-Kai! –fordult az anya a fia felé, aki egykedvűen álldogált, egyre csak Aronát keresve a tekintetével. –A hintóban hagytam egy kis fadobozban a családi jelképpel ellátott nyakláncot. Kérlek, hozd be, és vedd fel, mielőtt a Király megérkezik.

            -Igenis anyám! –egyezett bele sóhajtva a fiú, de magában örült, hogy végre elhagyhatja a termet, ha csak egy rövid időre is. Méltóságteljes léptekkel haladt keresztül az előkelőség között, hogy aztán fellélegezzen. Megkereste a hintót, kinyitotta az ajtaját, majd fellépett a lépcsőre, azonban, mielőtt bemászott volna, megbotlott valamiben, és az ülésre esett, ami meglepően puha volt… és mozgott.

            -Áh, te perverz, nézz a lábad elé! –pattant fel Arona dühösen. –Te…

            -Bocsánat… én… te… Már végigkutattam érted az egész aulát!

            -Hiába tetted, kis taknyos. –morogta a lány, hátrébb húzódva a hintóban.

            -Hogy?! –döbbent meg Kai, de többre nem is volt ideje. Arona egy hirtelen mozdulattal lökte ki a hintóból, majd a másik oldalon ő maga is leugrott és elrohant. A fiú meglepetten feküdt egy darabig, tekintetét meglepetten a járműre szegezve. –Mi a… Hé! Várj, most hova rohansz?

            -Nem elég, hogy kiküldenek a hidegbe, még ez a taknyos is zaklat. –morogta, figyelmen kívül hagyva az őt beérő Kait, és a szökőkút felé vette az irányt.

            -Állj már meg! –kapott a lány karja után a fiú, olyan hevesen, hogy Arona elvesztette az egyensúlyát, és mindketten beleestek a vízbe.

            -Mi a fenét műveltél, te idióta?! Csurom víz lettem és még ez a hülye ruha is átlátszik! –kiáltott fel Arona, mikor felbukkant a vízből. –Miért pont egy ilyen barmot kellet kifognom. –füstölgött tovább, miközben kimászott a szökőkútból.

            -Nem értem min vagy kiakadva, természetes, hogy a választottam után rohanok. Bár mikor ide jöttem nem gondoltam nősülésre… -legeltette a szemét a lányon Kai, hiszen a ruha teljesen rátapadt Arona testére, megmutatva karcsú alakját.

            -Na arról tegyél le, nem leszek a feleséged, ne is álmodj róla. –ellenkezett azonnal, ahogy felfogta a szavak értelmét. -Még hogy a választottad… Hogy is ne…

            -Nem érdemes ellenkezned. Örülnöd kéne, hogy egy vezér felemel magához…

            -Cseléd vagyok, te balfék, a rangkülönbség miatt esélyed sincs elvenni. Arról nem is beszélve, hogy nem megyek hozzád!

            -Nekem nem számít… Már eldöntöttem, hogy te leszek az asszonyom.

            -Nem vagy normális! Hiszen most láttál először. Különben is, én az ellenséged… izé… az Acél erődhöz tartozom!

            -Szeretlek, és csak ez számít!

            -Te megvesztél. –állapította meg idegesen nevetve Arona. –Nem is ismersz!

            -Na és? Majd az ágyban megismerjük egymást!

            -Minek nézel te engem? Útszéli cafkának? Ennél azért több kell az én meghódításomhoz, mint egy kijelentés, a feleségem leszel! Álmodozz, taknyos, de ne rólam! –rúgta ágyékon a feltápászkodó fiút, ezzel újra visszaküldve őt a földre. Aztán visszarohant a hintóhoz, elkötötte az egyik lovat és elvágtatott. Kai tett egy kísérletet, hogy utána menjen, de a fájdalom azt sem engedte, hogy felüljön.

            -Ah, nekem kell ez a lány! –nyögte egy oktávval magasabb hangon. –Áuhh…

Arona a leggyorsabb vágtára fogta a lovát, így alig egy óra alatt visszaért az erődbe. Igaz vizes ruhája miatt átfagyott, de dühe semennyit nem csillapodott. Leugrott a nyeregből, és a vizes estélyiét szaggatva beviharzott a szobájába.

