Kedves Naplóm!
A mai nap volt életem eddigi legfélelmetesebb napja. Igazából már az első percben, amikor felkeltem tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy valami nincs rendben, de elnyomtam ezt az érzést.
- Vannak még csodák. – gondoltam, amikor felébredtem az óra csengetésére.
A dallam, amire csak álmaimból emlékszem, életemben először felkeltett. Most először, lemehettem a földszintre, leülhettem az asztalhoz, és mintha normális ember lennék, megreggeliztem. Most először időben elindultam az iskolába, elértem mindent időben, nem történt semmi kínos helyzet, nem loholva estem be az órára.
- Jó reggelt padtárs! – mondtam ki végre ezt a pár szót. Milyen édesen is csengtek! Legmerészebb álmaimban sem tudtam elképzelni, hogy valaha is az iskolában előre köszönhetek.
- Jó reggelt! Beteg vagy? – mondta Dávid.
- Nem.
- Vicces téged ilyen korán iskolában látni. – jegyezte meg.
- Vicces… és nagyon jó! Ez egy jó nap lesz! – mosolyodtam el.
Ma reggel mindenki engem bámult. Csodáltak. Illetve csodálták azt, hogy ma nem nevettettem ki magam.
Én úgy éreztem, teljesen ura vagyok a helyzetnek, semmi sincs, ami ezt a napot elrontsa!
A szünetben magabiztosan fordultam ki a teremből és egyenesen a mosdóba tartottam, amikor láttam elmenni mellettem azt a fiút, aki tegnap segített.
- Áh! – fordultam volna utána, hogy megszólítsam, elvégre még a nevét se tudtam, amikor egy idióta rám nyitotta a mosdó ajtaját. Bocsánat helyesbítenem kell. Rám vágta a mosdó ajtaját. Ennek a kis incidensnek köszönhetően úgy kenődtem el a földön, mintha csak egy matrica lettem volna, akivel az iskola folyosóját akarták díszíteni.
- Áú… - nyögtem.
- Bocsánat! – mondta megilletődve az alig 120 cm magas, megközelítőleg 40 kilós, jelzem vaságyhoz kötve 40 kilós kiscsaj.
- Semmi gond. Sajnos, úgy tűnik, hogy nem sikerült kinyírnod.
- Annyira sajnálom! – szabadkozott a lány, de kit érdekel, hogy olyan kis pöttöm, ha már a bajt megcsinálta.
- Már mondtam, nem probléma, de most már jó lenne, ha elmennél… félek, hogy még több kárt teszel bennem.
- Igenis! – rohant el.
- Te aztán tényleg vonzod a bajt! – lépett oda mellém az a bizonyos személy.
- Gondolom, ezek után nem lep meg, ha azt mondom, hogy ez a névjegyem.
- Nem hinném. Fel tudsz állni?
- I… igen… - próbáltam meg feltápászkodni, de mikor már a térdelő szint elhagyásáról volt szó… - Vagy mégsem. – ültem vissza.
- Eliza… ugye?
- Igen… ez a nevem.
- Gyere, elviszlek az orvosiba. – háttal nekem leguggolt. – Szállj fel!
- Rendben. – átöleltem a nyakát ő pedig megfogta a lábaim, és mintha csak egy hátitáska lennék, könnyeden átcipelt az iskolán.
Mindenki minket bámult, és én zavarba jöttem, de nem emiatt. Lássuk be, nem mindennapi esemény az, ha egy fiú a hátán visz. Pillanatok alatt odaértünk a doktornőhöz. Mielőtt benyitott volna, eszembe jutott, hogy tudta a nevem, így rákérdeztem.
- Tényleg, te honnét tudod a nevem?
Mielőtt azonban megkaptam volna a választ Szilágyi doki már köszöntött minket.
- Nocsak Eliza! Már épp kezdtelek hiányolni!
- Én is hiányoltam, doki.
- Veled mi a helyzet öcsi? Te is megsérültél?
- Dehogy is! Én csak lehoztam Elizát. – lerakott az ágyra.
- Agyrázkódás… újfent. – mosolyodott el a fiú.
- Azt hiszem lassan tényleg meggágyulok. – jeleztem.
- Hékás! Te honnét tudod, hogy tegnap is bevertem a fejem?
- Drága nővérem megosztotta velem, hogy van egy lány, aki minden nap belátogat az orvosiba, és az elmondottak alapján nem volt nehéz beazonosítani téged. – ült le egy székre.
- Nővéred…? – néztem körbe, és ekkor felcsillant a tudás fénye a szememben.
- A doki a testvéred?!
- Ahogy mondod. – helyeselt Szilágyi doktornő.
- Hm… te már tudod az én nevem. Téged hogy hívnak?
- Az én nevem Erik.
- Szép neved van.
- Köszönöm. – felállt – De most már mennem kell órára. – tűnt el az ajtó mögött.
- Eliza, szerintem te maradj itt egy órára.
