Haruka mélyen gondolataiba merülve sétált, de hirtelen megtorpant. Tekintete megakadt egy vérvörös virágon, mely szorosan körbeölelve a fát, hívogatóan meredt rá. Hatalmas tüskéi fenyegetően meredtek a szélrózsa minden irányába.

            -Tehát így nézel ki valójában. –gyönyörködött a virágban. Aztán kiválasztott egy vastag tüskét és óvatosan, mégis erőteljes mozdulattal letörte. –Had jöjjek rá a titkodra. –Mielőtt elléphetett volna, a virág egyik erősebb indája körbefonta a csuklóját, egészen föl a válláig, majd rátekeredett a derekára, a lábaira. Shiki mozdult, hogy kiszabadítsa a lányt, ám Haruka megállította.

            -Maradj! Nem árthat nekem!

            -A Rokujou nem szokott így viselkedni. –rázta a fejét Shiki és közelebb lépett, közben kivonta a katanáját.

            -Tudom. –bólintott a lány. -Engedj el, nem tehetsz semmit, a saját mérged véd! –kiáltott rá a virágra, ami a fiú meglepetésére engedelmeskedett.

            -Furcsa.

            -Menjünk. A Rokujou ideiglenesen a részemmé vált, tehát semmi veszéllyel nincs rám. –magyarázta végül, amikor majdnem elérték az iskolát.

            -Ideiglenesen?

            -Igen. Csak ki kell fejlesztenem az ellenszert. Köszönöm, hogy elkísértél. Innen egyedül megyek. Nemsokára felkel a nap…

            -Nem gond.

            -És kelnek a többiek. Nem biztos, hogy jó lenne, ha meglátnának. –fejezte be zavartalanul.

            -Rendben. –adta meg magát Shiki. Azért megvárta, amíg a lány eltűnik az ajtó mögött, csak aztán indult vissza.

            -Akkor kezdjünk neki. –forgatta meg Haruka a tüskét, és a labor felé vezető folyosóra kanyarodott. Olyan terembe ment, amit régóta egyedül ő használt. Magára zárta az ajtót, a tüskét óvatosan letette az asztalra, majd különféle eszközöket vett elő. Mikor végzett egy tálcára fektette a tüskét, kezébe pedig éles kést fogott. Lassan közelített, de alig érintette az éllel a külső kérget, az azonnal folyékonnyá vált. Haruka elmosolyodott, hiszen pontosan erre számított. A tálcáról egy edénybe öntötte a kapott mérget, aztán nekiállt, hogy kielemezze a folyadék tulajdonságait. Három napig dolgozott folyamatosan, egyszer sem mozdult ki a teremből. El is felejtette, hogy órára kéne mennie.

Az utolsó adag mérget használta fel, mikor kopogásra lett figyelmes. Sóhajtva hagyta abba a munkáját és ment ajtót nyitni. Nem időzött sokáig, kinyitotta, majd rögtön vissza is tért az asztalhoz. Ahol már nem volt semmi.

            -Ah, elillant… el is felejtettem. –bosszankodott. –Mindegy, úgy is végeztem. Egy pillanat, csak kiszellőztetek. –állította meg a belépő személyt. Az ablakhoz lépett, szélesre tárta, majd egy könnyű kis varázslattal felfrissítette a levegőt. Visszafordulva körülnézett a terembe, ami úgy nézett ki, mintha kisebb tájfun pusztított volna.

            -Látom még életben vagy… -jegyezte meg a látogató epésen. –Hogy haladsz?

            -Hm… egész jól. Kielemeztem teljesen, és minden tulajdonságát ismerem. Már csak az ellenszérum van hátra…

            -Nagyszerű. Lesz egy kis ünnepség, mint mindig. Gondoltam szólok. Na és nem ártana bejárnod órákra, mert eddig ki tudtalak menteni, de ha többet hiányzol…

            -Jó, jó kerítek rá időt.

            -Ez egy iskola, Haruka, az lenne az első…

            -Oké… igaza van, uram.

            -Aragaki. Magunkközt hívj a nevemen.

            -Köszönöm. Mikor kezdődik az ünnepség?

            -Fél óra múlva.

            -Milyen öltözék?

            -Elegáns. Vendégek is lesznek. A testvériskolánk jön.

            -Van olyanunk?

            -Van. Jártál is ott, pár kilométerre van innen, bár a diákok úgy tudják, messziről jönnek. Pár napig maradnak is.

            -Örülök, de nem veszélyes ez?

            -Nem kell aggódni, elég fegyelmezettek, és önkontrolljuk is van. Emellett pedig tettünk óvintézkedéseket is. Nem vagyunk felelőtlenek. Az elmúlt években sem történt semmi baj.