            -Még hogy a felesége! Mekkora egy paraszt! Azt sem tudja, ki vagyok, most látott először! Komolyan, ha legközelebb látom, kiherélem! –vetkőzött meztelenre. –Ezt még apám sem akadályozhatja meg! UTÁLOM azt a bunkó taknyost!

            Kai vizes csíkot húzva maga után, visszatért a terembe, ahol minden szem azonnal rászegeződött. Ahol megállt, kisebb tócsát hagyott maga után, bár csak azért ment vissza, hogy közölje, hazamegy.

            -Fiam, mi történt veled? Hogy nézel ki?

            -Javaslom, anyám, menjünk haza. –jegyezte meg unottan Kai.

            -De hát még hátra van az egész este! És még a megfelelő feleségjelöltet sem választottad ki!

            -Már megtettem, kiválasztottam a tökéletes feleséget. Holnap el is megyek az apjához, és megkérem a kezét!

Arona apja csak másnap reggel kérte számon a lányától a tegnap esti eltűnését, amire Arona becsületesen beszámolt Kai leánykéréséről. A vezér elgondolkodva hallgatta, arcán komor felhők jelentek meg. A végére a lány hangja egészen elbizonytalanodott, hiszen érezte, apja indulatait rajta fogja kitölteni.

            -Megint felelőtlen voltál. Majdnem elkotyogtad a titkod, ráadásul elloptál egy lovat. Ha az egyik szolgáló nem szól, hogy te vitted el… Milyen fényt vet rám, hogy az egyik cselédem elcseni a lovaimat?

            -Nem vagyok cseléd, apa! –vesztette el a türelmét Arona.

            -De ők ezt nem tudják, Arona!

            -Mégis, mit tehettem volna?! Az a mocsok eltökélte, hogy a felesége leszek! Mit vártál tőlem? Hogy a karjaiba ugrok, és igent mondok?! Ha jól emlékszem, azzal fenyegettél, hogy kitagadsz! Tudnék én olyat tenni, amivel végre nem kezelnél úgy, mit egy ostoba kis csitrit? Ha nem tetszik, amit csinálok, akkor hozz össze egy fiút, rólam meg akadj le!

            -Vegyél vissza, lányom! Elég volt a folytonos szemtelen kitöréseidből! Vedd észre végre, hogy itt nem rólad van szó, hanem az Acél erődnek a hatalmáról, birtokairól.

            -Hát persze… sosem gondoltam volna, hogy bármi is rólam szól. Hiszen, egyszer sem kérdezted, mi az én véleményem. –nevetett keserűen Arona. –Ne aggódj, megoldom, hogy Kai kiszeressen belőlem, és elfelejtse a házasságot. Ha kell, akkor megölöm. –fogta össze fiúsan a haját. Oldalára kötötte a kardját, majd nem várva meg, míg az apja reagál, elhagyta a szobáját. A kapuban megkapta a küldetésének a részleteit, ám, amikor elolvasta, azonnal vissza akarta adni. Persze nem tehette meg, ezért még sötétebb arccal lovagolt ki a várból, ahol egy kisebb kísérettel találta szemben magát.

            -Ez lenne az, uram. –jelentette ki az egyik zsoldos. –Az Acél erőd!

            -Remek. Készüljetek az ajándékokkal! –adta ki a parancsot Kai, amikor meglátta a kifelé lovagoló lányt, aki egyenesen eléjük ment.

            -Mit kerestek itt, Colt zsoldosai? –kérdezte ellenségesen. –Ez a terület számotokra tiltott!

            -Ki vagy, hogy számon mered kérni, mit keresek itt?

            -Az Acél erőd örököse vagyok, Ron! Téged nem látunk szívesen, Colt vezére, Kai!

            -Az apáddal akarok beszélni, a szándékaim békések!

            -Tegyél le arról, hogy megkéred a cseléd kezét, Kai! Rangon aluli a lány, másfelől pedig hozzánk tartozik. Keress magadhoz méltó feleséget.

