Abban a pillanatban, amikor Una odalépett mellém, és megcsillant a szemében a tudatlanság, már tudtam, hogy mennem kell…

-         Nagyi…

-         Igen?

-         I...igazad volt, csak képzelődtem. Most mennem kell, a … az osztálytársam vár rám!

-         Rie?

A lány otthagyta az értetlenül álló nőt, aki még egyszer utoljára kinézett az ablakon, de mivel a lenyugvó nap sugarain kívül mást nem látott, így belenyugodott a ténybe. Ott nincs semmi.

Rie kirohant a házból, felkapta a biciklijét és a temető irányába hajtott.

-         dörög az ég, villámlik előttem… hatalmas viharfelhők gomolyognak a temető felett… nem képzelődöm, látom. De ha csak én látom… akkor talán igaz az, hogy varázserőm van…

 Pár perc alatt odaért a temetőhöz. Leugrott a bicikliről és azt félredobta. A Nap világító korongja, már teljesen eltűnt… megkezdődött az éjszaka.

-         Mi… a...? – állt meg a lány nem sokkal a bejárat kapujának átlépése után.

A reakció érthető. A temető kör alakú volt középen egy térrel, amiből kereszt alakban futott 4 vastagabb út. A tér keleti felén állt a Crossin család kriptája, aminek bejárata előtt egy hatalmas rózsafejet tartó angyalszobor állt.

Mikor a lány odaért, a tér közepe be volt omolva és fekete egy fekete tornádó emelkedett lassan ki belőle, ezzel tovább omlasztva teret.

-         Jaj ne! Ez az izé elnyeli a temetőt, ha így folytatódik tovább! Meg kell akadályoznom! – Rie elindult a gödör másik oldalára, a kriptához, hogy megvédje azt.

-         Áh! A villámok összevissza csapnak le… - állapította meg – mint egy csatatér!

Nagy nehezen sikerült átjutnia a túl oldalra, de mivel a lány a villámokra figyelt nem is vette észre, hogy a tornádó már majd nem elérte a kriptát.

-         Itt vagyok! Ne féljetek őseim, megvédelek titeket! – ekkor egy hatalmas villám csapott le az angyal szoborra.

-         Ááh! – a lány megijedt és hátrált, de már nem volt talaj ahova lépjen és a gödörbe esett. Ekkor elcsitult a tornádó.

-         Meg…meghaltam? – nyitotta ki a szemeit.

-         Nem. – válaszolt egy hang.

-         Hah? – nézett körbe a lány.

Egy férfi karjaiban volt. Csakhogy ennek a férfinak szárnyai voltak… fekete szárnyai.

-         Egy… temetőárny?

-         Igen, az vagyok.

-         Te ki, vagy mi vagy?

-         Én… - ekkor a lány szemei elkerekedtek.

-         Dareden... Skurd… - mondta elcsukló hangon.

-         Igen…az vagyok. És úgy sejtem, a te neved nem ez.

-         Nem… nem ez… - mondta a lány sokkos állapotban.

-         De… te… meghaltál.

-         Háh… a halál, legyőzhető. – nevette ki a férfi.

-         Ah, temetőárny! A családom ellensége! Bizonyára azért jött, hogy elpusztítson! – eszmélt fel Rie, majd kiszabadított magát a fiú karmaiból és az alig 4 méter mély gödör pereméhez rohant.

-         Hm… ?

-         Élők és holtak … egy világba nem hatolnak! Emelkedjen a fal, mely a fény és sötét közé fátylat hajt! – mond el egy igét a lány, és ettől a teste köré egy lilás fénybúra keletkezik.

-         Nocsak egy sírőrző… micsoda szerencse!

-         Tudom ki vagy! És nem tudom, hogy mit keresel itt, de vissza foglak küldeni a Holtak birodalmába! – kiáltja.

-         Igazából, elment az eszem! Itt áll álmaim férfija és én meg akarom ölni?! De félek… tőle.

-         Sírőrző! Ne állj az utamba!

-         Hogy?

-         A Celikan kristályt keresem! Ha segítesz megtalálni, azonnal elmegyek!

-         A Celikan kristályt? Minek az neked?

-         Annak erejével feltámasztom szerelmem… és végre együtt lelünk örök nyugalomra…

-         Vissza akarod hozni Henriettát, hogy utána végleg megsemmisüljetek… együtt?

-         Igen.

-         Sajnálom... de nem segíthetek!

-         Akkor pusztulj! – Dareden egyik tollát kitépte és az azon nyomban karddá változott. Nem tétovázott nekiment a lánynak

-         Ááá… - sikított Rie, de szerencsére a fal felfogta a támadást.

-         Micsoda erő… mégis ki vagy te?

-         Az aki megszabadít fájdalmaidtól!

-         Háh… te pimasz kölyök! Mit tudsz te rólam?!

-         Sok mindent... többet is mint kéne….

-         Nevetséges… magammal viszlek a holtak birodalmába… ott megtöröm a védőfalad és kivájom a szíved! – kitárta szárnyait és a gödör aljából fekete lángnyelvek csaptak ki, majd ahogy azok visszahúzódtak magukkal szippantottak mindent a mélybe.

-         Jaj ne… ez az izé engem is magával ránt a mélybe… - állapította meg a lány.

