Életre szóló barátság

 

Pontosan érkeztem, sőt, még pár perccel előbb is. A találkozó 11:30-ra volt megbeszélve. Leültem a kávézó egyik sarkába, kávét rendeltem és vártam. Elővettem egy tollat meg a jegyzetfüzetemet. Az új regényem kapcsán jöttem ide, ugyanis érdekes témát kerestem. Egyik nap kaptam egy levelet. Nem tudom, férfi vagy nő küldte-e, az írásából nem derült ki, és sem feladó, sem aláírás nem volt a levélen. Az ismeretlen, azt írta, fülébe jutott, hogy témát keresek egy regényhez, és hogy ő tud egyet. Azonnal felpiszkálta a kíváncsiságom, és most itt vagyok.

Megittam a kávét, majd rápillantottam az órámra. Tíz perccel múlt fél tizenkettő. Éppen álltam fel az asztaltól és menni készültem, amikor egy ismeretlen állt meg előttem. Hosszú kabátja miatt nem tudtam kivenni az alkatát, s mert szemébe húzta a kalapját, az arcát se láttam tisztán. Nem szólt, csak intett, hogy menjek utána. Egy kis szobába vezetett. Csupán egy asztal és két kényelmesnek látszó fotel volt a berendezés. Hellyel kínált. Megvárta, míg leülök, addig ő bezárta az ajtót, csak azután szólalt meg.

– Ön Katharina Miller, ugye? Elnézést az udvariatlanságomért – szólalt meg mély férfias hangján. Nehéz leírni, mit éreztem akkor, amikor megszólalt, így hát nem is próbálom szavakba önteni. – A nevem Rian Philips.

Miközben beszélt levette a kalapját és a kabátját. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Előttem egy magas, daliás termetű férfi állt. Szépen kidolgozott izmai a ruháján keresztül is érzékelhetők voltak. Gyönyörű zöld szeme érdeklődve mért végig. Mosolyogva ült le velem szemben.

– Lehet, hogy sokáig fog tartani, amit elmesélek, ezért hosszabb időre foglaltam le ezt a kis szobát. Remélem nem tervezett programot az elkövetkező pár napra.

– Semmi olyat, amit ne lehetne lemondani – szólaltam meg végre.

– Látom meglepődött – nevette el magát.

– Bevallom, meglepődtem. Megkérhetem, hogy tegeződjünk?

– Örülnék neki. Hogy szólíthatlak?

– Kathy.

A következő két órában ő kérdezgetett. Mindent tudni akart rólam. Néhány kérdésnél éreztem, hogy elpirulok, de azért válaszoltam. Végül mesélni kezdett.

– Most 23 éves vagy, igaz? Két évvel fiatalabb nálam – jegyezte meg halkan, Rian. – Mi tizennyolc évesek voltunk akkor. Mögöttünk az érettségi, de még nem döntöttük el, mihez kezdünk. A barátommal, Markkal, aki szinte a testvérem volt, sokat álmodoztunk, mit fogunk csinálni, ha befejezzük a gimnáziumot. Mondanom sem kell, az álmokból nem lett semmi. –mosolyodott el kesernyésen. Én szorgalmasan jegyzeteltem. – Aztán kiderült, hogy ugyanarra az egyetemre vettek fel minket. Az egyetemi éveket nagyon élveztük. Rengetek bolondságot tettünk. Idővel Mark rossz társaságba keveredett. Hiába próbáltam a lelkére beszélni, hasztalan volt. Két évig éltük a boldog egyetemisták életét. Egyik nap kétségbeesetten jött haza a barátom. Tudod, akkor albérletben laktunk. Kérdeztem, mi történt, de nem válaszolt. Baráti kapcsolatunk kezdett romlani. Már alig állt szóba velem, én meg nem faggattam. Az új társaság teljesen átalakította, megváltozott. Aztán egyszer csak nem jött haza. Egyszerűen otthagyott. Sokáig nem hallottam róla. Úgy hírlett, hogy egy szektába került, ráadásul olyanba, amelyből nem lehet kiszállni.

Egyszer váratlanul megjelent. Szemében félelem csillogott.

