-          Ezt nem hiszem el! Még a saját otthonomban is zaklat! – felhúztam egy farmernadrágot, magamra kaptam egy pólót, és egyetlen copfba kötöttem a hajam.

-          Legalább egy kicsit csinosabb lehetnél.

-          Minek? Erre még felveszek egy kabátot, senki sem fog semmit se látni.

-          Igen, csak egy fiút.

-          Menj a fenébe!

-          Ami a menést illeti, mikor is kezdődik ez a meccs?

-          Fél kettő.

-          Akkor miért nem fogadtad el az ebédmeghívást?

-          Nem hiányoltam a társaságod. Attól, mert jegyesek vagyunk, nem akarok minden percet veled tölteni.

-          Én sem akarom folyton a te béna fejed bámulni, de azért néha mégiscsak találkoznunk kéne, nem gondolod?

-          Hogy mondtad te idióta?!

-          Mit vagy meglepődve? Ezekben a béna cuccokban látva téged, rájöttem arra, hogy ha nincs az a kis incidensünk, tényleg szűzen halnál meg. – mondta lenézően.

-          Kussolj! – gyomorba vágtam, amitől térdre roskadt. Én pedig a fogasról levettem a kabátom és a sapkám.

-          Bezárjalak a házba, vagy méltóztatsz kimenni?

-          Megyek már.

-          Ez meg mi? – fedeztem fel a kapu előtt álló limuzint.

-          Mi lenne? Autó.

-          Értem.

-          Mit?

-          Nos, az a helyzet, hogy én gyalog megyek.

-          Mi van? A nagy seggednek nem fog jobban megártani, ha kihagyod ezt a 20 perces sétát.

-          Te elkényeztetett seggfej! Nem vagyok hajlandó veled mutatkozni! Nem érdekel, ha eljössz a meccsre, de külön megyünk!

-          Nekem megfelel. – ült be limuzinba, ami alig két perccel később el is tűnt a látóhatárról.

-          Fafej! – morgolódva vágtam neki az útnak én is.

-          Ilyen, komolyan mondom, hogy nincs! Képes tönkre tenni az egyetlen Trisztram mentes napomat is! Mégis, mit képzel magáról?! Csak úgy betör más ember házába!

Addig - addig mérgelődtem, míg végül odaértem a sulihoz. Természetesen azzal az önelégült mosollyal a tökéletes pofáján, a kapunak támaszkodva már várt rám.

-          Csak hogy ideértél kicsi csigám!

-          Befejzetd?!

-          Mit?

-          A zaklatásom.

-          Én nem zaklatlak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy élvezem a nyomorod.

-          Ahj… - sóhajtottam, majd besétáltam az udvarba.

A sportpálya körüli padok már szinte teljesen telítve voltak. Clio, és anyuék az első sorban ültek természetesen.

- Talán a kakasülőn van még hely… - gondoltam, majd megindultam a helyvadászatra. Igazából, tudhattam volna, hogy ez lesz, mivel a focista fiúk az iskola leghelyesebb és legjobb arc pasijai. Mindenki kedveli őket, így sokan jönnek el. Pontosabban fogalmazva, mindenki.

Végül az utolsó sorban pillantottam meg egy-két szabad széket.

-          Úgysem a meccs érdekel. Csak gratulálni jöttem. – igazítottam meg a sapkám.

-          Vigyázat! – ugrott ki az egyik sorból valaki.

Ráadásul az a balfék, nem ám úgy jött volna ki a sorából, hogy a lépcsőn állókban ne tegyen kárt… nem. Természetesen fel kellett löknie engem, hogy a két sorral feljebb ülő csitrijéhez, minél hamarabb oda rohanhasson.

-          Áhh! – adtam ki az egyensúlyvesztés hangját.

-          Áááá! – ez már a zuhanás hangja volt.

Még szerencse, hogy épp csak 10 méter hosszú lépcsősort eshettem volna, ha nem kap el valaki.

-          Minden rendben?

-          I...igen. – lepődtem meg a saját szerencsémen, vagyis inkább azon, hogy van ilyenem.

-          Trisztram? – néztem fel. Ki kel javítanom magam. Még sincs szerencsém. Az a fatökű megtalált, pedig abban bíztam, hogy nélküle nézhetem a hangyafocit a hegy tetejéről.

-          Máskor figyelj oda, hova lépsz.

