|
Eli másnap, mikor még a nap nem kelt fel, egy közeli kisebb vízeséshez ment.
- Remélem nem túl hideg a víz. – vetkőzött le, majd belesétált a vízbe.
A vízesés alján egy kis tó terült el, aminek legmélyebb pontja is, alig másfél méter mély volt, majd a víz egy aprócska patakban folyt tovább.
- Hm… nem is rossz. A víz olyan lágyan omlik alá, hogy már szinte tükröt alkot. – nézett végig a magasabb pontról lezúduló vízen.
- Épp csak a tükörképem nem látom. – indult meg a vízoszlop felé.
- Ez az egyik oka, annak, hogy elfoglaltad a környéket. Itt szoktál eltűnni, mikor felébredsz.
- Értem… de…. – szólalt meg ijedten - Miért nincs tükörképem? Mi vagyok? Talán vámpír? – nyújtotta ki jobb kezét.
- Ne érintsd meg! – szólalt meg a hang a fejében.
- Miért, mi történne akkor? Talán félsz, hogy visszazárlak a tükörbe?
- Nem félek, én csak segíteni akartam, azért hoztalak ide.
- Mégis… ki vagy te?
- Az én nevem Nóra. Az a lány, aki pedig a másik világban veled van, Eli. Mi ketten alkotjuk Eleonórát, azaz téged.
- Értem. Ezért van ilyen fura nevem…
- Részben.
- Ha megérintem a tükröt…
- Akkor én, és minden, amit tudok arra a léleksíkra kerülne, és te magadban nem boldogulnál, mert ebben a világban én jobban ismerlek, mint te magad.
- De bonyolult. – a lány felsőtestét még nem merítette a vízbe, így a kis szellő is fagyos szélnek tűnt. – Akkor a tükörben azért nem látok semmit, mert a léleksíkon most nincs senki?
- Igen.
- Hogy tudok eltűnni innen? – két karját keresztben maga elé emelve, megmarkolta vállait.
- Ha az egész testeddel egy tükör érintkezik, akkor a léleksíkra kerülsz. De ahhoz, hogy onnan tovább lépj, kell egy befogadó test.
- Ami most egy ideig mély álomban lesz.
- igen.
- És ekkora tükör, csupán … a víz lehet.
- Kezdesz belejönni.
- Hah… ugye tudod…
- Hogy utálsz? Igen, érzem.
- Meg is ölhettél volna.
- Ha nem hozlak át hosszabb időre, János hal meg, és vele az egész családod. Egyszer még hálás leszel nekem.
- Nem hinném.
- Valaki jön!
- Hm? – fordult meg a lány.
A fák sűrűjéből Bánk alakja rajzolódott ki.
- Te tényleg nagyon bátor lehetsz, ha a vezéred után leskelődsz!
- Bocsánatodért esedezem! – térdelt le – De hangokat hallottam, és attól féltem, esetleg ellenség ólálkodik erre.
- Hm… - mosolyodott el a lány – Vagy esetleg, máris belém szerettél? – sétált ki kecsesen a vízből.
- Ah! – a férfi felemelte tekintetét, és a vezér fedetlen testtel állt előtte.
- Nem, dehogy is! – kapta el a fejét.
- Te jó ég! Ez tényleg nem én vagyok! Pucéran eléálltam! – gondolta zavarodottan magában Eleonóra.
- Mit gondolsz, Bárdos? – vette fel ruháit – Vagyok olyan szép, mint Láday Mária? – kérdezte gúnyosan.
- Miért kérdezem ezt? – vetette fel magában.
- Mert érdekel a válasz. – felelte rá Nóra.
- Igaz, tényleg érdekel… tudni akarok minél többet az ősömről.
- Akkor mond neki, hogy meséljen! Te vagy a vezér! Engedelmeskednie kell!
- Igen! Mesélj, mesélj róla! – zajlott a kis beszélgetés a gondolatok birodalmában.
- Vezérem. – állt fel.
- Mi a válaszod? – lépett oda a férfihez.
- Természetesen szebb vagy nála, nálad senki sem lehet szebb.
- És, tényleg így is gondolod?
- Igen.
- Helyes. – a lány Bánk nyaka köré fonta karjait – Akkor mesélj róla!
- Hogyan?
- Tudni akarok mindent arról a nőről.
- Nekem, igazán semmi közöm hozzá. Csak egy-két évig szolgáltam az udvarnál.
- De azt, hogy milyen volt és hogy nézett ki, igazán elmondhatod? Elvégre, nem vagy vak. – ült le egy sziklára a kétlétű.
- Nem, nem vagyok. – elkomorodott a tekintete – A gróf felesége volt. Fiatal, kedves, végtelenül nyugodt és türelmes teremtés. Kicsit hasonlított rád, vezérem. Ugyanolyan volt a haja színe, mint a tiéd, és a szeme is hasonló volt. Mindig mosolygott. Sokat festett, gyönyörű képeket. Néha engem is. – a férfi csak mondta az emlékeket, és arcán egyre inkább a szomorúság jelei jelentek meg.
