Késő délután volt. Az utcán sétáltam hazafelé. Az egyik festményem elárverezésén vettem részt, amit szép összegért adtak el. Az emberek szeretik a műveimet és nem sajnálják a pénzt értük. Emiatt a korszak egyik legjobb festőművészének érzem magam – szerintem teljes joggal. Én azonban egy örök-elégedetlen típus vagyok. Sosem vagyok maximálisan megelégedve a műveimmel. Hiányzik belőlük valamilyen átható erő.

  Miközben ezeken elmélkedtem, egy kis alakot vettem észre, amint felém közeledik. Egy kisfiú volt. A kisugárzása azonnal megfogott. Sosem láttam még egy ennyire angyali arcot, amin egy ennyire szívszorítóan bánatos kifejezés ül. Megálltam és vártam, hogy odaérjen hozzám. Nem lehetett több ötévesnél. Arca és a ruhája csupa piszok.

 - Miért sétálgatsz egyedül az utcán? – kérdeztem. – Hol vannak a szüleid?

Nem válaszolt rögtön. Egy ideig némán meredt rám a valószínűtlenül kék szemeivel.

 - Meghaltak. Tűz van a házunkban. Elfutottam.

Ledöbbentettek a szavai. Elgondolkodtam a hallottakon és mire felocsúdtam, a kisfiú már sehol sem volt.

  Ezt az arcot nem tudtam elfelejteni. Az elkövetkező hetekben megfestettem a kisfiú portréját. Ez volt az első művem, amivel elégedett voltam. A képről tökéletesen visszajött a fiú bánatos arckifejezése. A hatás fokozása érdekében egy lecsorduló könnycseppet is festettem az orcájára.

  A képnek hatalmas sikere lett. Több példányban is lemásolták és jelentős bevételre tettem szert miatta. Az eredeti képet azonban megtartottam magamnak. Jobban ragaszkodtam ehhez a képemhez, mint az összes többihez együttvéve.

  Egy hónappal később sajnálatos hírről értesültem. Barcelonában egy lakás porig égett. Nevezetesen az egyik síró-kisfiús festményem vevőjének lakása. Sajnálattal hallottam mindezt, de a legmeglepőbb az egészben az volt, hogy a festményem másolata teljesen ép maradt. Erre a tűzoltók sem tudtak rendes magyarázatot adni.

  Két napra rá újabb tűzesetről számolt be a híradó. Szintén egy vevő lakása égett le. A „Síró Kisfiú” ezúttal is sértetlen maradt. Amikor egy héten belül egy harmadik házzal is ugyanez történt, az emberek elkezdtek bizalmatlanok lenni velem szemben. Azt hangoztatták, hogy a képeim el vannak átkozva és a kisfiút a festményen Diablónak hívták. Nevét ugyanis senki sem tudta, csak annyit tudtak róla mindössze, hogy az utca gyermeke, mert ahová befogadják, ott rövid időn belül tűz üt ki.

  Úgy döntöttem, hogy ismét felkeresem a fiút. Neki köszönhettem a vagyonomat, viszont a népszerűtlenségemet is. Sokáig bolyongtam a városban, de nem találtam a nyomára. Végül betértem a templomba, hátha ott tudnak valamit róla. Ott megismerkedtem egy katolikus pappal, aki elárulta nekem, hogy a kisfiút Don Bonillónak hívják és, hogy ez idáig még sosem szólalt meg. De arról, hogy kik voltak a szülei ő sem tudott semmit.

  Ezután elindultam haza, mert úgy gondoltam, hogy ma már nem fogok találkozni vele. Későre járt már. Amikor befordultam az utcámba láttam, hogy nagy tömeg verődött össze a házam előtt. Az egész lángokban állt! Rémült ordítással vágtam utat magamnak a tömegben, de rá kellett jönnöm, hogy a ház már menthetetlen. A tömegtől kissé távolabb megpillantottam a kis Don Bonillót. Elfogott a düh.

 - Nézd mit csináltál! Te gyújtogató átokfajzat!

A kisfiúnak erre legörbült a szája és látszott, hogy a sírással küszködik. Ezt az arcot látva rögtön megbántam a kirohanásomat, de mire bocsánatot kérhettem volna tőle, már elfutott és nem is láttam soha többé.

Tizennégy év telt el azóta. A festéssel felhagytam, az incidenst követő néhány hetet az utcán töltöttem, de később szerencsére egy család befogadott, amíg egy kicsit rendezni tudtam soraimat. Az elején még készítettem ugyan festményeket, de senki nem vette meg, mert féltek, hogy el vannak átkozva. Ezért hát felhagytam vele és új életet kezdtem. Jelenleg hentesként dolgozom.

  Egy fárasztó nap után tartottam hazafelé. Az idő ugyanolyan volt, mint aznap amikor megismerkedtem Don Bonillóval. Ugyanazon az utcán sétáltam éppen, amikor hallottam, hogy egy autó nagy sebességgel közeledik felém. Hátrapillantottam és még éppen annyi időm maradt, hogy félreugorjak. A következő másodpercben az autó hátborzongatóan nagy robajjal egy kerítésnek csapódott és felrobbant. Óriási lángok csaptak fel és koromfekete füst áradt belőle. A vezető biztos, hogy szörnyethalt.

  Nem sokkal később kiérkeztek a rendőrök és helyszínelők. A sofőr a felismerhetetlenségig összeégett. Semmi azonosítható sem maradt meg a jogosítvány egy darabkáján kívül. Arról pedig annyit lehetett leolvasni, hogy a jogosítvány tulajdonosa egy bizonyos Don Bonillo volt.