            -Honnan tudod…

            -Előttem nincs titok e várban! Ráadásul, azt a lány a húgomként szeretem. Arról nem is beszélve, hogy engedetlensége miatt, apám megbüntette.

            -Állj arrébb végre, és engedj be!

            -A napokban megtámadtatok egy hintót, s lemészároltatok mindenkit, utasokat és kíséretüket egyaránt. Mindezt a mi területünkön tettétek. Hogy van képed idejönni, és megkérni valakinek a kezét? Ne kelljen még egyszer mondanom, tűnjetek innen!

            -Nem parancsolsz nekem, tehát félre az utamból. –komolyodott el Kai, azonban Arona csak megvetéssel, vegyes gyűlölettel nézett rá. Már nyitotta a száját, hogy feleljen, de egy parancsoló, dühös hang félbeszakította.

            -Meg kellene, hogy büntesselek, tiszteletlen viselkedésedért, Ron! Van két másodperced, hogy útnak indulj, mielőtt kiadom a parancsot, hogy zárassanak be!

            -Nem fogok eléjük lovagolni. –sziszegte visszafojtva feltörő indulatait. –Nem vagyok hajlandó…

            -Senkit nem érdekel, hogy mire vagy hajlandó! A vezér én vagyok, azt teszed, amit mondok! Anyád elé mész, és gondoskodsz róla, hogy épségben hazaérjenek.

            -Ő nem az anyám, és soha nem is lesz az!

            -Ron! Ne feszítsd túl a húrt! –emelte meg a férfi a hangját, de addigra Arona már ellovagolt. Ezek után a vezér Kai felé fordult. –Engem keresett, mondja hát, miért jött!

            -Uram, nincs más szándékom, minthogy egyik cselédlányának a kezét kérjem magától. Talán gyorsnak, és fiatalos hevességnek tűnhet kérésem, de az a lány elsőre elrabolta a szívem. Kérem, had vegyem nőül.

            -Sajnálom, fiatalúr, ez két okból sem lehetséges. Az egyik, hogy rangján aluli a lány, a másik pedig, engedetlensége miatt megbüntettem, és az Iron-hegy kolostorába zárattam.

            -Értem. Akkor hát a dolgom itt véget ért. Elnézését kérem, hogy zavartam. –biccentett Kai, azzal hátat fordított, intett embereinek, és elment. Alig értek azonban az erdő rejtekébe, az ifjú vezér töprengve megtorpant.

            -Mihez kezd most, uram?

            -Azt hiszem, hogy egyértelmű. Elmegyek a kolostorba, és kiszabadítom őt.

A vezér felkészült arra, hogy Kai nem hagyja annyiban a dolgot, ezért, még a beszélgetés alatt útnak indított egy futárt a kolostorba, azzal az üzenettel, hogy bárkit, aki az Arie nevű lányt keresi, küldjék el azzal, hogy a lány megszökött…

Arona fél óra alatt ért el arra a helyre, ahol be kellett várnia a mostohaanyját. A ló szája már habzott a túlhajszolástól, és hangos nyerítéssel adta a világ tudtára, mennyire örül a pihenőnek.

            -Miért nekem kellett jönnöm? Semmi kedvem a testőr szerepét játszani, amikor más is megtehetné. Edward, például, aki amúgy is rajong azért a nőért. Én vagyok a vezér… azt teszed, amit mondok. Hogyne…

Teljesen elmerült a gondolataiban, és csak akkor vette észre a hintót, amikor az megállt mellette.

            -Oh, fiam, örülök, hogy te jöttél elénk! –hajolt ki az ablakon a mostohaanyja.

            -Nem önszántamból tettem. –felelt morogva a lány.

            -Engedd meg, hogy bemutassam a Ferder-ház kisebbik lányát, Lilient. Egy ideig a mi vendégszeretetünket fogja élvezni. –hagyta figyelmen kívül lánya morcos hangulatát.