– Hibát követtem el, amikor nem hallgattam rád – mondta. – Olyan dologba keveredtem, amiből szinte lehetetlen kikerülni. A pletykák igazak, amiket hallhattál. A társaság vezetője, egy dúsgazdag ember, aki mindent megkap, amit csak akar. Valamelyik nap beavatott mire készülnek. Ki akartam szállni, de nem engedték. Vannak ott jó néhányan, akik a szekta felszámolásával véget akarnak vetni ennek az egésznek. Csatlakoztam hozzájuk, és az egyik vezetőjük lettem. Most bujkálok. Csak azért jöttem, hogy ne keress, tagadd le, hogy ismersz. Nem szeretnélek bajba keverni – miközben mesélt éreztem, hogy elszorul a torkom. Mondani akartam neki valamit, de nem jött ki hang a számon. Szavaiból kiderült, hogy puszta látogatása kapcsán én is belekeveredhetek. Nem teketóriáztam. Barátságunk arra késztetett, hogy beálljak a Mark vezette csapatba.

Rian elgondolkozva szünetet tartott.

– És mi történ azután? – kérdeztem félénken. Amit eddig mesélt, már az is megdöbbentett. Elnéztem szép vonásait. Az emlékek felidézése, fájdalmat tükrözött szemében.

– Nekem is bujdosnom kellett. Üldözni kezdtek. Sokszor átkoztam a napot, amikor nem beszéltem rá Markot, hogy hagyja az egészet. 21 éves voltam, amikor azt mondtam, elég volt, kiszállok. Őrült voltam. Annyira belekeveredtem, hogy már nem volt visszaút. Otthagytam a csapatot, és vidékre költöztem, hogy új életet kezdjek. Persze Markkal tartottam a kapcsolatot, tudtam mindent, amit a „Lázadók” tettek. Nem adtam meg a címemet senkinek, a szekta mégis megtalált. Egyik este betörtek a házamba, leütöttek és elhurcoltak. Amikor felébredtem, egy tömlöcszerű helyiségben találtam magam. Ruhám szakadt volt és mocskos. Szerencsére nem kötöztek le, így legalább mozoghattam egy kicsit. Napokig nem jött le hozzám senki, csak ételt meg vizet adtak be. Elvesztettem az időérzékemet. Mint később kiderült, mindössze három napig voltam bezárva, de nekem, egy örökkévalóságnak tűnt. Végül lejöttek értem. Egy középkorú – úgy a negyvenes éveiben járhatott – férfi állt meg előttem. Hosszasan vizsgált, majd megszólalt.

–Tudomásunk szerint te Mark Keléhen barátja vagy. Mondd meg, hol van most, és életben hagyunk.

Filmekből ismertem ezt a módszert, nem dőltem be neki.

– Fogalmam sincs, hol lehet – válaszoltam.

– Nem ezt vártuk. Talán egy kis kínzás elgondoltat majd – sziszegte. Na, erre nem számítottam.

– Ismered a középkori kínzómódszereket? – kérdezte Rian félbeszakítva a történetet. Igennel válaszoltam. Folytatta.

– Nos, egy ilyen kamrába vezettek. Jó erősen felkötöztek a középen álló padra, aztán ruháim letépésével meztelenné tették felsőtestemet. A tűzből izzó vasat szedtek ki. A faggató férfi ott állt mellettem. Intett a kezével, hogy kezdhetik. Szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem, mikor a vasat a testemhez nyomták. Ordítani szerettem volna, de nem tettem.

– Na, most már eszedbe jutott?

Nemlegesen ráztam a fejem. Erre újra a bőrömhöz nyomták a vasat. Még mindig nem szóltam. Hozták az ostort, melynek végén ujjnyi hosszú tüskék voltak. Borzalmas volt. Éreztem, ahogy a tüskék belemartak az eleven húsba, darabokat szakítva ki belőlem. Ezt nem bírtam, és eszméletemet vesztettem. Nem hiszed?

Valószínűleg azért kérdezte, mert arcomra kiült a kétkedés. Felhúzta a pólóját és megmutatta a sebhelyeket. Átnyúltam az asztal fölött és bőrét alig érintve végighúztam ujjaimat a sebeken. Rian nem ellenkezett. Különös érzés fogott el, ahogy hozzáértem. Hirtelen megragadta a kezem.

– Amint felébredtem, kezdték előröl a kínzást – folytatta. A kezemet nem engedte el. – De én nem törtem meg. Gondoltam, a barátomért mindent kibírok.