- Rendben, most úgyis tesi lenne. – a szoba gyógyszerszagban úszott, mint mindig. De már megszoktam ezt az illatot, és őszintén szólva szerettem is. Most is csodálva néztem körbe a steril bútorok között, de a szemem megakadt valamin.
- Doki!
- Igen?
- Mi van abban a dobozban?
- Nem tudom, az előbb hozták be. Viszont, ne haragudj, de fel kell mennem az igazgatóhoz egy percre.
- Semmi gond. Addig figyelek a rendelőre.
- Köszönöm szépen! Azonnal itt vagyok! – kirohant.
Én meg, a magam kis kíváncsi fejével el kezdtem vizsgálni a dobozt.
- Vajon mi lehet benne?
Egy fehér doboz volt. Nem volt túl nagy, és nem is túl kicsi. A karton sem volt valami vastag. Majd megölt a kíváncsiság.
- Mikor jön már vissza? Tudni akarom, mi van a dobozban! – néztem az ajtó felé.
Ekkor megszólalt a csengő. Megijedtem, és hátráltam pár lépést, de megbotlottam valamiben és fenékre estem, ráadásul pont a dobozra.
- Áh!
A csomagban lévő valami csipogott, mintha valami bekapcsolódott volna.
- Ajaj! Ebből baj lesz! – már épp fel akartam állni, amikor figyelmes lettem valamire.
- A csengő nem hallgat el… Bombariadó?! – ijedtem meg.
A igazgató hangja megszólalt a rádióban.
- Kérek minden diákot, hogy higgadtan, a vészkijáratokat is használva hagyja el az iskolát! – a tömeg megindult.
- Nekem is mennem kell! De… - eszembe jutott, hogy előző este egy olyan filmet néztem, amiben bomba volt. Méghozzá nyomásérzékelős bomba! Félve oldalra néztem, ahol a csomagolás kicsit szétment és a tartalma épp kilátszott.
Egy fémszerkezet volt, egy kijelzővel amin, számok voltak, mellette pedig zölden világított valami.
- Hiszen ez… Nyomásérzékelős! Valószínű, hogy amikor ráültem… bekapcsolt. – mondtam lemondóan.
- Ezek szerint nem szállhatok le róla, különben robban. – Ebben a pillanatban nagyon hálás voltam annak a műsornak, amit előző nap láttam a tévében.
- Még szerencse, hogy ilyen jól informált vagyok! Na, most akkor én nyugton maradok itt, majd csak valaki értem jön!
Két órával később, még csak hangokat se hallottam. Az iskola teljesen üres volt, mint egy kísértetház.
- Ez már kezd kicsit unalmassá válni. – mély levegőt vettem és kiabálni kezdtem.
- Segítség! Valaki segítsen!
A hangom, megközelítőleg délután négy órakor ért célba, amikor is a bomba szakértők elérték az iskola alagsorát, ahol én is tartózkodtam.
- Gratulálok pancserek! Csupán 4 óra kellett ahhoz, hogy megtaláljátok a bombát! – gondoltam, amikor végre benyitottak hozzám.
- Jó estét uraim! – mondtam kissé ingerülten.
- Kisasszony, te mit csinálsz itt? – kérdezték meglepődve.
- Maguk szerint mégis mit csinálok?! Kotlom a bombán, nem egyértelmű?!
- Mégis, mióta?
- Hogy mióta?! 4 órája!
- Úgy érted… nyomásérzékelős bombán ülsz?!
- Valami olyasmi… megnéznék?!
- Azonnal!
4 férfi nézegette az alattam meghúzódó bombát, majd az egyik felnevetett.
- Mit nevet?!
- Csak azt… hogy, amin ülsz nem bomba.
- Akkor mi?
- Egy mérleg.
- Hah? – leugrottam a csomagról, és közelebbről megnéztem a szerkezetet. A vénembernek igaza volt. A kijelző a súlyom jelezte, a zöld fény pedig a aktivitás jele volt, a pittyegés is a bekapcsolás hangja volt. Ez tényleg egy mérleg.
Teljesen elvörösödtem. Egyrészről, mert teljesen leégettem magam, másrészről, mert rákig dekkoltam a semmiért.
- Ráadásul, mindjárt negyed 5. az egész napom elcsesztem itt! – álltam fel mérgelődve.
- Fiúk! Ezt nézzétek! – húzott elő az egyik szakértő az ágy alól egy másik fehér dobozt. Felnyitotta.
- A bomba! – vágták rá mindannyian. Sikeresen kikapcsolták.
- Remek! Itt ültem abban a hitben 4 órán át, hogy a bombán ülök, és közben mindvégig mellettem volt a bomba! Fantasztikus! - fogtam a fejem.
- Még épp időben vettük észre! – lélegzett fel az egyik férfi.
- Miért?
- Mert negyed ötkor robbant volna.
- Úgy érti, alig 3 percre voltam a haláltól?!
- Te egy nagyon szerencsés kislány lehetsz! – mentek el.
- Szerencsés? Szerencsés?! Majdnem meghaltam!
Szóval kedves Naplóm, ezek után már nem hiszem, hogy vannak még csodák. Esküszöm, én el vagyok átkozva!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
