Aragaki sötétedés után hagyta el a kastélyt hosszú köpenybe burkolózva. Alakja teljesen beleveszett az éjszakába, léptei nesztelenek voltak, szinte suhant. A határ átlépése után még húsz percet ment, majd egy, az iskola méreteivel azonos, vár előtt állt meg. Rögtön őrök álltak az útjába, de csak annyit kellett tennie, hogy félrecsúsztatta a csuklyáját. Alig lépett be az előcsarnokba, azonnal egy vele egykorúnak látszó férfi sietett elé. Baráti melegséggel szorították meg egymás kezét, majd szó nélkül tovább mentek az étkező terembe. Ott egy hosszú asztal volt felállítva, mely bőségesen meg volt terítve, és két hely kivételével mindegyik foglalt volt. Leültek arra a két helyre, s nekiláttak az evésnek. Csak azután kezdtek el beszélgetni. Sokáig általános dolgokról volt szó, de aztán végre a vendéglátó kibökte, ami már az elejétől kezdve nyomta a lelkét.
-Mondd csak, Aragaki! Olyan régen jártál már nálunk. Történt valami? –hangjából kiérződött az árnyalatnyi szemrehányás is, de inkább érdeklődő volt.
-Ne haragudj, Riravis! De beindultak az események. Remélem, nem lesz baj belőle, hogy eljöttem.
-Mégis mi történt? Ne csigázz már!
-Ó, csak kisebb háború van nálam. Kettő az egy ellen. Hetek óta balsejtelem gyötör…
-Az nem jó. Miért nem vetsz véget neki? Te vagy az igazgató nem?
-Nem olyan egyszerű az.
-Kik a szembenálló felek? –kérdezgetett Riravis egyre nagyobb érdeklődéssel.
-Sura és Juran az egyik oldalon…
-Hm… milyen meglepő. –szúrta közbe gúnyosan a férfi.
-Haruka a másik oldalon. Ő az új legjobb tanuló. Első éves, de pillanatok alatt maga mögé parancsolta Surát, akinek ez nem tetszik. És ismered, minden eszközt megragad, hogy félreállítsa az útból az ellenfelét.
-No és ez a Haruka, hogy bírja?
-Hihetetlen energiával és kreativitással védekezik. De látom rajta, hogy kezd kimerülni. A páros egyre keményebb eszközökhöz folyamodik…
-Haruka fekete hajú lány, vörös csíkokkal és mélykék tekintettel?
-Igen, de honnan… -döbbent meg Aragaki.
-Hiszen nem olyan régen láttuk, amint a határvonalat vizsgálja. Meg kell, mondjam, egyáltalán nem volt benne félelem. Olyan nyugodtan kísérletezgetett, mintha csak a laborban lenne. És azt hiszem, rá is jött… -nevetett Riravis.
-Óóó… -nevette el magát Aragaki is. Az egyik fiatal hirtelen felkapta a fejét, és ez a mozdulata nem kerülte el sem Riravis, sem a barátja figyelmét. Egyszerre hagyták abba a nevetést és fordultak arra.
-Mi a baj, Shiki? –szólalt meg végre komoran Riravis. A fiú rávillantotta vörös szemét, de nem szólalt meg. Helyette egy könnyű varázslatot végzett el, aminek következtében a kastély tárult a szemük elé. Haruka éppen akkor rohant ki a kapun az erdő felé. Ezt látva az igazgató nyomban felpattant, de nem rohant el. Feszülten figyelte a képet, így nem maradt le arról sem, mikor a lány egy pillanatra megtorpant.
-Mi az? Nem látom tisztán. –ráncolta a szemöldökét. Választ a barátjától várt, hiszen tudta, mivel vámpír, neki sokkal jobb a látása.
-Biztos tudni akarod? –felelt rekedten a férfi.
-Igen… -rémült meg Aragaki.
-Az a Rokujou növény tüskéje volt… Emlékszel, egy párat elültettünk a határnál a váratlan vendégek miatt…
-Haruka! –hanyatlott vissza a székbe a férfi.
-Milyen növény az a Rokujou? –érdeklődött kíváncsian egy barna hajú, zöld szemű fiú.
-Milyen kellemetlen, hogy nem tudod, Akira… Emlékszel azokra a rózsaszerű virágokra, amelyek egy pár fát körbenőttek? –felelt a mellette ülő fiú. Erősen elütött a többiektől piszkosszőke hajával, sötétkék ruhájával és fűzöld szemével.
-Igen. Nagyon szép virágok…
-Nos, amilyen szépek, olyan halálosak. A tüskéjük tele van méreggel, elég egy kis karcolás, és neked annyi.
