Karinthy Frigyes:

Találkozás egy fiatalemberrel

Című novellája  nyomán

Életem 18. életévét töltöttem aznap be. Egy hosszú, és kíméletlen nap ragyogó gömbje készül leáldozni az égről. Lelépve a vörös, új, a nap utolsó pillantásaiban meg-meg csillogó vonat lépcsőjéről, mélyet lélegzem a csípősen hideg levegőből. Megteszem az első lépést. Elindulok haza, el a házak mellett, át a főúton, majd elérek egy kis ösvényhez. A város mellett húzódó szántóföldeken átkelve hamarabb hazaérhetek. Szívesen válaszom, ezt az alig pár centiméter széles kitaposott földutat, mert itt egyedül, messze minden civilizációtól, elmerülhetek saját gondolataim tengerében. Az arcom eddigi sápadt színét lassacskán felváltja az a halvány, tüzes árnyalat amit az atyai pofon után tapasztalhatok. Ez most nem egy ember kezének nyoma, hanem a tél hűvös ujjának cirógatása, a jeges szél unszolása. Sietnem kell, érzem, ujjaim teljesen elgémberedtek már a hidegben. Hirtelen megállásra kényszerülök. Előttem a kis híd, amely alatt a Szent László patak csordogált egykor, de most már az a pár csepp víz, amit néha még megcsodálok, az is csupán egy hosszú kristály-fonál. Nem ez a természeti jelenség az, ami megtorpanásra kényszerített. A keskeny hídon 2 ember alig-alig, de elfér egymás mellett ha az egyik oldalra fordul és elengedi a másikat. Most azonban a semmiből egy kislány termett a hídon. Lila kabátkáját csupán hátulról láttam, gesztenye barna haja két rövid copfban lógott volna, ha a fehér sapka le nem szorítja őket. Nyakát vastagon körül ölelte a hófehér pamut sál. Nem értettem ez az aprócska teremtés mit keres itt egyedül. Lassan 4 óra van, besötétedik. Mégis milyen szülő hagyja a gyermekét egyedül kószálni ilyenkor? A tekintetem lejjebb csúszott, láttam rajta az overált, amelyet eláztatott a hólé.

Eszembe jutott, hogy mikor kicsi voltam, mennyit játszottam kint a hidegben , a hóban, csúszkáltam a jégen, és amikor már fájt a hideg, csak akkor voltam hajlandó bemenni. Elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá, hogy megkérdezzem ki ő, és mit keres itt egyedül, de akkor… észrevettem valamit. Az elmúlt napokban habár nagyon hideg volt, sem hó, sem eső nem esett. Mi áztathatta el a gyermek ruházatát?

- Kislány! – szólítottam meg végül.

A lány nem válaszolt, némán megfordult és mélyen a szemembe nézett.

A nap eltűnt a házak mögött. Alig egy méter választott el engem, és ezt a törékeny testet. A gyermek, majd fele akkora volt, mint én a szeme ugyanolyan színű, az arca, és a kis orra vörös volt, mint aki már órák óta itt áll és vár… Várt, igen várt. Rám.

Miért is nem vettem észre? Hisz ez az aprócska ember nem más, mint én , csupán 10 évvel korábbi énemként.

- Szia! – köszönt a vékony hang. Ajkait eltakarta a vastag sál, de ártatlan szemeiből kiolvastam a mosolyt, ami az arcán ül.

- Szia! – visszaköszöntem. Meg akartam kérdezni, hogy került ide, de tudtam, hogy nem lenne rá felelet.

 Néma csend. Nem értem, álom ez, avagy a képzelet játéka?

- Miért jöttél? – tettem fel a kérdést végül.

- Nem tudom.

Elkerekedtek szemeim, erre a válaszra nem számítottam. Lehetséges, hogy a gyermek azt se tudja, miért van itt?

- De ha már itt vagyok, beszélgetünk? – hangjából sugárzott a gyermeki lélek tisztasága, szemei összeszűkültek a hatalmas mosoly következtében.

- Természetesen. – bólintottam.

A kislány közelebb lépett és megfogta a kezem majd lassan elindultunk.

- Szóval te most vagy végzős… milyen iskolába is jársz? – megállt.

- Gimnáziumba.

- És milyen tagozatra?

- Biológia. – válaszoltam.

- Biológia? Akkor fogorvosnak készülök ugye? – fogta meg másik kezével is a csuklóm.

- Nos, igazából… - elpirultam, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Eszembe jutottam akkori terveim, de azokról már rég letettem. Úgy éreztem magam, mintha a saját számadásomat kéne lediktálnom. – Igazából, én valami komolyabbnak készülök. -  vágtam rá.

A kislány szemöldökét felvonva félre biccentette a fejét, és tovább faggatott.

- Milyen komolyabbnak?

- Valami, igazgatószerűnek… - tettem hozzá tétován.

A gyermek elengedte a kezem és elfordult tőlem.

- Akkor miért jársz ebbe az osztályba?

- Nem tudom.

- De kitűnő tanuló vagy, nem de? Könnyedén felvesznek akárhová.

- Nem … nem teljesen. – szerencsére a hideg eléggé megcsípte az arcom így nem volt látható szégyenkezésem lángoló ábrázata. Éreztem ettől függetlenül, hogy ég a fülem. Eszembe jutottak hirtelen az emlékek, mindig azt kívántam, hogy én legyek a legjobb tanuló de sosem sikerült. Habár a kislány arcát nem láttam, éreztem, hogy teljesen letörtem. Mint egy hajszálvékony tükör , olyan voltam neki… és éreztem, hogy minden válasz, ami ajkaim elhagyja, egy – egy kő amelyet magamra vetek.

