-          Szánalmas vagyok… Sírőrző létemre, reszketek…  - markolta meg a férfi ingét, amikor már majdnem elérték a helyszínt.

-          Csak egy gyerek vagy, érthető, hogy félsz.

-          Nem vagyok gyerek!

-          Itt vagyunk!

-          Ah! – a már megszokott fekete lángnyelvek csaptak fel az ég felé, de Dareden mindet kikerülte.

-          Miért kerülgeted őket? Te is ezekkel az izékkal jöttél át nem?

-          Ezek az izék, a pokol lángjai, és ha eltalálnak, akkor elporlassz.

-          De téged is …?

-          Mivel, hála neked már ehhez a világhoz kapcsolódom, így igen, engem is.

Végül leszálltak egy kicsit távolabb az átjáró centrumától. Pár pillanattal később az összes lángnyelv visszahúzódott és egy hatalmas lánggömböt formálva semmivé lettek. A helyükön viszont ott maradt valami.

-          Itt van,,, - lépett a lány elé Dareden.

Rie épp csak fél szemmel nézett oda a férfi teste mögül. Egyszer csak megindult feléjük a valami, minél közelebb került annál inkább kivehetővé vált egy férfi alakja. Hosszú fekete haját és kabátját a sötét aura folyton emelgette, ettől tényleg úgy nézett ki, mint valami isten. Az arcát nem látta a lány, mert egy fém maszk takarta.

-          Rég találkoztunk Dareden. – állt meg végül, tőlük alig négy méterre.

-          Szerencsére.

-          Mögötted, ha jól sejtem a Celikan-gömb van. Azért jöttél, hogy átadd nekem?

-          Álmodik a nyomor! Azért jöttem, hogy visszaküldjelek oda, ahonnan jöttél… a pokolba! – Dareden kitépte egyik tollát, hogy kardjával ellenségének eshessen.

-          Hm… Rossz válasz. – mondta érzelemmentesen az idegen, majd jobb karjával suhintott egyet. Ezzel az egy mozdulattal Riet és a férfit is elsöprő szelet kavart.

-          Ááá… - Rie teste nekicsapódott egy sírkőnek.

-          Henrietta!

-          Nocsak, végül mégis sikerült megtalálnod a szerelmed?

-          Ő nem a szerelmem! Csupán a Celikan-gömb tulajdonosa!

-          Akkor, gondolom nem bánod, ha kioltom az életét! – emelkedett a levegőbe a férfi, ekkor jobb karjában egy hatalmas kasza jelent meg.

-          Ő az enyém! – hárította a csapást a temetőárny.

-          Ah… - eszmélt fel Rie – Dareden!

-          Idióta! Csinálj már valamit! – ordította a férfi, miközben a saját életéért küzdött.

-          De, mit?

-          Ostoba! – Dareden messzire lökte magától ellenfelét, és kitépve két tollat Rienek dobta. Mire a fekete tollak a lányhoz értek nyíl és íj lett belőlük.

-          Eh… ezzel meg mit kezdjek?

-          Lőj!

-          De én nem tudom, hogy kell…

-          Hahhaha… - nevetett fel az ellenség – ez a kölyök a Celikan-gömb tulajdonosa, micsoda szerencse! Már épp attól féltem, hogy esetleg harcolnom is kell!

-          Kell is! – tartotta a nyilat a férfi felé.

-          Édes vagy… - a férfi hirtelen Rie előtt termett.

-          Ah! – a lány ijedtében hátrált, de egy kőben hanyatt esett.

-          Holló! Amíg a temetőárnnyal játszadozom, szedd ki a lányból a gömböt!

-          Holló…? Akkor te egy …

-          Feketevérű vagyok. Oh, de illetlen vagyok! Be sem mutatkoztam, a nevem Kae.

-          Ka..e…

-          Ne érj hozzá! – csapott le kettőjük közé Dareden, ezzel jó nagy port kavarva. Megragadt Riet és a magasba emelkedtek.

-          Utánuk! – intett a hollónak.

-          Mi az hogy nem tudsz lőni az íjjal?! A családod nemzedékek óta ezt a fegyvert használja! Henrietta a valaha élt legjobb íjász volt Írországban!

-          Lehet, csak két apró tényt elfelejtettél!

-          Miket?

-          Először, hogy már rég nem volt harc ebben a világban, másodszor, hogy én nem Henrietta vagyok! – ordította el magát a lány.

