- Siessen, úrfi!
Telihold volt, de az erős sűrűjén nem jutott át a fény. Bukdácsoltak a gyökerek között. Messziről még hallani lehetett a cselédek sikoltozásait.
- Pihenjünk egy kicsit. – állt meg Eli.
- Mi történt Eli?
A lány sóhajtott egyet, majd amikor körbenézett észre vette, hogy annál a tónál van, ahol egykor a két szolgálóval találkozott.
- Figyelj, János!
- Igen?
- Katonák megtámadták a várat, ezért elmenekültünk, de nem maradhatunk az erdőben, mert hamarosan észreveszik, hogy nem vagy a várban, és utánunk jönnek. Hol voltál az elmúlt években?
- Hogy érted?
- Kik neveltek eddig, és hol?
- Édesanyám szülei. Az ő birtokukon.
- Esetleg emlékszel rá, hogy hol volt?
- Igazából, hintóval mentünk, de tudom, hogy a birtok neve Vadkert, és hogy 5 falun vezet keresztül oda az út.
- Vadkert? Rendben, még annyi, hogy… mutass egy irányt, amerre indulhatunk!
- Arra. – a kis kéz, délfelé mutatott.
- Induljunk! – rántotta magával.
- Ah! – a lányt megtorpanásra késztette egy elsuhanó nyílvessző.
- Utolértek! – fordult meg.
- Hova-hova szépségem?
Három állig felfegyverkezett katona lépett elő a sötétből.
- János – a kisfiú elé lépett – ott a sziklák között van egy kis lyuk, bújj el, és ne gyere elő amíg nem szólok. – súgta.
- De, Eli…
- Siess!
A fiú behúzta magát a két szikla közti apró barlangba.
- Milyen csinos kis arcocskád van – mondta az egyik, miközben felajzotta az íját – kár érte…. Igazán kár. – elengedte a húrt, és a nyíl repült a lány felé.
- Fenébe! – Eli a vízbe ugrott.
- Huh? Ez meg mit akar, hogy vízbe fojtsuk? – viccelődött egy másik férfi.
- Azon ne múljék! – indult meg a víz felé a harmadik.
Eli a víz alatt gyorsan előkapta a kis tükröt.
- Mutass valamit!
Jobb kezét a tükörre tette, ekkor a tükör felülete megolvadt. Egy fényes karikaként végigfutott a lány testén és ott ahol már járt feltűnt a lila ruha. Utoljára a bal kezét érintette, és a tenyerében karddá változott.
- Gyere elő kicsi lány, ne félj, nem fog fájni! – gázolt bele a vízbe.
Ekkor egy kard emelkedett ki a vízből, és átszúrta a férfit.
- Ah… - vérével a víz felszínét vörösre festve a katona holtan merült el.
Eli teste kiemelkedett a vízből, és a másik két ember felé indult.
- Te boszorkány! – kivont karddal rontottak Elinek.
- Ostobák. – a lány kettőt fordult, és már le is kaszabolta a zsoldosokat.
A harc hangjai más zsoldosokat is a környékre vonzott. 10 ember jelent meg a tó másik partján.
- Remek, a pengém éle még vérre szomjazik. – mosolyodott el Eli.
- Várj! – szólalt meg a fejében egy hang - Ők a te embereid!
- Hah?
- Vezér, hát itt vagy?! – rohantak oda hozzá.
- Mennyi vér! Könnyedén legyőzted őket! Nem hiába te vezetsz minket! – dicsérték.
- Mit kerestek itt?
- Nos, már napok óta nem tértél vissza, ezért elindultunk megkeresni, hátha bajod esett… - mondta az egyik.
- Bajom? Nekem? Elment az eszetek ostobák? Amúgy meg, talán nem mehetek oda hova akarok? Talán meg akarjátok szabni, hogy mit tehetek?!
- Nem, nem dehogy is… - szabadkoztak.
- Most épp egy munkát végzek…
- Látjuk! Segítünk!
- Az lenne a legnagyobb segítség, ha elállnátok az útból!
- Hogy?
- Félre idióták!
Eli előtt két oldalra húzódtak az emberek, ő pedig közöttük átsétálva Jánoshoz ment.
- Eli? – könnyektől alig látva, halkan suttogta a kisfiú.
- Most már minden rendben. – Eli megsimogatta a gyerek fejét, majd mutató ujját az ajkaihoz emelte.
- Pszt.
János bólintott, Eli pedig kikapta a lyukból.
- Ezt a gyereket kell leszállítanom, már előre kifizették a munkát. Nyilas és Farkas hozzatok 3 lovat, ti velem jöttök.
- Igenis!
- A többiek menjenek vissza a táborba! Ha végeztünk, mi is visszamegyünk.
- Értettük! Indulás!
- Hihetetlen! Emlékszem a neveikre… sőt most már egyre jobban emlékszem az álmaimra, ismerősök az arcok… - mosolygott magában a lány.
Eli felugrott a lóra és maga elé ültette a kisfiút.
- Ti ismeretek egy olyan birtokot, hogy Vadkert?
- Én nem. – rázta a fejét Nyilas.
- Már hallottam róla. – mondta Farkas.
- És mit hallottál? Tudod, hogy hol van?