-Na és az…
-Nincs ellenszer. Még senki sem találta meg, éppen ezért olyan halálos… -fejezte be megtörten Aragaki. Aztán újra felpattant, eszeveszett düh lángolt fel a szemében.
-Hova? –állította le Riravis.
-Segítek neki. Az egy első osztályú idézés, nem hagyom, hogy széttépje…
-De a méreg így is, úgy is…
-Haruka a legjobb tanítványom! Nem hagyom bajban, még ha csak pár órája is van hátra! –csattant fel idegesen és az ajtó felé indult. –Túlságosan is a szívemhez nőtt, semmint tétlenül nézzem, ahogy darabokra tépik.
-Nem engedlek egyedül! Tudom, hogy kitűnő varázsló vagy, de egymagad… Shiki, Akira, Sakimura! Kísérjétek el és védjétek!
-Nagi! Dolgunk van! –emelte meg a hangját Shiki, mire egy gyönyörű fekete farkas lépett be a terembe. Okos zöld szemét gazdája vörös tekintetébe fúrta, s elégedetten morgott. Aragaki türelmetlenül rohant ki, nyomában a kísérőivel.
Haruka még a fák között sem tudott előnyt szerezni, ráadásul ereje gyorsan fogyott. Látása homályosodni kezdett, tempója is lassult. De tudta, hogyha sikerül elérnie a határt, akkor megmenekült. Azonban ez nehezebb volt, mint gondolta. Meg-megbotlott, aminek az lett az eredménye, hogy legurult egy kis szakadékba. Kínlódva küzdötte magát talpra, ám a szörny, már utol is érte. Hátra sem nézve ment tovább, de már nem futott, ahhoz nem volt ereje. A szörny, mintha élvezné a macska-egér játékot, nem támadt rá.
-Ch… csak még egy kicsit… Aztán nem nyúlhatsz hozzám… -morogta, fél mosollyal a száján, ugyanis alig négy métert kellett megtennie. Odáig nem jutott el. Lábai fölmondták a szolgálatot, nem bírták tovább, összerogyott. Félig mégis sikerült átjutnia, ám az nem volt elég. A szörny közvetlen mellette állt meg, széttátotta pofáját, hogy elharapja a lány torkát. Haruka érezte arcán a lény bűzös leheletét, lehunyta szemeit, hogy ne kelljen látnia semmit. Felkészült a halálára, s teljesen nyugodtan fogadta. Látszólag…
A szörny morogva csapott le, s a lány felsikoltott a fájdalomtól, mely szétáradt a testében…
Aragaki az utolsó pillanatban vont pajzsot tanítványa köré, ezzel megmentve őt. Nagi pedig rávetette magát a szörnyre. Rövid ideig viaskodtak, a farkas számára nem volt ellenfél.
-Ronda egy dög volt. –jegyezte meg Sakimura. Shiki addigra a lányhoz lépett, ki öntudatlan állapotban feküdt a földön, a fájdalomtól összegörnyedve. Óvatosan a karjaiba vette, majd kérdően fordult a férfi felé. Aragaki intett, és hihetetlen sebességgel tértek vissza a kastélyba. A gyengélkedő felé vették az irányt, ahol egy ágyra fektették. A nővér álmos tekintettel nyitott be, hiszen már éjfél is elmúlt. Rögtön fölébredt, amint meglátta, hogy kit hoztak be. A többiekre ügyet sem vetve, nekilátott, hogy ellássa Harukát. De mozdulata félbeszakadt, amint letépte a lány ingének bal ujját.
-A Rokujou? –nyögte a nővér, mire Aragaki bólintott. –Bármennyire jó orvos vagyok, ezen nem tudok segíteni. Nemhogy eltávolítani, de még a fájdalmat sem tudom enyhíteni.
-Kérlek, azért próbáld meg.
-Jól van, megteszek minden tőlem telhetőt, de ne várj tőlem csodát. –sóhajtott szomorúan a nő, majd elsietett, hogy teli kézzel térjen vissza. Addig a férfi kitessékelte a folyosóra három kísérőjét, halk köszönetnyilvánítás közben. A vámpírok csendben engedelmeskedtek, ám még a folyosó végére sem értek, mikor megtorpantak. Érzékeny fülükhöz egy párbeszéd hangjai jutottak el, mely felkeltette az érdeklődésüket.
-Tudom, hogy a méreg elég hatásos, de mi van akkor, ha a lényt sikerül megölnie? –ismertek fel egy lány hangot.