            -Rendben, értem én. Végül is jó, hogy ilyen hamar újra látom őket. Akkor megyek is, hogy rendbe tegyem magam…

Mire elkészült, és leért, addigra az ebédlő már megtelt, rajta kívül nem hiányzott senki. Aragaki fejcsóválva vette tudomásul a késést, amire a lány elmosolyodott, de esze ágában sem volt, hogy bocsánatot kérjen. Igaz, mire megérkezett, már a vendégek is helyet foglaltak, amit egy kis csalódottsággal jutalmazott. Mielőtt ő is elfoglalhatta volna a helyét, mely most is, mint mindig üresen várta, Aragaki magához intette. Jobbján Riravis ült, aki örömteli mosollyal fogadta a lányt.

            -Mégis, mi tartott ennyi ideig? –vonta kérdőre a férfi. –Nem szoktál ennyit vacakolni…

            -Most sem a készülődés volt az oka. –felelt vállvonogatva Haruka. –Csupán annyira siettettek, hogy elfelejtettem pár alapvető dolgot elintézni. Vissza kellett mennem, ha nem akartam, hogy felrobbanjon a labor, és elvesszen az eddigi munkám.

            -Hm… jól van, bocs. Legközelebb, legalább három órával előbb szólok.

            -Ja. Na, megyek… -bólintott a lány és otthagyta a tanári asztalt.

            -Nézzétek, ki tisztelt meg minket a jelenlétével. –állította meg Sura gúnyos hangja. A teremben erre rögtön csend lett, még a vendégek is feléjük fordították a fejüket. –Végre rászántad magad, hogy előbújj a barlangodból?

            -Lám, visszatért a bátorságod? –vágott vissza nyugodtan Haruka. –Úgy emlékszem, hogy elájultál, mikor legutóbb szemtől-szembe találkoztunk. Azóta messziről kerültél.

            -A fenébe. –sóhajtott lemondóan Aragaki.

            -Ne aggódj, ha eldurvulna a dolog, Shiki közbelép. Nézd, már mindhárman ugrásra készen állnak. –mutatott Riravis a tanítványai felé. S valóban, éber tekintetük mutatta, hogy bármikor félbeszakítják a dolgot, ha úgy alakul.

            -Ez nem igaz. –pattant fel Sura sértetten. –Miért kéne tartanom tőled? Sokkal jobb vagyok nálad!

            -Hát persze! Szánalmas kis próbálkozásaid, hogy félreállíts az útból… kérlek, engem aztán nem fogsz a talpnyalóid között látni.

A két lány alig egy lépésre álltak egymástól, s szinte szikrázott körülöttük a levegő. Az izgatott feszültség pedig már-már tapintható volt.

            -Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek. –váltott lenézőre Sura.

            -Azt teszem. –felelt félvállról Haruka.

            -Nem látom! –nyúlt a szemüveg felé a lány, sikerült is lekapnia, amit aztán egy varázslattal elporlasztott. Shiki ezt a pillanatot választotta a cselekvésre. Mire bárki feleszmélhetett volna, már Haruka mellett állt. Vörös tekintete fenyegetően csillogott. Ám Haruka ez alkalommal is megállította, jelezve, hogy nincs semmi baj.

            -Úgy tudom, ez egy ünnepség, ami a vendégek tiszteletére van. Nem kéne tovább fagyasztani a hangulatot, szóval tipegj vissza a helyedre, és húzódj meg.

            -Egy olyan fattyú, mint te, ne mondja meg nekem, hogy mit tegyek. –jelentette ki diadalittasan Sura, ám azt nem tudta, hogy rossz helyre tapintott. Haruka tekintete ijesztő gyorsasággal sötétült el a „fattyú” szóra. A levegő körülötte szikrázni kezdett, ahogy egyre gyülemlett benne az erő. Shiki kénytelen volt hátrébb ugrani, ha nem akart megsérülni. Sura is hátrálni kezdett, az a sötét aura, ami a lányt körülvette, ijesztő volt számára.

            -Azt hiszem, közbe kell lépni. –állapította meg unottan Sakimura.

            -Szerintem Shiki simán elintézi, ahogy mindig, mikor Harukáról van szó. Te érted ezt? –csatlakozott Akira.

Haruka rövid idő alatt rengeteg energiát halmozott fel, minek hatására mindenki a falhoz húzódott. Egyedül Juran volt az, aki tanítványa mellé állt, hogy megvédje a támadástól.

