Kai dühöngve vette fel kikészített elegáns ruháját, majd kedves kifejezést erőltetve az arcára, lement az udvarba, fogadni a begördülő hintót. A kocsis leugrott a bakról, kinyitotta a hintó ajtaját, és két hölgyet segített le. Az egyik egy fiatal 16 éves lány volt, sűrű, sötétbarna hajjal, mély barna szemekkel. Az anyja negyven év körüli, hollófekete haja szoros kontyba volt csavarva, szigorú tekintete bírálóan mérte fel a helyet. Kai azonnal komor arckifejezést öltött, megállapítva magában, hogy a lány valóban elbűvölő szépség. Többet azonban nem indított meg benne, gondolatait továbbra is Arie foglalta le.

            -Hölgyeim, üdvözlöm önöket, a Colt erődben. –Hajolt meg kellő tisztelettel, alig érintve ajkával a nők kézfejét.

            -Nagyon örvendek, fiatalúr. –üdvözölte a lány anyja. –Claris vagyok, a Tűzliliom erőd úrnője. Ő itt a lányom, Louise.

            -A nevem Kai, a Colt erőd vezére vagyok. –mutatkozott be a fiú is. –Remélem jól utaztak, és nem történt semmi kellemetlenség.

            -Igen, kellemes utunk volt. Út közben eltévedtünk ugyan, de találkoztunk két lovaggal, akik kedvesen útba igazítottak. El is kísértek egy darabon, hogy ne kavarodjunk el többet. –mesélte lelkendezve Louise. –Jaj, hogy is hívták őket… A fiatalabbat, Ron úrfinak nevezték… Az idősebbre nem emlékszem…

            -Megnyugtat, hogy békésen utaztak. –mélyült el árnyalatnyit Kai hangja, amikor meghallotta Arona nevét. –Engedjék meg, hogy elvezessem magukat a szobájukba. Igényeknek megfelelően készítettük elő őket. Jöjjenek, kérem! –nyújtotta a karját, amit a két nő mosolyogva elfogadott.

            -Nos, fiam, mi az első benyomásod a lányról? –érdeklődött kíváncsian Kai anyja, mikor a vendégek lepihentek a hosszú út után.

            -Valóban elbűvölő lány, de semmi több. Nem fogom feleségül venni, anyám, főleg, hogy már van menyasszonyom. –közölte sötéten Kai, miközben levette kényelmetlen ünneplőjét, és átöltözött a katonaruhájába.

            -Felejtsd már el azt a ribancot, fiam! Nem illik hozzád, sem rangilag, sem…

            -Elég volt, anyám! Felnőttem, és én vagyok a vezér! –emelte meg a hangját a fiú, mire a nő hátrált pár lépést. –Én döntök az életemről, és már kiválasztottam azt, akivel le kívánom élni az életem.

            -Makacsságod fogja a vesztünket okozni, Kai! Ha nem megfelelő feleséget választasz, akkor az erődnek a hatalma…

            -Nem vitatkozom erről. A döntésem végleges, és nem fogom megváltoztatni.

            -Azért várjuk ki a végét. Ha a lány eléri, hogy beleszeress, feleségül fogod venni.

            -… -lépett el az anyja mellett Kai, felelet nélkül hagyva.

            „-Arie is ezt mondta, hogyha elérem, hogy belém szeressen, akkor hozzám jön feleségül. De hála a kis akciótoknak, Arie meggyűlölt, és a megbeszélt találkozóra sem jött el, hiába vártam egész éjjel. De nem adom fel!”

Arona és Edward két napja volt úton. Jelzés nélküli, egyszerű lovagruha volt rajtuk, amivel tökéletesen el tudtak vegyülni az útba eső városok és faluk lakosai között. Békésen telt az útjuk, nem akadtak össze semmilyen ellenséggel. Még az elején igazítottak útba, s kísértek el egy darabon két hölgyet, akik a Colt erődbe tartottak. Harmadnapon áthaladtak területük határán, és sikeresen megérkeztek a Tűzliliom földjére. Arona rengeteget gondolkodott azon, hogy miért pont ezt a nevet választották, amely minden volt, csak tiszteletet parancsoló nem. Inkább passzolt volna egy bordélyhoz, vagy meleg bárhoz…