-          Ahogy mondod, ő nem hagyta volna magát ilyen könnyen … - szakította ki a feketevérű Riet a férfi karjaiból, de nem vette magához. Hagyta lezuhanni.

-          Ne! – indult volna meg a temetőárny utána, de Kae elé állt.

-          Ez a te harcod!

-          Ááááá! – Rie szerencsésen földet ért a temető szemétdombján.

-          De undorító – állt fel a száradt növények között – de legalább élek.

Amit ezek a szavak elhagyták ajkait, megjelent előtte a holló, és ijesztő hangokat kiadva egyre nagyobb lett.

-          Elkiabáltam volna?

Egy perc sem telt bele és egy ocsmány szörnyeteg állt előtte. A 3 méter hosszú bestia lábait nem fedte bőr vagy hús, csak a csontok látszottak, testén pedig a hatalmas szárnyakat kivéve csak néhol volt toll. Csőrében hatalmas, éles fogakról csorgott nyála, szemei pedig vörösen izzottak.

-          Kitalálom, ez még egy szép példány… - próbálkozott nem odahányni a lány.

-          Nem érdekel! Most nincs időm meghalni! – jelentette ki a lány.

A holló felsikított majd felemelkedett. Mikor úgy érezte elég magasan van, lecsapott a lányra.

- Ah! – esett el a lány, ráadásul pont egy rózsába tenyerelt, amitől kezéből kicsordult a rubin vörös vér.

- Aú… Van egy olyan sanda gyanúm, hogy mindjárt visszajön!

Rie legnagyobb meglepetésére, nem jött azonnal vissza a szörny, sőt a vér illatára növekedni kezdett.

-          Ennyire azért nem lehetek finom! – állt fel a lány.

-          Aú… a tüske beleállt a tenyerembe… Ah, van egy ötletem! Lehet, hogy nem vagyok jó íjász, de sok igét ismerek, és tudom is használni őket! Ezt most bebizonyítom!

A bestia kifeszítette szárnyait, jelezve ezzel, hogy támadni készül, de Rie már nem félt. Felvette az elszáradt rózsát a lába mellől, és jól megszorította a szárát. A lány vére végig csorgott a haldokló növény szárán, és az egyik pillanatról a másikra kivirágzott. Rie a növényt a támadásba lendülő bestia felé tartotta, majd behunyta szemét.

- Vörös rózsa fogadd vérem, kapj erőre tőle, hajts ki hát újból, fogadd az áldozatot e világból, tövises ostorodtól pusztuljon a holló!

Az egy szál virágból több száz tüskés szár nőtt ki, amelyek a hollót körbefonva szétroppantották azt.

-          Nocsak, talán mégis tud valamit a kicsike! – nézett oda Kae.

-          Ez… meg milyen varázslat volt? – kérdezte Dareden.

-          A lány a saját testét használta erőforrásnak… kimerítő, de hatásos módszer.

-          Ezt, meg hogy érted?

-          Nézd csak!

Amint a rózsa szára visszahúzódott, az imént virágzó szál is hervadtan hullott ki a lány kezéből, Rie pedig összeesett.

-          A fenébe… alig maradt erőm… ha ez most nem jött volna be, tutira meghalok. A varázslat az én véremből táplálkozott…

-          Mára ennyi elég is lesz! – lökte el magától Daredent a feketevérű.

-          Micsoda? Még nem végeztünk!

-          De igen! Megtudtam, amit akartam… de ne aggódj, hamarosan visszajövök! – Kae eltűnt.

-          Sajnos…

-          Henrietta! Jól vagy! – szállt le a lányhoz, majd mikor észrevette, hogy az nincs eszméleténél, karjaiba vette és hazavitte.

Az ablakon keresztül vitte be a szobába, és befektette az ágyba.

-          Ügyesen harcoltál! Most már én is kezdem elhinni, hogy tényleg Sírőrző vagy, kölyök.

-          Nem vagyok kölyök! – mondta halkan a lány.

-          Nocsak ébren vagy?

-          Jó észrevétel! Mi van Kaeval? Megölted?

-          Nem. Elmenekült.

-          Ő… olyan más volt mint te… nem is voltak szárnyai, és sokkal félelmetesebb volt, mint azt gondoltam.

-          Pedig a holló rusnyább volt! Te mégis legyőzted!

-          Igen, győztem! – aludt el a lány.