-          Nem is az én hibám volt! Valamelyik szerencsétlen a saját sorából kilépve fellökött.

-          Igen? Melyik?

-          Az! – mutattam rá az illetékesre.

Ami ezután következett, teljesen meglepett. Trisztram odasétált a fiúhoz, és megragadta az ingét.

-          Te szemét, hogy lehetsz ilyen tapintatlan! Ez a szegény lány majdnem összetörte magát a baromságod miatt!

-          S..saj..nálom, uram!

-          Ne sajnálkozz! Menj oda és kérj bocsánatot! Most!

-          I..igenis!

A fiú remegve, halálsápadtan a lábaim elé borult és megközelítőleg tízszer kért bocsánatot.

- Semmi baj! – tuszkoltam vissza a helyére. Mivel mindenki ezt a kis jelenetet bámulta, vöröslő fejjel próbáltam meghúzni magam az utolsó sorban.

- Most már jobb? – ült le mellém, imádott jegyesem.

- Hogy lenne? Brutális állat vagy, ráadásul mindenki engem bámult! Tök ciki volt!

- Brutális? Én? Csak megvédtelek, ez a dolgom.

- A dolgod?

- Mint jegyesed…

- ha valóban meg akarsz védeni, akkor tartsd magad távol tőlem.

- A jegyesed vagyok! Nem a szolgád, szóval nem parancsolgass.

- Utállak!

- Én is téged.

- Akkor szakítsunk.

- Ne álltasd magad! Az apám, nem engedi, és már hivatalosan is együtt vagyunk.

- Ja tényleg! Értesültem róla… a tévéből!

- Éhes vagyok, lehet itt valamit enni?

- Hot dogos szokott itt mászkálni a meccs alatt.

- Értem. Te nem vagy éhes?

- Nem, kössz. – vágtam rá magabiztosan.

Sajnos a gyomrom nem volt ilyen biztos benne, és egy hatalmasat felkordult.

-          Háhháhhá… - Trisztram felnevetett, és nem tudta abba hagyni a röhögést.

-          Ne nevess!

-          De… olyan… vicces.

-          Csönd már! Kezdődik a meccs! – pirultam el.

Felhúztam a lábaim és a térdeimnél átkaroltam őket.

-          Vacsorázunk együtt? – kérdezte.

-          Hm?

-          Már este lesz, mire haza érünk.

Ekkor eszembe jutott, hogy anyuék, úgyse jönnek haza, mert biztosan Calebhez mennek ünnepelni.

-          Rendben. Gyere át hozzánk.

-          Ennyire le akarsz feküdni velem?

-          Nem te bunkó! – vágtam fejbe – Főzök valamit, mert nem lesz senki otthon, és én meg nem akarok sehova se menni.

-          Meg akarsz mérgezni?

-          Ne aggódj! Lehet, hogy nem tudok sok mindent csinálni, de azt a keveset, mennyeien.

-          Értem. – mosolyodott el, azzal a kedves mosollyal az arcán, amit eddig csak a bálon láttam.

-          De ez… nem randi! – kötöttem ki.

-          Tudom.

Véget ért a meccs. Lementünk gratulálni a győztes csapatnak, akik természetesen a mi iskolánk diákjai voltak.

-          Ügyesek voltatok! – nyújtottam a jobb kezem Calebnek, aki körül a sok csaj mind ott legyeskedett.

-          Tilda! Eljöttél! – ölelt meg.

-          I…igen… - nyögtem.

-          Tilda! Indulnunk kell! – ragadott ki a karjaiból Trisztram.

-          Te meg ki vagy? – kérdezte Caleb.

-          Én… - kezdett bele a kissé ingerült férfi.

-          Mennünk kell! – rohantam el vele.

-          Te jó ég! Mégis mi volt ez? Féltékeny vagy?!

-          Ott taperált téged! Hogy hagyhatod?

-          Csak megölelt.

-          Naív vagy.

-          Te meg hülye.

Hazafelé már a limuzinnal mentünk. Kínosan nagy volt a csönd, valahogyan meg kellett törnöm.

- Amúgy… büdös és izzadt volt. Nem valami esztétikus. Örülök, hogy az én férjem egy üzletember lesz. – mondtam az ablakon kibámulva, de fél szemmel láttam, hogy a morcos tekintet meglágyult.