-         Te lány…

-         Hah? – nézett a fiú szemébe Rie.

-         Mielőtt megöllek.. áruld el… mi a becses neved?

-         A nevem…? – Rie arcára egy fájdalmas mosoly ült ki… majd felnézett az égre, a le-le csapó villámokra.

-         Úgy látszik én is ugyanannak a férfinak a keze által halok meg… pedig én szeretem…nem úgy mint te Henrietta... – hunyja be a szemeit.

Ekkor a már kettéolvadt angyalszobrot is próbálta magával húzni a holtak birodalmába Temetőárny által keltett szél. A hatalmas rózsa megrepedt, és akár egy hatalmas könnycsepp, valami kifolyt belőle és lecsöppenve pont Riere esett volna.

- A nevem, Henrietta Crossin! – nyitja ki szemeit.

-         Hogyan?

Amint Rie kinyitotta szemeit a fénylő könnycsepp a mellkasához, és ott egy kristálygömbbé formálódott.

-         Ez… - illetődött meg a lány.

-         A Celikan kristály! Add ide! – Dareden elindult a lány felé, de mielőtt megérinthette volna mindent elöntött egy vakító fény. A kristály Rie testébe olvadt.

Mikor legközelebb kinyitották a szemüket, minden a régi volt. Eltűntek a viharfelhők, a lyuk a temető közepén a szobor, a kripta... minden rendben volt, mintha semmi sem történt volna, kivéve egy valamit.

-         Mi történt? – érdeklődött Rie – Álmodtam?

-         Nem mindegy?! Eressz már el!! – kiáltott rá valaki hátulról.

Rie lassan megfordult. Dareden ott ült a földön a szárnyaira rá volt tekeredve egy lánc ami teljesen megbénított azokat, majd a lánc körbeölelte az egész felsőtestét, megkötve így a kezeit, végül befejeződött a lány gyűrűjében.

-         Ah… mi ez? – lepődött meg Rie.

-         Egy rohadt varázslat! Mi lenne? Eressz!

-         Ugyan miért tenném?

-         Ezzel mire célzol?

-         Megakarsz ölni, hogy elvedd a kristályt… nem igaz?

-         És ha igen?

-         Szóval igen. És miféle varázslat ez?

-         Nem tudod? Te csináltad… Henrietta…

-         Ne hívj így!

-         De hiszen ez a neved.

-         Nem… ez annak a nőnek a neve, aki elutasított téged… - Rie odasétált a fiúhoz, majd közelhajolt hozzá.

-         Huh?

-         Én a Riet használom.

-         Te az ő leszármazottja vagy… tudod, hogy én öltem meg őt…

-         És?

-         Miért habozol, ölj meg! Nálad a Celikan ereje!

-         Miért ölnélek meg?

-         Mert a családod ellensége vagyok!

-         De nem az enyém!

-         Az előbb meg akartalak ölni.

-         Nem zavar.

-         Mi?

-         Azt mond meg inkább, hogy mi ez a varázslat, ami fogva tart.

-         Nos, ez lehet, hogy Henrietta ajándéka…

-         Nem értem.

-         Amikor meg akartam érinteni a kristályt akkor lépett életbe. Valószínű, hogy nem tudlak megérinteni.

-         Nem tudsz megérinteni?

-         Ha ártani akarok neked, akkor ez a varázslat megbénít…

-         Értem, és ha lehet egy tippem akkor a kulcsa a gyűrűm. Hm…

Rie behunyta a szemét, és a mellkasára tette a kezét, majd ökölbe szorította. Ekkor eltűnt a lánc.

-         Mit művelsz te ostoba? Most könnyűszerrel kinyírhatlak! – állt fel a fiú.

-         A varázslat továbbra is él…

-         Huh?

Rie odalépett a fiúhoz, és megcsókolta.

-         Te nekem nem árthatsz. A kristály pedig csak a halálommal hagyja el a testem. Most mit lépsz?

-         Ah… hm… - Dareden hátrált pár lépést, majd elfordult.

-         Elkapom pár családtagod és kényszerítelek az öngyilkosságra!

-         Idióta.. a helyes válasz az lett volna, hogy veled maradok.. de legalább elpirulhattál volna.. én majdnem meghaltam az izgalomtól amikor megcsókoltalak. – sóhajtott Rie miután ezek a gondolatok lefutottak az agyában.

-         Azzal is ártasz nekem. Az egyetlen esélyed, ha velem maradsz. – mondta unottan, majd megindult a biciklije felé.

-         Hé, hová mész?

-         Nincs időm rád, holnap iskolába kell mennem!

-         Iskolába? Az mi?

-         Nem számít! Maradj itt a temetőben! Tényleg! Téged látnak az emberek?

-         Igen, de a szárnyaim, csak a varázserővel bírók…

-         Jó akkor maradj itt! Holnap érted jövök!

-         Nem vagyok a kutyád!

-         De pórázon tartalak…

Rie elindult, és hátra se nézett. Minél hamarabb haza akart jutni.

- Idióta, ha tényleg azt hiszed, hogy most, hogy végre megtaláltalak, csak úgy elengedlek majd… akkor nagyon tévedsz! – markolja meg a kormányt a lány.