-Ugyan… csak két féleképpen lehet elpusztítani. Az egyik, ha az idézőjét ölöd meg, a másik, ha pontosan a szörny szívét döföd keresztül. Addig csak elporlad, de nem nyugszik, míg áldozatát meg nem öli. –magyarázta egy mély férfihang félig morogva. A három fiúnak ennyi bőven elég volt. Mire Akira és Sakimura megfordult, Shiki már rántotta föl az orvosi ajtaját.
A nővér rengeteg félelemmel felsikoltott, hangjára pedig Haruka visszatért öntudatlan állapotából, még ha rövid időre is. Kifejezéstelen tekintettel meredt a fölötte görnyedő szörnyre. Látta, hogy támadni fog, ezért mozgásra kényszerítette testét, ami nem ment könnyen. Mégis, sikerült időben legurulnia az ágyról. Bizonytalanul állt talpra, látszott, nagy erőfeszítésbe került, hogy ne essen össze. Védve állt a remegő nővér elé, aztán könnyű pajzsot varázsolt, mellyel sikeresen visszaverte a szörny, következő támadását. Ekkor nyitott be Shiki. A lény nem törődött vele, újabb támadást indított. Haruka épphogy tudott hárítani, de ezzel fel is használta a maradék erejét. A feketehajú vámpír nem álldogált tovább, a lány segítségére sietett. Pillanat alatt mellette termett, egyik kezével átkarolta a derekát, hogy megtartsa, a másikkal kirántotta katanáját és megállította a szörnyet.
-Nagi! –szólította nyugodtan farkasát. –Foglald le! –utasította, mikor az állat megjelent. Közben befutott két társa is.
-A szívét, Akira!
-Kösz, tudom én is! Azt mond meg inkább, hogy az hol van? –szólt vissza ingerülten Sakiumrának.
-Azt nem tudom. –vont vállat a fiú. –Shiki?
A megszólított tagadóan rázta a fejét, szinte oda sem fordulva. Figyelmét a lány karjára fordította, amin tisztán lehetett látni a méreg terjedését.
-Shiki! Vigyázz! –kiáltott Akira, mert a szörny lerázta magáról a farkast, és feléjük tartott.
-A mellső lábak fölött, a harmadik barázda, középen. –suttogta elgyengülten Haruka. –Ott helyezkedik el a szíve. –Ez után már erővel sem tudta ébren tartani magát, ismét engedett a sötétségnek. Shiki tisztán érezte az elernyedt test súlyát. Szorosabban vonta magához, aztán gyorsan bemérte a helyet, ahova szúrnia kellett. Hibátlan döfés volt, tökéletesen kettéhasította a szörny szívét, ami lángra lobbanva porladt el, ezúttal végleg. Visszacsúsztatta a hüvelyébe a katanáját, a lányt pedig óvatosan visszafektette az ágyra.
„-Furcsa… nem egy Rokujou mérge által okozott halált láttam. De még egy olyat sem, ahol tetoválásként rajzolódott volna ki a virág, mutatva a méreg terjedését. Ráadásul a méreg, bár iszonyú fájdalmas, de fél órán belül végez az áldozattal. A lánynak pedig volt ereje talpra állni és szembe nézni a szörnnyel…”
-Hé, Shiki, minden rendben? –rázta fel elmélkedéséből a fiút Akira. –Ideje mennünk. A feladatunk itt véget ért.
-Igen. –bólintott még mindig elgondolkozva. Automatikusan követte társait, szinte nem is érzékelte a külvilágot. Csupán akkor eszmélt fel, mikor hazaértek, és Riravis kérte számon a dolgokat.
-Nos? –még mindig az asztalnál ültek, senki sem mozdult azóta, hogy ők négyen elrohantak. Kérdő tekintetek sokasága szegeződött rájuk.
-A szörny kinyírva, a lány megmentve. Bár a méreg ellen nem tehettünk semmit. –hadarta hevesen Akira.
-Azért a szörny sem volt könnyű eset. Azt hiszem, bevetem magam a könyvtárba, hogy megnézzem, egyes állatoknak hol helyezkedik el a szíve. –ásította Sakimura. –Kellemetlen, de bosszant a dolog, hogy így beégtem.
-Shiki? –fordult a mester a harmadik fiúhoz. A vörös szemek egy pillanatra felcsillantak, aztán újra visszakúszott beléjük a teljes érdektelenség. Shiki vállat vont, majd amilyen szótlanul belépett, úgy ki is ment.
-Egész úton ilyen volt… -jegyezte meg Akira. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