A véleménye azonban megváltozott, amint egyre több napot töltöttek a fővárosban. Ott megbizonyosodhattak az erőd seregéről, annak erejéről, gazdasági helyzetről, satöbbi. A kérdezősködésük azonban, bármennyire is jól csinálták, felkeltette a gyanút a városlakókban, és a zsoldosokban, akik értesültek erről. A talaj egyre forróbb lett a talpuk alatt, ráadásul átutazóknak adták ki magukat, akik a rendelet szerint, csak két napot tölthetnének a városfalakon belül. Ők pedig, több mint négy napja tartózkodtak ott. A zsoldosok megkezdték információgyűjtő eljárásukat a két idegennel szemben. De a városban hiába próbálkoztak nem ismerte őket senki. Ezzel Arona és Edward, kik mit sem sejtettek arról, hogy közeleg a lebukásuk, meg is úszhatták volna, ha gyorsan lelépnek. De ez nem történt meg, és a Tűzliliom zsoldosai ráakadtak egy egykori Acél zsoldosra, akit száműztek, és aki könnyedén beazonosította a kémeket.

            -Hozzátok őket a várba! –rendelkezett az erőd vezére.

            -A börtönbe velük?

            -Nem, még nem akarom megölni őket. Tudni szeretném, mit derítettek ki rólunk, és milyen szándékaik vannak ezután. Ezért első osztályú ellátásban részesítjük őket. Ha túl sokat tudnak, akkor likvidáljuk a kémeket.

            -Apa, előbb had vegyem kezelésbe én azokat a férfiakat. –lépett be egy gyönyörű lány, Louise nővére. –Szeretnék elszórakozni velük…

            -Rendben van, Oletta! Menj készülj fel a fogadásukra… -egyezett bele a férfi. –Hm… mondd csak, kik is ezek valójában? –fordult elgondolkodva az egyik embere felé.

            -Az Acél erőd katonái, uram. A fiatal fiú Ron fiatalúr, az erőd örököse, a kísérője pedig Edward, az oktatója, és egyben az erőd legjobb embere.

            -Hm… érdekes. Talán, ha eljegyeztetem Olettát vele, harc nélkül megkapom az Acél erőd területeit…

            -Nem fog menni, uram. A fiúnak már van jegyese.

            -És ez mióta akadály? Különben sem baj, mert a végő esetben elveszem az életét, és akkor az erőd örökös nélkül marad. Akkor már csak az apját kell megölni, és a terület birtoklási joga az enyém lesz. Nem kell itt túlkomplikálni a dolgokat. Ha kérdeznék, merre van az erőd vezére, mondjátok azt nekik, hogy üzleti úton van. Most visszavonulok… -állt fel a trónjáról, és királyi tartással tűnt el egy oldalajtó mögött.

Arona összerakta a cuccaikat, hogy végre elindulhassanak vissza az erődjükbe, de Edward még mindig nem tért vissza élelemszerző körútjáról. A lány idegesen lesett ki időnként az ablakon, de nem látta közeledni a férfit. Már rászánta magát, hogy utána megy, és megkeresi, mikor hirtelen kivágódott az ajtó, és zsoldosok rontottak be rajta. Még fel sem eszmélt, de már az ellenség gyűrűjében találta magát. Hasztalan lett volna ellenkezni, szó nélkül felemelte a kezeit, jelezve, hogy nem akar támadni.

            -Elnézést, hogy így magára törtünk, ifiúr! –lépett elő a kapitány. –Látom, távozni készül. Sajnálatos módon, későn értesültünk, hogy megtisztelt minket a látogatásával, és azért jöttünk ilyen nagy lendülettel, hogy még idejében megtaláljuk, mielőtt elmenne.

            -Azért kopoghattatok volna. –mondta Arona rezzenéstelen arccal.

            -Bocsánat! Megtisztelne azzal, hogy elfogadja még pár napra a vendégszeretetünket?

            -Igen kedves felajánlás, de már lejárt az idő, amit kimenőnek kaptam. Vissza kell térnem… -hárított a lány, de nem hagyták, hogy befejezze.

            -Kérem, ne sértsen meg azzal, hogy visszautasít, fiatalúr!

            -Nem áll szándékomban senkit megsérteni. Rendben, elfogadom a meghívást. Megkérhetném, hogy engedjétek le a fegyvert? Kissé zavaró rám szegeződő pengékkel beszélgetni.

            -Igen, persze! Kérem, kövessen! –indult meg a kapitány, és Arona nem tehetett mást, mint a nyomában maradt. Bár az arca kifejezéstelen maradt, rossz érzés gyötörte ezzel a meghívással kapcsolatban. Különben is, hol volt Edward?