- Mikor lettél belé szerelmes? – tette fel a kérdést a lány.
- Egy olyan pillanatban, mint ez volt. Épp őrjáratozni indultam, amikor egy tóban fürödve megláttam csodás testét. – teljesen belefeledkezett az emlékek felidézésébe, így észre sem vette a személyes kérdést.
- Akkor tudtam, hogy ő az akit asszonyommá akarok tenni, ráadásul ő is olyan kedves volt velem. De persze Kornél is beleszeretett. Viszont Mária ragaszkodott ahhoz az ostoba grófhoz, de csak pénze miatt. Én éreztem, hogy igazából engem akar. Mikor megegyeztem végre Kornéllal, hogy előbb a grófot kell eltűntetni, azután mi is megvívhatunk imádott szerelmünk kegyeiért, sajnos maghallott minket. Kornél persze, hogy mentse a helyzetet nekem esett. Dulakodtunk, majd előkerültek a fegyverek, és mikor a végső csapást mértük volna egymásra, Mária közénk állt, hogy megfékezzen minket, de túl késő volt… és már nem tudtunk megállni… - csuklott el a hangja.
- És közösen megöltétek a saját szerelmeteket. – áll fel – Ezzel sikerült egy életfogytig tartó önmarcangolást szereznetek magatoknak. – hagyta ott.
- Vezérem! Én… - ekkor vette észre magát Bánk, de Eleonóra nem nézett hátra.
- Mit gondolsz? – tette fel a kérdést magában.
- Hazudni próbál. Meg kell tudnunk mihamarabb, hogy ki küldte őket!
- Én is úgy érzem, hogy kígyót melengetünk a keblünkön.
- Amikor végig hallgattad a történetet, láthattad a bűnbánó arcot. Mégis arra gondoltál, hogy inkább ők haltak volna meg. Miért?
- Hogy miért? Nem egyértelmű? Mégis, mit képzel magáról az a senkiházi?! Hogy feltételezheti egyáltalán, hogy Mária bármiféle érzelmet is táplált iránta! Hogy merte azt mondani, hogy Józseffel csupán a pénze miatt volt?! – ökölbe szorította kezeit – Megbocsájthatatlan! – nézett a felkelő Nap felé.
- Eleonóra…
- Most még nagyobb gyűlöletet érzek irántuk, mint valaha. Ők gyilkosok, és amint megtalálom a módját, én is olyan érzéketlenül végzek velük, mint ahogy ők akartak a drága gróffal!
- Tégy ahogy jónak látod.
- Úgy teszek, és te támogatni fogsz, elvégre ők ketten az okai annak, hogy most nem mehetek vissza! Már tudom, hogy a célom ebben a világban, az ő életük kioltása, és ezt a feladatot végre hajtom, bármi áron!
A napfénybeszűrődött lassan a fák lombjai között, és az alvó emberek egyesével felébredtek.
Messziről patkódobogás hallatszott. Négy díszes ló közeledett, az egyik lovas kezében pedig fehér zászló volt.
- Követek. – lépett Eleonóra mellé Sólyom.
- Pénz áll a házhoz. – sétált a vendégekhez.
- Leon vezérhez jöttünk! – ugrott le a lóról a zászlót hordozó.
- Én vagyok!
- Oh… - lepődtek meg – Nos, akkor nagy Vezér! – mind a négyen letérdeltek előtte.
- Hallgatlak titeket!
- Kérlek, segíts rajtunk! Sáváry báró emberei vagyunk. A báró egyetlen leányát elrabolták hintójából, és most magas váltságdíjat követelnek érte. Az Urunk, busásan megjutalmazna téged ha visszahoznád Jolán kisasszonyt.
- Mégis mennyire busásan? – lépett oda Sólyom is.
- Parancsolj! – átadott egy kis bőrzacskónyi ezüstdénárt.
- Nem is rossz! És milyen az ellenség?
- Egy közeli tolvajbanda, innen nem messze, csupán egy napi járóföldre lévő erdőbe vették be magukat. Talán 15-en vannak.
- Rendben. Vállalom. 3 napon belül visszakapjátok a bárókisasszonyotokat.
- Köszönjük nagy Vezér! – hajlongva felálltak, majd felmásztak a lóra és eltűntek az erdőben.
- Sólyom! – nyújtózkodott egy nagyot – Hozd a két újoncot, meg másik 14 embert! Egy páran azért maradjanak vigyázni a táborra.
- Igen!
- Délben indulunk. Holnap estére már itthon akarok lenni, úgy pakoljatok élelmet és vizet.
- Értettem! – indult meg.
- Most majd meglátjuk, milyen fából faragtak titeket Kardos, Bárdos! – tette csípőre a kezét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
