Másnap reggel Rie az ablakon besütő napsugarak fényjátékára ébredt.
- Na végre, hogy felkeltél! – ült le mellé az ágyra Una.
- Nagymama… !? – ijedt meg Rie, hiszen tegnap este még Dareden is a szobában volt, mi a garancia arra, hogy Una nem látja meg a férfit?
- Megmagyaráznád, hogy miért várakoztatod meg azt a kedves fiatalembert odalent?
- Kedves...fiatalember? – Rie felkapott egy köntöst, majd lerohant a napaliba.
- Da… - tátotta el a száját.
- Den igazán kedves fiú Rie! Hamarabb is bemutathattad volna! – veregette meg a lány vállát az édesanyja.
- I...igen… bocsánat. Den gyere fel kérlek a szobámba!
- Rendben! Nagyon ízletes volt a tea asszonyom. – csókolt kezet az anyukának.
- Oh, ugyan, kérlek… - pirult el a nő.
- Gyere csak… - vonszolta el magával Rie – Na és mi ez a Den?! – csukódott a szoba ajtaja.
- Mégis mit vársz tőlem? Kae vissza fog jönni, ez biztos, így hát nem hagyhattalak magadra!Szóval itt töltöttem az éjszakát… de reggel a két öcséd benyitott, hogy megnézzék alszol-e, én meg mit tehettem volna kiugrottam az ablakon. Mivel a te szobád, pont a bejárat fölött van, így pont a bejárati ajtó elé érkeztem. Édesanyád, meg pont akkor lépett ki az ajtón, így azt hazudtam, hogy hozzád jöttem… És mivel Dareden egy ősellenség neve volt, így Denként mutatkoztam be.
- Értem… és mik ezek a göncök rajtad? – rángatta meg a fölsőt.
- Göncök? Ja, a ruhámra gondolsz? Este találtam pár újságot, amikben ezek a ruhák voltak,és úgy gondoltam kevésbé lennék feltűnő, ha 21. századi ruhákat hordanék.
- És honnét szerezted őket?
- A tollaimból?
- Huh?
- Nézd. – Dareden megcsípte a ruhát és egy toll kivált belőle.
- Nahát! Tök jó! És sokkal olcsóbb, mint ha azt a sok márkás cuccot venném meg!
- Ne áltasd magad! Ilyen csak a Temetőárnyaknak van. Na, induljunk gyakorolni! – állt fel.
- Felejtsd el! Én délután háromig iskolában vagyok!
- Már megint? És ha Kae feltűnik? Akkor mit csinálsz?
- Öhm… nem tudom, majd te megoldod!
- Legalább egy kis ideig hanyagold az iskolát!
- Kis ideig?
- Igen, csak úgy életed végéig! Mit szólsz?
- Barom! Kifelé! Öltözni akarok!
- Megyek… - ment ki a szobából.
- Ez tényleg ki akar nyírni! – rángatta magára idegesen a harisnyát.
Mikor felöltözött kinézett az ablakon. Daredent nem látta, de másik 10 hímnemű egyedet igen.
- Oh, remek! – kapta a hátára a táskát.
- Itt van a reggelid kicsim! – nyújtotta át a szülő a szendvicseket.
- Köszönöm anya!
- Den, tessék neked is csináltam! – adott egy csomagot a konyhában várakozó férfinak is.
- Köszönöm!
Kiléptek az ajtón, ketten együtt. A kint ácsorgó udvarlók zsibongása hirtelen megszűnt. Ekkor bevillant valami Rienek.
- ezek azt hiszik, hogy ő a pasim! Ha van pasim, nem zaklatnak! – mosolyodott el, majd fennhangon mondta el a következő mondatot.
- Mint ahogy azt ti is láthatjátok, foglalt vagyok, szóval hagyjatok végre békén! – megfogta Dareden kezét, és utat törve magának a meglepődött emberek között az iskola felé indultak.
- Foglalt vagy? És ki az a szerencsétlen? – mosolyodott el gúnyosan a temetőárny.
- Te.
- Én. Én?! Nem! Soha!
- Márpedig igenis te vagy a pasim!
- És ezt mégis mikor döntötted el?!
- Most, és mivel a rabszolgám vagy…
- Rabszolga? Most már az is vagyok?
- Igen, szóval nincs más választásod, mint beletörődni a sorsodba!
- ÉN az ellenséged vagyok, te ostoba liba, és most már biztos, hogy egyszer megöllek!