            Kai fáradtan dobta le magát az ágyára, hogy végre kipihenje magát. Az elmúlt négy nap igen idegőrlő volt számára, hiszen egy pillanatra sem szállt le róla a négy nő. Még a zsoldosi teendőit sem tudta elvégezni, mert lépten-nyomon az eljegyzéssel nyaggatták. Hogy mikor lesz a bál, és milyen gyűrűt ad majd az arának és így tovább. Bár a fiú kijelentette, hogy nem lesz eljegyzés, úgy tűnt a két anya meg sem hallotta, és szövetséget kötöttek ellene. Ráadásul ott volt még a húga és Louise, akik szintén egész nap rajta lógtak.

            -Fiam! Merre vagy? –hallotta meg édesanyja hangját.

            -Jaj, ne, már megint… -sóhajtott belefúrva a fejét a párnába. Esélye se lett volna elmenekülni, mert a nő már bent is volt a szobában.

            -Na végre, hogy megvagy! Clarissal arra gondoltunk, hogy az eljegyzési…

            -Anya, hagyj már békén ezzel az idióta eljegyzéssel! –csattant fel idegesen a fiú. –Megmondtam, hogy nem fogom elvenni azt a lányt, mert már van jegyesem! Szálljatok végre le rólam!

            -Fiam, ez a lány lesz a feleséged, és nem az a kis cafka! Szóval, készülj, mert két héten belül megtartjuk az eljegyzésedet! –jelentette ki hűvösen az anyja, azzal kiment a szobából.

            -Azt majd meglátjuk, anyám. Már nem vagyok kisgyerek, hogy megmond, mit tegyek, és dönts az életem felől! Én vagyok a vezér, saját akarattal. –suttogta bele rémisztő haraggal. –Ne kényszerítsetek, hogy nyilvánosság előtt szégyenítsek meg két hölgyet. Ám, ha nem tértek jobb belátásra, habozás nélkül megteszem!

            -Anyám, annyira szeretem Kai-t! Ugye, szép lesz az eljegyzés? Fehér és vörös rózsákat szeretnék, és olyan ruhát… -ecsetelte álmodozva Louise, miközben Claris a haját fésülte. Szegény lány nem vette észre, hogy nem sikerült elnyernie az ifjú vezér szívét, és arról sem volt tudomása, hogy vetélytársa egy cselédlány. Elvette az eszét az eljegyzés és az esküvő tervezgetése, és minden alkalmat kihasznált ennek ecsetelésére, főleg ami Kai-t illette.

            -Rendben, lányom, ahogy csak akarod. De a fiú még nem szeretett beléd, úgyhogy vesd be minden csáberődet… -szakította félbe az áradozást a nő. –Nem szólt még senki róla, de van egy riválisod, Louise. Az úrfi fejében csak az a lány jár állandóan. Ki kell verned a fejéből azt a cafkát.

            -Ne aggódj anyám, elhódítom a vezért, ha máshogy nem megy, megölöm azt a lány…

            Arona érdeklődés nélkül lépett be a trónterembe, őreivel a nyomában. Tekintetével azonnal a vezért kereste, de csak Edwardot találta, aki hosszú láncra verve a falnál állt. A lány, kérdő tekintetet vetett felé, mire ő csak vállat vont.

            -Örülök, hogy megismerhetlek. Oletta vagyok, az erőd úrnője. –jelent meg a lány, eléggé merész, sokat mutató ruhában. Léptei, amivel Arona felé közeledett, csábosak, könnyedek és kecsesek voltak, de semmi reakciót nem váltott ki a lányból.

            „-Basszus, egy újabb liba… Mikor szabadulok már meg ezektől?” –gondolta magában egy lemondó sóhaj kíséretében.

            -Köszönöm a vendéglátást, de sajnos nem maradhatok sokáig. Vár a munka, és csak pár nap kimenőt kaptam. –hajolt meg illedelmesen, ami láthatóan elnyerte a lány tetszését. –Megkérdezhetem, miért láncoltad a falhoz a kísérőmet?

            -Féltem, hogy nem fogadod majd el a meghívásomat, ezért bebiztosítottam, hogy el gyere.

            -Nos, itt vagyok, engedd el, kérlek!

            -Igen, persze! Leszedhetitek a láncot. –intett Oletta két zsoldosnak, akik azonnal teljesítették a parancsot. Edward a csuklóit dörzsölgetve zárkózott fel Arona mögé, de arca nyugalmat sugárzott.