- És kutyám van?

- Az nincs, de van egy aranyos cicám… - vakartam meg a fejem.

- Utálom a macskákat. – hangzott duzzogós válasz.

- Jársz táncolni? Rajzolni? Énekkarra? – fordult meg és kétségbe esetten nézve rám sorjázta kérdéseit, miközben két kicsi öklét összeszorítva a mellkasa elé emelte.

Úgy éreztem, megszakad a szívem. Nem tudtam a szemébe nézni. Lesütött tekintettel ráztam meg a fejem.

Kapkodta a levegőt, mindjárt sírva fakad.

Végül egy valami eszembe jutott.

- De van egy hercegem! Olyan amilyenről te álmodtál. – mondtam lelkesen.

- Az én álmom, a te álmod. És az én szemszögemből nézve a te életed csupán egy, a világ csodáival teli láda, aminek a borítását a molyok elkezdték felélni, mert egy hatalmas lakattal lezártad és eldobtad a kulcsot. Én nem ezt bíztam rád.

Elakadt a lélegzetem. A rám tekintő szempár rideg volt, és a felnőtt hang ami azokat az apró ajkakat elhagyta teljesen elkápráztatott.

Hirtelen kifakadtam.

- Miről beszélsz, te nem tudod, miket hordasz össze! Itt állok a nagy betűs élet küszöbén, ezer meg ezer választás elé állítva és nem tudom melyik a számomra legjobb út. Azt sem tudom, hova lépjek, mit tegyek, kihez szóljak? Nem tudom, már mi akarok lenni, nincs célom, amit kitűzhetnék, ami alapján küzdhetnék. Én csupán sodródom az élet árjával. Te csak egy gyerek vagy! Ne mond meg nekem mi jó és mi rossz, lehet, hogy nem éltem sokkal többet, mint te, de az a pár év különbség az sok tapasztalatot hozott magával, az én javamra. – könnycseppek gurultak le az arcomon. Legnagyobb meglepetésemre a kislány elmosolyodott, és kicsi kesztyűs kezeivel megsimogatta az arcomat.

- Buta vagy! – durcásan leszidott.

Nem tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam.

- Az életben minden változik. Semmi sem örök. Nekem is mindig más fiú tetszik, más akarok lenni. És a csoki sem esik mindig olyan jól. De tudom, hogy a barátaimra számíthatok, és tisztában vagyok vele, hogy minden nap úgy kell élnem, hogy azt utána ne bánjam meg. A te legnagyobb problémád, hogy elvesztetted az érdeklődésed a hobbijaid iránt? Ugyan már, bármikor találhatsz más elfoglaltságot! Nem tudod, hova menj tovább tanulni? Minden szakma érdekes, és sose feledd az ember egy egész életen át tanul.

Földbe gyökerezett a lábam. A mai naptól nagykorú vagyok, igazi felnőtt, és egy kislány oktat ki arról, hogy hogyan viszonyuljak az élethez.

- Most mennem kell, anyu már vár! Képzeld, ma palacsintát süt apa! – adott egy puszit az arcomra és elégedetten nézett rám.

- Máris mész?! – eszméltem fel.

- Igen, láttam, amit láttam, megtudtam, ami érdekelt, és megtettem, amit meg lehetett.

- Lehet két kérdésem?

- Persze!

- Nagyot csalódtál?

- Nem, nem igazán. De azért ezen a macskás részen nehezen fogom túl tenni magam. Viszont még nagyon fiatal vagy, sok minden fog történni veled és bőven lesz időd elhelyezkedni a fogorvos szakmában.

Felnevettünk. Elkezdett szállingózni a hó. A sötétben csupán az apró gyémántok megcsillanását lehetett néha látni, inkább abból észleltük, hogy havazik, hogy az orrunkon néha megtelepedett egy-egy apró pehely.

A kislányra tekintettem és láttam, hogy felszabadultan mosolyog és integet.

Visszaintegettem és elejetettem egy halk köszönömöt.

- Ne felejts el! – mondta és eltűnt a szakadó hóban.

Végre folytathattam az utamat, és rájöttem, hogy második kérdést nem tettem fel.

Milyen ládáról beszélt? Egész úton haza felé, ezen törtem a fejem. Mikor végre bejutottam a meleg szobába hanyatt vágódtam az ágyon. Oldalra döntöttem a fejem és észrevettem, hogy az íróasztalom alatt van egy kis fadoboz.

Odasétáltam. Minden nap láttam, de évek óta nem nyitottam ki, most eljött az idő. Nagyon poros volt már. Amikor felemeltem a tetejét egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Csodálom, hogy egyáltalán elfért rajta. A dobozkában képek voltak azokról, akik fontosak nekem magamról, amikor még kicsi voltam és képeslapok, azokról a helyekről, ahol jártam. Feloszlott a köd-fátyol a szemem elől. Én egy lezáratlan ládikába raktam az emlékeimet, hogy mindig elő tudjam venni őket. Az a kislány az álmait rakta abba a ládába, csupán én raktam rá lakatot, mert azt hittem képtelen vagyok őket megvalósítani, így jobb ha elfelejtem őket.  Rájöttem, hogy az idő múlása mennyire beszürkítette az életem, és hogy mennyire elfelejtettem bízni magamban.

Felálltam, hogy gyorsan papírra vessem az aznapi eseményeket, és betehessem a ládikába. Azért, hogy soha többé ne felejtsem el azokat a szavakat, amiket az a kislány mondott nekem.