            -Nagyszerű… -sóhajtott kedvtelenül, de nem nézett a szintén kihajoló lányra. –A nevem Ron. Indulhatnánk végre? Van még egy feladatom mára. –fogta ügetésre a lovát. –Király, egy újabb ostoba liba…

            -Ne is foglalkozz vele. Mostanában nincs jó kedve. Amúgy kedves fiú. –mosolygott a nő, Lilien elpirult arcára tekintve.

            -Igen… -sóhajtott a lány ábrándozva.

A helyzet az volt, hogy a mostoha sem tudta, hogy a fia valójában lány. Amikor a vezér újra nősült, akkor Arona már játszotta a fiú örökös szerepét, és apjával megegyezve nem fedte fel valódi kilétét. Az alku szerint, csak akkor fedhette fel lány mivoltát, ha születik egy fiú testvére. Csak hát, ez nem nagyon akart összejönni.

Szótlanul tették meg az út nagy részét, bár a két nő igyekezet beszélgetést kezdeményezni, de lányt nem nagyon tudták szóra bírni.

            -Ron úrfi! –szólt ismét Lilien, mire Arona szem forgatva visszafogta a lovát.

            -Igen?!

            -Megtennéd, hogy körbevezetsz a várban?

            -Talán. Ha lesz rá időm.

            -Na de Ron! –förmedt rá az anyja.

            -Mi van?! Zsoldos vagyok, elfoglalt. Nincs sok szabadidőm. –vágta rá Arona, aztán előre lovagolt, és nem is tért vissza a hintóhoz többet.

            -Sajnálom, kissé faragatlan.

            -Nem számít. Szerintem inkább férfias!

            Ezalatt Kai megjárta az utat, hogy kiszabadítsa szíve hölgyét, de sikertelenül járt. Hiába lovagolt órákon keresztül, közölték vele, hogy a keresett lány megszökött. Azonban az ifjú vezér nem adta fel olyan könnyen.

            -Nem érdekel, akkor is meg fogom találni, és a magamévá fogom tenni! Bárhol légy is, Arie.

            Arona fürgén leugrott a lóról, mikor a hintó behajtott az udvarra.

            -Megjöttünk! –jelentette ki, kinyitva a hintó ajtaját. Ezzel elvégezettnek tekintette a dolgot, de ismét megtorpanásra késztették.

            -Lesegítenél minket? –nyújtotta felé a karját mostohaanyja.

            -Ha nagyon muszáj. –dörmögte, de azért leemelte a nőt, aztán a karját nyújtotta Liliennek is. A lány pirulva fogadta el, és figyelmetlenségében megbotlott a lépcsőn, ezzel elérve, hogy Arona karjaiba essen. Ajkai majdnem érintették a zsoldosét, de Arona még időben félrekapta a fejét.

            -Bo… bocsánat!

            -Béna… -vont vállat Arona, majd a megjelenő apjához fordult. –Indulnék!

            -Majd csak holnap, fiam. Ma már nem mész sehova.

Másnap reggel jelentkezett az apjánál, hogy átvegye a küldetése leírását, aztán az istállóba ment, hogy felnyergelje a lovát. Kantáron vezetve az állatot, alig lépett ki az istálló félhomályából, amikor egy nőalakot látott felbukkanni. Rögtön felismerte Lilient, akin csupán egy lenge, csipkével díszített hálóing feszült.

            -Te jó ég, ez nem jó…

            -Elhanyagolt engem ma, Ron úrfi, pedig megígérte, hogy körbevezet.

            -Nem ígértem semmit.

            -De igen. Vegye tudomásul, hogy megsértett…

            -Jaj, mennyire sajnálom…

            -Egy forró csókkal enyhíthetné fájdalmam!

            -Fájdalmát?

            -Igen, hogy drága kedvesem elmegy.

            -Kedves?!

            -Adj egy csókot, vőlegényem, mielőtt elmész nehéz küldetésedre! –vetette rá magát Aronára, aki megdermedt a hirtelen rázúdított információktól.

            -Neeeem! –lökte el magától a szorosan hozzásimuló lányt, felpattant a nyeregbe, aztán elvágtatott, magára hagyva a csalódott Lilient. –Veszélyes nő!