            -Ezt még megbeszéljük. –súgta a férfinak Arona, és visszafordult az úrnőhöz, aki közben javában magyarázott neki.

            -Akkor meg is mutatom a szállásotokat. Reménykedem benne, hogy nagyon jól fogjátok érezni magatokat itt, a Tűzliliom erődjében. Megengeditek, hogy a társaságotokban töltsem ezt az időt, mit nálunk töltötök?

            -Megtisztelnél vele, Oletta kisasszony! –bókolt Arona, a jól betanult szöveggel. Olettának hízelgett ez az udvarias viselkedés. Elkísérte a zsoldosokat a szállásukra, majd magukra hagyta egy rövid időre őket, míg az apjához rohant.

            -Apám, én vagyok az! –kopogott be halkan a vezér dolgozószobájába.

            -Gyere! Nos? –nézett föl a papírokból a férfi.

            -Apám, Edward nem volt hajlandó megszólalni sem, hiába vetettem be minden bájamat… Ron úrfi viszont igen helyes fiú, kedves és udvarias. Apám, intézd el, hogy a jegyese lehessek!

            -Hm… ez nem lesz egyszerű, lányom. A fiúnak már van menyasszonya…

            -Nem érdekel, apa! Nekem kell az a fiú!

            -Jól van, csak ne vágd ki a hisztit. Vesd be a vonzerődet, Oletta, és használj ajzószert. Ha esetleg sikerül lefeküdnöd vele, elkerülhetetlen lesz, hogy feleségül vegyen. Hiszen elvette a szüzességed…

            -De apa… én már rég nem vagyok szűz… -bizonytalanodott el Oletta.

            -Tudom, lányom. –vetette oda sötéten a férfi. –De az ifiúr ezzel nincs tisztában…

            -Ah, értem! Ragyogó ötlet! –derült fel a lány arca. –Már ma véghezviszem a tervet!

            -Akkor ezt vidd magaddal, és a vacsoránál csempéssz bele a borába egy kicsit. Nem hátrány, ha a szolgájának, Edwardnak is adsz, hátha megered tőle a nyelve, ha kielégítetlen marad. –adott át egy kis üveget, mely tele volt fehér porral. Oletta ördögi mosollyal az arcán rohant vissza a vendégekhez. Addigra Arona és Edward nemeshez illő ruhát vett magára. Mikor Oletta visszatért, beleegyeztek, hogy a lány körbevezesse őket az erődben. Mire végeztek, addigra már beesteledett, és elérkezett a vacsora ideje.

            -Bocsássatok meg, hogy apámmal nem találkozhattok, de tudjátok, üzleti úton van. –magyarázta vacsora után.

            -Semmi gond. –felelt rekedten Arona, akinek a sok beszédtől kezdett elmenni a hangja, miivel Edward egy szót nem volt hajlandó kinyögni. Nem is csoda, amilyen szidást kapott a lánytól, mikor kettesben maradtak.

            -Megkínálhatnálak egy kis borral? –kérdezte csillogó szemmel Oletta.

            -Köszönjük. –bólintott rá Arona. A lány felállt, majd a boroskancsóhoz lépett. Töltött magának egy pohárral, majd a maradékba beleszórta az üvegcse egész tartalmát, majd alaposan összekeverte, hogy eltűnjenek a nyomai. Ebből a borból töltött a két gyanútlan vendégnek, és nyújtotta át nekik. Köszöntésre emelte a poharát, amit a két férfi viszonzott, és ittak a borból. Fél órával később Edward már az egészet felhajtotta. Arona ennél óvatosabb volt, tanult Kai-jal való kalandjából, így nem ivott a borból, csak úgy tett, mintha. Közben a vörös folyadékot szépen, kortyonként adogatta a mellette álló csereped virágnak. Figyelmét nem kerülte el az a mohóság, ahogy Oletta a mozdulatait figyelte. Ez csak erősítette a gyanakvását, tehát véletlenül sem ivott.

            -Olyan furcsán érzem magam. Arona, vonuljunk vissza! –lehelte Edward a lány fülébe, enyhén kipirult arccal.

            -Bocsáss meg, kisasszony, de mi visszavonulnánk a szobánkba. Kifárasztott ez a nap.

            -Persze, nyugodtan, én is fáradt vagyok. Jó éjt, Ron úrfi! –libbent ki bájosan mosolyogva Oletta. Edward feltápászkodott, de azonnal vissza is rogyott a székre.