            -Tudtam, hogy több erő van ebben a lányban, mint mutatja, de erre nem számítottam. –jelentette ki Aragaki.

            -Igaz, de ez az aura nagyon sötét… nagyon hasonlít Hijiri aurájára. –értett egyet Riravis. Haruka valahogy meghallotta ezt, pedig a férfi egyáltalán nem beszélt hangosan.

            -Tényleg? –suttogta, s arcára mintha ijedtség ült volna ki.

            -Haruka! –szólt rá figyelmeztetően Shiki. A lány zavartan felé fordult. –Sok! –emelte fel vérző karját, amit Haruka ereje sebzett meg.

            -Igen… -kapott észbe, s elnyomta örvénylő energiáját. –Bocsánat.

            -Karcolás.

            -Legközelebb vigyázz a szádra. –fordult fenyegetően Sura felé, aki már legyőzte félelmét, most, hogy Juran mellette volt.

            -Nem megmondtam, hogy megoldja? –tárta szét a karját Akira, elégedett arckifejezéssel.

            -Hiba volt lejönnöm. Elnézést, hogy elrontottam a bulit. –címezte az igazgatónak a lány, miközben kérés nélkül meggyógyította a fiú karját. –Most az lesz a legokosabb, ha visszamegyek a laborba.

            -Ugyan, nem kell… -sietett visszatartani Aragaki, de Juran a szavába vágott.

            -Igaza van. Veszélyes a többiekre nézve, ha ilyen könnyen elveszti az önuralmát, és láthatóan nem tudja kontrollálni az erejét sem. Súlyosabb sérülés is lehetett volna, egy karcolásnál. Csak rá kell nézni. Még a tekintete is démoni!

Haruka erős késztetést érzett arra, hogy odamenjen a férfihoz, és darabokra szedje, de erőt vett feltámadt gyilkolási vágyán, és kisietett a teremből. Egyenesen a laborba száguldott, indulatosan bevágta az ajtót, majd a falat kezdte ütni-rúgni, hogy csillapítsa dühét.

            -Szép hely, és milyen friss a levegő, ahhoz képest, hogy labor… -zendült fel egy hang mögötte, mire ijedten pördült meg a tengelye körül, és Akirával találta szemközt magát.

            -A tisztaságról nem is beszélve. –csatlakozott Sakimura.

            -Még kényelmes is… -tette hozzá Shiki, aki elnyúlt a kanapén.

            -Ti meg mit… nem az ünnepségen… -motyogta zavartan Haruka.

            -Áh, dehogy. Nem rajongunk a felhajtásért. Különben is, a többiek tartják a frontot. Tudják, hogyan kell felrázni a hangulatot.

            -Már ha lehet ezen még javítani. Mostanában kicsit könnyen billenek ki a nyugalmamból…

            -Na, attól az erőtől még én is megijedtem. –értett egyet Akira.

            -Sajnálom… De, tudjátok, mióta a méreg a szervezetemben van, azóta erősen tör fel belőlem a gyilkolási szándék. Nem igazán tudok uralkodni rajta, mint ahogy azt sem tudom… ja, de, azt sejtem…

            -Mit is? –vonta fel a szemöldökét Sakimura.

            -Hát… majd egyszer elmondom.

            -Ahogy gondolod, nem akarunk faggatni.

            -Kedves tőletek. –nevetett fel Haruka.

            -Ja, tényleg! Hoztunk neked valamit. Biztos vagyok benne, hogy hasznát veszed majd… -csapott homlokára Akira. Sietve tapogatta végig a ruháját, de amit keresett, azt nem találta meg. Shiki fél mosollyal az arcán vett elő egy faragott dobozt.

            -Ezt keresed? –kérdezte közönyösen.

            -Ahhha…

            -Tessék! –nyújtotta át a fiú a dobozt a lánynak, aki kíváncsi érdeklődéssel vette át. Felnyitotta a tetejét, s felsikoltott örömében, mikor meglátta a tartalmát.

            -Oh, srácok, nagyon köszönöm! Ez a mennyiség elég lesz. Köszönöm! De, hogyan? Hiszen a virág engem is…

            -Ó, annyira nem gyors, hogy minket elkapjon. De az szerencse, hogy épségben sikerült letörni.

            -Nagyszerű! –bólogatott Haruka, de addigra már az asztalnál volt. A három fiú ezt mosolyogva fogadta, és kényelembe helyezték magukat. Nem szándékoztak elmenni, csak azért, mert a lány belevetette magát a munkába.

Mégsem maradtak ott egészen végig, hiszen meg kellett jelenniük a társaság előtt. Ennek ellenére, ha tehették, lent voltak a laborban.