- Lehet. – állt meg Rie – De az nem most lesz! – elengedte Dareden kezét – Három órakor a temetőben! – futott el.
- Ez a lány… tényleg nem Henrietta. – tűnt el.
Az iskolában pillanatok alatt szárnyra kapott az új pletyka. Henrietta végre talált valakit magának!
- Hihetetlen, hogy van olyan fiú ezen a világon, aki megfelel a te igényeidnek!
- Szerintem nem is létezik, csak képzelték azok a majmok!
Rie lány osztálytársai mind a padja körül ácsorogtak, és boldogan csámcsogtak az új információkon. Ezzel ellentétben a fiú osztálytársak egy kupacban, az osztály sarkában siratták a tökéletes nő elkeltét.
- És milyen? – tette fel végül egy lány a nagy kérdést.
- Nos, magas, 20 éves… fekete haj és zöld szemek, van stílusa, és ügyes harcos… na és igen férfias, nem olyan gyerekes, mint a többiek.
- Ilyen pasi nincs is! – vágták rá.
- Mindegy mit gondoltok! Én szeretem őt, és ezen senki, és semmi nem változtat! – állt fel a lány, és kisétált a teremből.
- Szia Rie! – jelent meg mellette Dan.
- Mit akarsz?
- Csak gondoltam szólok.
- Szólsz? Miről?
- Egy magadfajta angyal jobb, ha odafigyel a fehér szárnyaidra.
- Szárnyaimra?
- Nehogy befeketedjenek. – ment el.
- Befeketedni? Ez meg miről hadovált? Idióta! Elegem van, hazamegyek!
Lement az orvoshoz, és fejfájásra panaszkodva hazaküldette magát.
- Dan olyan fura… már az elején is tudtam, hogy nem stimmel valami vele… de most ez a szárnyas baromság… - torpant meg egy pillanatra – Talán, ő sem egyszerű ember! De ezt honnan derítsem ki? – futásnak eredt.
Egyenesen a temetőbe rohant.
- Dareden! – kiáltotta.
- Már három óra van? – ereszkedett le a levegőből a Temetőárny.
- Nem… csak… hazajöttem. Mindegy a lényeg az, hogy ma az iskolában az egyik osztálytársam fekete meg fehér szárnyakról beszélt.
- Hm… pontosan mit is mondott?
- Azt, hogy én egy angyal vagyok és oda kéne jobban figyelnem a fehér szárnyimra, nehogy befeketedjenek. Akkor ő is egy az ellenség emberei közül? Vagy ő is egy sírőrző, mint én?
- Nem tudom.
- Akkor mi ő? És mire célzott?
- Azt tudod, gondolom, hogy miután te meghalsz angyal lesz belőled.
- Sejtem.
- Fehér szárnyakkal.
- Igen.
- De, ez az illető tudja, hogy egy temetőárnnyal szövetkeztél, és lehet, hogy azt hiszi, hogy temetőárnyat csinálok belőled… persze ez baromság.
- Igen, ez az… hiszen nincsen semmi okom arra, hogy halálomkor temetőárnnyá változzak.
- Viszont nem hinném, hogy a holtak birodalmából jött volna. Azt érezném.
- Ühüm… Bocsánat, hogy ilyennel zaklattalak.
- Semmi baj, ez igen érdekes. Látni akarom ezt a fiút.
- Mikor?
- Most!
- Most rögtön?
- Igen! – magához kapta a lányt s felemelkedett vele,
- Ááá! Hova viszel?
- Az iskoládba! Mutasd meg azt a fiút!
- De nem állíthatok be a suliba csak úgy egy temetőárnnyal!
- A pasiddal viszont igen! – szálltak le.
- Na gyerünk! – megfogta a lány kezét és bement az épületbe, de pár lépés után megtorpant. – Merre is tovább?
- Tökfej. – sóhajtott Rie, majd elindult az osztálya felé.
Miközben sétáltak Dareden egyre jobban szorította a kezét.
- Áú! Ez fáj, hagyd abba!
- De félek! – mondta a férfi.
- Félsz? Mitől?
- Olyan mintha több száz éhes szempár figyelne.
- Hah? – Rie körbenézett, és valóban. Az iskola mindahány tanulója őket bámulta.
- Tudtam, hogy rossz ötlet. – fogta a fejét.
Mikor legközelebb felnézett, ott volt előtte a keresett személy.
- Ő az. – mondta, mire Dareden is felnézett.
- Hiszen…ez… - akadt el a lélegzete.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
