-          Na végre, hogy felkeltél! – ült le mellé az ágyra Una.

-          Nagymama… !? – ijedt meg Rie, hiszen tegnap este még Dareden is a szobában volt, mi a garancia arra, hogy Una nem látja meg a férfit?

-          Megmagyaráznád, hogy miért várakoztatod meg azt a kedves fiatalembert odalent?

-          Kedves...fiatalember? – Rie felkapott egy köntöst, majd lerohant a napaliba.

-          Da…  - tátotta el a száját.

-          Den igazán kedves fiú Rie! Hamarabb is bemutathattad volna! – veregette meg a lány vállát az édesanyja.

-          I...igen… bocsánat. Den gyere fel kérlek a szobámba!

-          Rendben! Nagyon ízletes volt a tea asszonyom. – csókolt kezet az anyukának.

-          Oh, ugyan, kérlek… - pirult el a nő.

-          Gyere csak… - vonszolta el magával Rie – Na és mi ez a Den?! – csukódott a szoba ajtaja.

-          Mégis mit vársz tőlem? Kae vissza fog jönni, ez biztos, így hát nem hagyhattalak magadra!Szóval itt töltöttem az éjszakát… de reggel a két öcséd benyitott, hogy megnézzék alszol-e, én meg mit tehettem volna kiugrottam az ablakon. Mivel a te szobád, pont a bejárat fölött van, így pont a bejárati ajtó elé érkeztem. Édesanyád, meg pont akkor lépett ki az ajtón, így azt hazudtam, hogy hozzád jöttem… És mivel Dareden egy ősellenség neve volt, így Denként mutatkoztam be.

-          Értem… és mik ezek a göncök rajtad? – rángatta meg a fölsőt.

-          Göncök? Ja, a ruhámra gondolsz? Este találtam pár újságot, amikben ezek a ruhák voltak,és úgy gondoltam kevésbé lennék feltűnő, ha 21. századi ruhákat hordanék.

-          És honnét szerezted őket?

-          A tollaimból?

-          Huh?

-          Nézd. – Dareden megcsípte a ruhát és egy toll kivált belőle.

-          Nahát! Tök jó! És sokkal olcsóbb, mint ha azt a sok márkás cuccot venném meg!

-          Ne áltasd magad! Ilyen csak a Temetőárnyaknak van. Na, induljunk gyakorolni! – állt fel.

-          Felejtsd el! Én délután háromig iskolában vagyok!

-          Már megint? És ha Kae feltűnik? Akkor mit csinálsz?

-          Öhm… nem tudom, majd te megoldod!

-          Legalább egy kis ideig hanyagold az iskolát!

-          Kis ideig?

-          Igen, csak úgy életed végéig! Mit szólsz?

-          Barom! Kifelé! Öltözni akarok!

-          Megyek… - ment ki a szobából.

-          Ez tényleg ki akar nyírni! – rángatta magára idegesen a harisnyát.

Mikor felöltözött kinézett az ablakon. Daredent nem látta, de másik 10 hímnemű egyedet igen.

-          Oh, remek! – kapta a hátára a táskát.

-          Itt van a reggelid kicsim! – nyújtotta át a szülő a szendvicseket.

-          Köszönöm anya!

-          Den, tessék neked is csináltam! – adott egy csomagot a konyhában várakozó férfinak is.

-          Köszönöm!

Kiléptek az ajtón, ketten együtt. A kint ácsorgó udvarlók zsibongása hirtelen megszűnt. Ekkor bevillant valami Rienek.

-          ezek azt hiszik, hogy ő a pasim! Ha van pasim, nem zaklatnak! – mosolyodott el, majd fennhangon mondta el a következő mondatot.

-          Mint ahogy azt ti is láthatjátok, foglalt vagyok, szóval hagyjatok végre békén! – megfogta Dareden kezét, és utat törve magának a meglepődött emberek között az iskola felé indultak.

-          Foglalt vagy? És ki az a szerencsétlen? – mosolyodott el gúnyosan a temetőárny.

-          Te.

-          Én. Én?! Nem! Soha!

-          Márpedig igenis te vagy a pasim!

-          És ezt mégis mikor döntötted el?!

-          Most, és mivel a rabszolgám vagy…

-          Rabszolga? Most már az is vagyok?

-          Igen, szóval nincs más választásod, mint beletörődni a sorsodba!

-          ÉN az ellenséged vagyok, te ostoba liba, és most már biztos, hogy egyszer megöllek!

-          Lehet. – állt meg Rie – De az nem most lesz! – elengedte Dareden kezét – Három órakor a temetőben! – futott el.

