visszamosolygott.
- Azt hallottam tud írni és olvasni. Ez remek! Ezen kívül még annyi lenne a feladata, hogy egész nap vele van. Persze másképp is kezeljük.
- Értem.
- Tudom, a neveltetés általában a papok feladata, de mivel csak egy éve, hogy elveszítette az édesanyját, és nekem nem áll szándékomban újra nősülni… így szükségem volt egy személyre, aki betölti az édesanya szerepét.
- Értem! Ne aggódjon, mindent megteszek majd azért, hogy megfelelő neveltetést kapjon!
- Köszönöm. A lányok majd megmutatják a szobáját és a várat. Holnap reggel sajnos nekem ismét harcba kell indulnom a hazáért. Kérem, vigyázzon rá.
- Rendben. Vigyázni fogok az úrfira, jobban, mint a saját életemre! – hajolt meg.
- Már csak azért is mert ha ez a kisfiú meghal… azzal az egész családom és én is kitörlődöm a történelemből! Meg fogom védeni! Mindenáron! – szorította ökölbe a kezét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