            -Ajaj, ez nem fog menni. Melegem van, és…

            -A fenébe, Edward! Ez ajzószer… -vizsgálta meg a kancsót. –Még szerencse, hogy nem ittam belőle… Azt lett volna szép, ha rád másztam volna…

            -Arona…

            -Eszedbe se jusson! Fogd vissza magad, míg segítek visszamenni a szobába. –morogta a lány, átvetve a vállán a férfi karját. Meg kellett hagyni, a zsoldos igyekezett nagyon, hogy ne veszítse el az önuralmát, de kezdte leveszíteni a fejét, és minduntalan hozzásimult a lányhoz. Arona fellélegzett, mikor végre a szobába értek, és lelökhette magáról Edwardot. A férfi azonban teljesen beindult, és nem hagyta magát.

            -Bocsáss meg! –teperte le a lányt, és csókolgatni kezdte a nyakát.

            -Ed… ne… -nyögte nem túl magabiztosan Arona. Majd eljutott a tudatáig, hogy Edward mire készül éppen, és mikor már került volna le róla az ing, lelökte magáról a férfit. Zavartan ugrott fel, és hátrált a szoba másik végéhez.

            -Arona… -indult el felé négykézláb mászva a zsoldos. Alig tette meg a fél távot, mikor lassan feltárult az ajtó, és Oletta libbent be rajta, átlátszó selyem hálóingében. Edward megtorpant, és a nő felé fordult, aki viszont Aronát vette célba. Azt hitte, hogy a lány is a szer hatása alá került már régen, és ezért könnyű dolga lesz majd. Az sem zavarta, ahogy a másik zsoldos méregette. Útközben csábító mozdulatokkal csúsztatta le magáról a könnyű ruhadarabot, mire Arona majdnem rosszul lett.

            „-Hát már ez is? Ennyire jó pasi nem lehetek, hogy mindenki engem akarjon!” –fordította el a fejét, de a tekintetét nem merte elkapni, nehogy váratlan dolog érje. Na nem mintha ennél váratlanabb történhetett volna…

            -Oh, kedvesem, olyan magányos vagyok, ezen a hűvös éjjelen. Gyere, és melegíts fel, tested forróságával!

            -Hogyne… első dolgom lesz ezt megtenni… -morogta, ellépve a lány elől.

            -Drága jegyesem… -susogta Oletta, teljesen meztelenre vetkőzve. Hirtelen mozdulattal csimpaszkodott Aronára, akit ez váratlanul ért, és nem tudott időben elugrani, így a súlytól a falnak esett. Aztán, mire a döbbenetből feleszmélhetett volna, addigra Oletta kihasználva a pillanatnyi lehetőséget, megcsókolta a lányt.

            -Tyű… -képedt el Edward, kijózanodva. Arona segítséget kérve kapálózott, mire a zsoldos vette a fáradtságot, hogy elszakítsa a felizgult lányt tőle.

            -Istenem… egy hétig öblögethetek… mire ezt kiheverem! –törölgette a száját Arona.

            -Gyere, te szívtipró, mielőtt riasztja az őrséget. –nevetett a férfi. A lány bólintott.

            -Bocs, kislány, de nem bukom a rámenős szajhákra… -közölte, miközben megkötözte majd felpeckelte Oletta száját. Edward ez alatt felkapta a szükséges holmit, aztán a lánnyal a nyomában kirohantak, otthagyva a meztelenül vergődő lányt. Nesztelen léptekkel rohantak végig a folyosókon, és egy kis rejtekajtón slisszantak ki az erődből, amit a kis körútjukon fedeztek fel. Alig léptek ki a város főutcájára, felhangzott a riadó, ami azt jelentette, hogy felfedezték a szökésüket.

            -Kössük el azokat a lovakat, aztán nyomás. –ajánlotta Edward, rámutatva a két állatra, melyek a kocsmánál voltak kikötve. Aronát nem kellett bíztatni, egyetlen mozdulattal elvágta a kötelet, és nyeregbe pattant. Onnantól kezdve, hiába próbálták meg, nem érhették utol a két szökevényt. Mire egyáltalán rájöttek merre indultak, azok már a városon kívül, az erdőben hajszolták a lovagak.

            -Lányom! –rontott be a szobába a vezér. –Ó, a mocskok, ezért nagyon megfizetnek! Acél erőd! Nem kerülheted el a bosszúmat! Le foglak igázni, és a zsoldosaidat egytől egyig lemészárolom, örökösöddel az élen!