-          Ez a lány… tényleg nem Henrietta. – tűnt el.

Az iskolában pillanatok alatt szárnyra kapott az új pletyka. Henrietta végre talált valakit magának!

-          Hihetetlen, hogy van olyan fiú ezen a világon, aki megfelel a te igényeidnek!

-          Szerintem nem is létezik, csak képzelték azok a majmok!

Rie lány osztálytársai mind a padja körül ácsorogtak, és boldogan csámcsogtak az új információkon. Ezzel ellentétben a fiú osztálytársak egy kupacban, az osztály sarkában siratták a tökéletes nő elkeltét.

-          És milyen? – tette fel végül egy lány a nagy kérdést.

-          Nos, magas, 20 éves… fekete haj és zöld szemek, van stílusa, és ügyes harcos… na és igen férfias, nem olyan gyerekes, mint a többiek.

-          Ilyen pasi nincs is! – vágták rá.

-          Mindegy mit gondoltok! Én szeretem őt, és ezen senki, és semmi nem változtat! – állt fel a lány, és kisétált a teremből.

-          Szia Rie! – jelent meg mellette Dan.

-          Mit akarsz?

-          Csak gondoltam szólok.

-          Szólsz? Miről?

-          Egy magadfajta angyal jobb, ha odafigyel a fehér szárnyaidra.

-          Szárnyaimra?

-          Nehogy befeketedjenek. – ment el.

-          Befeketedni? Ez meg miről hadovált? Idióta! Elegem van, hazamegyek!

Lement az orvoshoz, és fejfájásra panaszkodva hazaküldette magát.

-          Dan olyan fura… már az elején is tudtam, hogy nem stimmel valami vele… de most ez a szárnyas baromság… - torpant meg egy pillanatra – Talán, ő sem egyszerű ember! De ezt honnan derítsem ki? – futásnak eredt.

Egyenesen a temetőbe rohant.

-          Dareden! – kiáltotta.

-          Már három óra van? – ereszkedett le a levegőből a Temetőárny.

-          Nem… csak… hazajöttem. Mindegy a lényeg az, hogy ma az iskolában az egyik osztálytársam fekete meg fehér szárnyakról beszélt.

-          Hm… pontosan mit is mondott?

-          Azt, hogy én egy angyal vagyok és oda kéne jobban figyelnem a fehér szárnyimra, nehogy befeketedjenek. Akkor ő is egy az ellenség emberei közül? Vagy ő is egy sírőrző, mint én?

-          Nem tudom.

-          Akkor mi ő? És mire célzott?

-          Azt tudod, gondolom, hogy miután te meghalsz angyal lesz belőled.

-          Sejtem.

-          Fehér szárnyakkal.

-          Igen.

-          De, ez az illető tudja, hogy egy temetőárnnyal szövetkeztél, és lehet, hogy azt hiszi, hogy temetőárnyat csinálok belőled… persze ez baromság.

-          Igen, ez az… hiszen nincsen semmi okom arra, hogy halálomkor temetőárnnyá változzak.

-          Viszont nem hinném, hogy a holtak birodalmából jött volna. Azt érezném.

-          Ühüm… Bocsánat, hogy ilyennel zaklattalak.

-          Semmi baj, ez igen érdekes. Látni akarom ezt a fiút.

-          Mikor?

-          Most!

-          Most rögtön?

-          Igen! – magához kapta a lányt s felemelkedett vele,

-          Ááá! Hova viszel?

-          Az iskoládba! Mutasd meg azt a fiút!

-          De nem állíthatok be a suliba csak úgy egy temetőárnnyal!

-          A pasiddal viszont igen! – szálltak le.

-          Na gyerünk! – megfogta a lány kezét és bement az épületbe, de pár lépés után megtorpant. – Merre is tovább?

-          Tökfej. – sóhajtott Rie, majd elindult az osztálya felé.

Miközben sétáltak Dareden egyre jobban szorította a kezét.

-          Áú! Ez fáj, hagyd abba!

-          De félek! – mondta a férfi.

-          Félsz? Mitől?

-          Olyan mintha több száz éhes szempár figyelne.

-          Hah? – Rie körbenézett, és valóban. Az iskola mindahány tanulója őket bámulta.

-          Tudtam, hogy rossz ötlet. – fogta a fejét.

Mikor legközelebb felnézett, ott volt előtte a keresett személy.

-          Ő az. – mondta, mire Dareden is felnézett.

-          Hiszen…ez… - akadt el a lélegzete.