Egy héttel később, már félholtan feküdtem börtönöm padlóján. Nem láttam semmit, s az agyamig sem jutottak el a dolgok. Innen alig emlékszem valamire, és bevallom soha nem is próbáltam felidézni. Onnan folytatom, hogy egyik nap zavargás történt a várban, ahova zártak. Nem tudom, mi történt kint, de egyszer csak kinyílt az ajtóm és Mark lépett be rajta. Odarohant hozzám, fejemet az ölébe véve beszélt.

– Itt vagyok, Rian – mondta. – Eljöttem érted. Most már vége. Leszámoltunk a szekta összes tagjával. Győztünk – sírással küszködött. – Sajnálom, hogy belekevertelek. Nem lett volna szabad – most már kiengedve, sírva ölelt magához. Ekkor láttam őt először és utoljára sírni.

– Emlékszel, egyszer azt mondtam neked, hogy az életemet adnám érted, s nem árullak el soha. Én azt komolyan gondoltam –suttogtam, majd elájultam.

A kórházban ébredtem fel. Nem volt mellettem senki, csak egy levél várt Marktól. Azt írta, sajnálja, hogy nem lehet mellettem, de el kellett utaznia. Rendet kell tennie magában. Idő kell neki, míg feldolgozza azt, hogy érte álltam ki a kínzásokat, s hogy kis híján életemet vesztettem miatta, aki meg sem érdemelte.

Mindez négy éve történt. Még két hónapot maradtam a kórházban. Annyi idő kellett ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjjek.

Elhallgatott. Leírtam az utolsó mondatát is.

– Mi lett Markkal? Találkoztál vele azóta? – kérdeztem. Rám emelte tekintetét és szomorú mosollyal az ajkain válaszolt.

– Nem láttam. Még csak nem is hallottam felőle.

Remélem, megfelel a történet – váltott témát.

– Igen, tökéletes. Köszönöm, hogy elmondtad, és ígérem, valósan fogom megírni. Semmit nem változtatok rajta. Mondd csak, nem gondolkoztál el azon, miért veled történt mindez?

– Sokan gondolkoznak el ezen, akikkel történt ilyesmi vagy más egyéb dolog. Én is feltettem ezt a kérdést magamnak, de válasz nincs rá, és fölösleges is keresni. Az élet kiszámíthatatlan, nem mindig történnek úgy a dolgok, ahogyan szeretnénk. De ami megtörtént, azon nem lehet változtatni…

Folytatta volna, amikor kopogtattak. Rian felállt és kinyitotta az ajtót. Én érdeklődve lestem az ajtót, hogy ki lehet az.

– Mark! – kiáltott megdöbbenten Rian.

– Igen Rian, én vagyok. Visszajöttem – Mark Rian nyakába borult. – Bocsáss meg, hogy annyi éven át nem adtam hírt magamról, de kellett az egyedüllét, hogy feldolgozzam a történteket.

Elbeszélgettek egy darabig, én pedig szótlanul ültem és hallgattam őket.

– Kathy, eljönnél velem vacsorázni? – fordult hozzám Rian. Meglepetten néztem rá. Váratlanul ért a kérdés, és hirtelen nem tudtam válaszolni. Végül csak sikerült megszólalnom.

– Persze. Mikor?

– Mit szólnál a holnap estéhez?

– Megfelel. Nyolckor?

– Érted megyek.

–Tudod, hol lakom?

– Valahova el kellett küldenem a levelet.

– Elmesélted a szektás kalandunkat? – szólt közbe Mark a beszélgetésünkbe.

– Igen, és amit én nem tudtam elmondani, azt majd elmeséled te. Így teljes lesz a sztori, és Kathynek nem kell kitalálnia a köztes történéseket.

 

Mindjárt hozzákezdtem a történet megírásának. A hiányzó részeket Mark elmondta, így tényleg nem kellett különösebben igénybe venni a fantáziámat. Fél év múlva meg is jelent a kötet, és óriási siker lett.

Jut eszembe: Riannel jól sikerült a következő találkozónk. Annyira, hogy egyre több időt töltöttünk együtt. Egyik vacsora közben megkérte a kezemet, és én igent mondtam. Most a nevem Kathy Philips. Sikeres írónő lettem. Közben történt velem egy és más érdekesség, de az már egy másik történet…