- Igen, azt hiszem egyszer már jártam ott.
- Remek, akkor te vezetsz minket! Gyerünk!
Elindultak. A lovak sebesen vágtattak, de így is csak napfelkeltekor érték el az első falut.
- Megállni! – rántott a kantáron Eli – Éhes vagyok, szerezzetek ételt, és italt! Igyekezzetek!
- Igen! – elmentek.
- Eli? Tényleg te vagy?
- János, ezt most elég bonyolult lenne elmondani… A lényeg, hogy sajnos nem maradhatok veled.
- De miért?
- Mert ezek a féleszűek túlságosan ragaszkodnak hozzám… figyelj, elviszlek a nagyszüleidhez, ott biztonságban leszel.
- Nem akarom, hogy elmenj!
- Hidd el én is nyugodtabb lennék, ha velem jöhetnél, de nem lehet.
- Megjöttünk! – tűnt fel a két zsoldos.
- Akkor induljunk tovább! Még mennyi idő, mire odaérünk?
- Délben már ott leszünk Vezérem!
- Csodás…
- Ami azt illeti, már az is meglepett, hogy tudok lovagolni. – gondolta a lány.
Délre valóban elérték Vadkertet. Az ottani kúria bejáratánál várakozásra ítélte a két katonát, majd az őröknek megmutatva Jánost, bement.
- János, gyermekem! – ragadta magához a nagymama.
- Mi történt? – érdeklődött az idős Láday.
- Uram, a fiad kastélyát zsoldosok támadták meg, akik a gyermeket akarták. Sikerült kimenekítenem a fiút, de a többi szolgálóról sajnos nem tudok semmit mondani.
- A fiam?
- Ő épp nem tartózkodott otthonában, a királyi udvarban akadt elintézni valója. Ezért kérlek, levélben értesítsd a grófot, hogy gyermeke épségben van itt. A terv szerint ép most ért vissza a várba.
- Értem. Köszönjük ifjú hölgy, amit a családunkért tettél. Milyen jutalmat szeretnél cserébe?
- Nem kérek semmit.
- Ugyan, csak nem tehettél ekkora áldozatot a családunkért.
- Uram, el nem tudja képzelni, hogy én mekkora áldozatokat tudnék hozni ezért a családért.
Eli megsimogatta János fejét, meghajolt majd megfordult, és kisétált az épületből. Az emberei már várták, nem maradhatott, pedig szívesen körbe járta volna ezt z örökségét…
- Mehetünk? – kérdezték.
- Igen!
Másnap hajnalban értek vissza a táborba.
- Leon Vezér visszatért! - kiáltozták az emberei, amikor a 3 ló feltűnt a látóhatáron.
- Jó észrevétel! – ugrott le Eli a lóról.
- Rendben ment minden? – lépett oda hozzá Sólyom.
- Igen, most ledőlök kicsit.
A tábor egy barlang előtt volt. A barlangban volt a lány fekhelye, a fegyverek, ételek és a kincsek. A többiek mind a barlang előtti kis tisztáson telepedtek le.
- Vezérem! – szólt utána a férfi.
- Igen?
- Volna itt két jelentkező, akik csatlakozni akarnának.
- Sólyom, te vagy a jobb kezem. Megbízom az ítélő képességedben.
- Nos, mivel mind a ketten messze földön híres harcosok, így engedelmeddel… - Vezesd körbe őket, ha pedig felkeltem, mutasd be őket.
- Értettem!
- Sólyom már jóval azelőtt engem szolgált, hogy megszereztem ezt a területet. A nevét arról kapta, hogy van két sólyma, akik jó szolgálatot tesznek nekünk… - elevenítette fel az információt Eli, majd elaludt.
Este a tábortűznél lerészegedő banda ordítozására ébredt fel. Kiment a barlangból, és belerúgott kettőbe, így a többiek is lecsendesedtek. A lány leült a tűz melletti kisebb trónra, amit az egyik vár kifosztásakor, az emberei szereztek neki.
- Testvéreim, ma két újabb kitűnő harcossal gazdagodtunk! Mutassátok magatokat. – kiáltotta el magát mosolyogva.
- Üdv néked vezér! Az én nevem Bánk, de szólíthatsz Bárdosnak is. – térdelt le elé az egyik.
- Az én nevem pedig Kornél, de szólíthatsz Kardosnak is, ó nagyvezér! – térdelt le a másik is.
Eli szemei elkerekedtek.
- Ezt nem hiszem el! – akadt el a lélegzete.
- És mégis minek köszönhetjük itt léteteket? – kérdezte lenézően.
- Hallottuk, milyen erős vagy, ezért csatlakozni akartunk. – mondta Bánk.
- Értem, akkor jó szórakozást! – felállt, és visszament a barlangba.
Itt egyedül lehetett, mert rajta kívül csak Sólyom volt az, aki szó nélkül bemehetett oda.
- Nem tudom eldönteni, mi a nagyobb képtelenség… az hogy ezek itt vannak, vagy az, hogy együtt…. Utálják egymást vagy nem? Miért csatlakoztak? Egy biztos nem bízhatunk bennük. - Mondta.
- Valami tényleg nem stimmel, mostantól nyitott szemmel kell aludnod! Mondta a hang a fejében.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
