A folyosón Aragakival és Riravissal akadt össze, akik akkor szabadultak ki az ebédlőből. Mögöttük pár diák és vámpír vegyesen, kíváncsian lesett a páros felé. A vámpírok, mikor megérezték a vér illatát, vörössé vált szemekkel indultak meg feléjük.

            - Hogy van? Mi történt? –kiáltott fel Aragaki, amint megpillantotta őket.

            - A szérum számára nem volt elég erős, s talán soha nem is lesz. –felelt Shiki, tekintetét a társaira szegezve.

            - Azt akarod mondani, hogy semmit sem használt? –ámult el Riravis, aki szintén a tanítványait figyelte.

            - Nem igazán. Arra jó volt, hogy megállítsa a méreg továbbterjedését, így már nem kell kontroll alatt tartania. Ezen kívül nem változott semmi.

            - Tehát a kis fattyú marad amilyen volt. Szuper, valami jó is van az estében. –nevetett kárörvendően Sura.

            - Egy lépést se tovább! –szólt rá a vámpírokra Shiki, akik közben eléggé közel értek. –Te pedig, kislány! –fordult hideg tekintettel Sura felé. –Jobb, ha elhallgatsz, mielőtt feldühödök!

            - Ugyan már, nem tehetsz semmit! Meg van kötve a kezed! Különben sem érsz fel hozzám! –feleselt a lány magabiztosan.

            - Milyen nagyra tartod magad, pedig egy porszemnél is kevesebbet érsz. Csak mert Hijiri talpnyalója vagy, ne hidd, hogy mindent megtehetsz. –válaszolt lenézően.

            - Hogy merészeled!

            - Fáj az igazság? Pedig így van. –nyögött fel Haruka, aki közben magához tért.

            - Fogd be, te korcs!

            - Hm… Eddig visszafogtam magam, de azt hiszem, itt az ideje, hogy megmutassam, mennyivel mögöttem vagy. –kinyújtotta Sura felé remegő kezét, amit aztán ökölbe szorított, ajkai pedig halvány mosolyra húzódtak. A földből hirtelen vastag indák törtek elő és ölelték körül szorosan a lány testét, hogy mozdulni sem tudott. Haruka keze aprót mozdult, mire Sura nyakára is rátekeredtek az indák, egyre jobban kiszorítva belőle a szuszt. –Hála a méregnek, hatalmam van a növények fölött.

            - Haruka!

            - Nyugi, Shiki, csak egy kicsit letöröm a szárnyait…

            - Meg fogod ölni őt! –ugrott oda Juran, és szaggatni kezdte az indákat, kevés sikerrel, mert amit eltépett, új nőtt a helyébe. –Nem vagy jobb az apádnál, ha őt is megölöd! –kiáltott fel dühösen. –Nem volt elég Arata?

Haruka szemei felvillantak, aztán kezét leejtette, mire az indák elporladtak. A gyilkos düh továbbra is lángolt a tekintetében, amitől Juran hátrált pár lépést.

            - Átkozott! Semmi keresnivalód az iskolában, ha nem tudsz uralkodni magadon. Veszélyes vagy a környezetedre. Bárkit megölnél gondolkodás nélkül, aki feldühít. –vágta Haruka fejéhez.

            - Nem vagyok gyilkos. –jelentette ki hidegen a lány.

            - Dehogyisnem! Csak nézz magadra. Talán még az apádnál is több a gyilkolási vágy benned. Hiába próbálod tagadni, romlott a véred.

            - Pont te mondod? Semmit sem tudsz…

            - Eleget tudok…

            - Hát persze…

            - Nem kell aggódnotok, nem fog itt maradni. –szólt bele Shiki, csöpögő gúnnyal a hangjában. –Féltek tőle, mert túl gyengék vagytok ahhoz, hogy kordában tartsátok. Nem is kell itt maradnia, már úgy sem tudtok semmit sem nyújtani neki. –azzal könnyedén megfordult, határozott léptekkel a kapunál termett, és kilépett rajta. A nagy döbbenetben senkinek sem jutott eszébe, hogy kövesse őket.

            - És most, hogyan tovább? –kérdezte Haruka, miközben leszállt a fiú öléből, s belé karolva haladt tovább.

            - Átköltözöl hozzánk. Tovább tanulhatsz nálunk is, és könnyebben tudok rád vigyázni.

            - Miért teszed ezt, Shiki? Hiszen szinte nem is ismersz. –torpant meg a lány.

            - Nem igazán tudom. Egyszerűen így érzem. –tért ki a válasz elől a fiú. Haruka sokáig nézett rá, aztán sóhajtott és újra elindultak. Onnantól kezdve egy szó sem esett köztük, egészen addig, míg a kastélyhoz nem értek. Ott Shiki elvezette a lányt a szobájához, mely egy kisebb lakosztálynak felelt meg. Volt egy vendégszobája, amit készségesen felajánlott, vagyis közölte Harukával, hogy ezután ott fog lakni.

            - Akkor is kitartasz mellettem, ha megtudod, ki vagyok valójában? –tért vissza Haruka az erdőben elkezdett gondolatsorhoz, közben elterült az ágyon. –Vajon, akkor is úgy fogod érezni, hogy meg kell védened?

Shiki nem válaszolt, csendben kilépett az ajtón, becsukva maga után. A lány felemelte a fejét, majd lemondóan visszaejtette. Az élete eddig sem volt unalmasnak mondható, hiszen születésétől kezdve bujkálnia kellett, de az utóbbi egy évben az események hatalmas fordulatot vettek, és felgyorsultak.

            - Egyedül vagyok, az ellenségeim száma meg egyre nő. –sóhajtott. Biztos volt benne, hogy ebben a kastélyban sem lesz teljesen nyugodt élete. –És még az a rohadt ellenméreg sem használt… Most hogyan tovább? –ezen hosszan elgondolkodott, de megoldásra nem jutott, és elnyomta az álom. Kimerült volt, ezért még egy bomba se nagyon ébreszthette volna fel.

Eközben Shiki, miután Nagi őrizetére bízta a lányt, visszaindult az iskolába. Addigra elcsendesedtek a kedélyek, s a folyosók jóformán üresek voltak. Először a laborba ment, ahol összepakolt pár dolgot, aztán barátai keresésére indult. Benézett az ebédlőbe, hol már senki sem volt, utána a szobájukat, majd Haruka szobáját, majd mivel sehol sem találta őket, felkutatta Aragaki irodáját. Nem kopogott be azonnal, mert halk beszédfoszlányok szűrődtek ki, hát megvárta, amíg pillanatnyi szünet állt be a társalgásba. Akkor kettőt kopogtatott, majd egyszerűen benyitott. Jól sejtette, hogy a barátait itt megtalálja.

            - Te teljesen megőrültél? –támadt neki azonnal Riravis, félretéve igazgatói méltóságát. –Hogy jutott eszedbe? Egyszerűen kisétálni a lánnyal?

            - Hm… - vont vállat a fiú.

            - Nincs semmi „hm”. Belegondoltál abba, hogy nálunk talán nagyobb veszélyben van, mint itt? Ő egy ember, Shiki, vámpírok közé zárni kész gyilkosság. Láttad, hogy felizgatta a többieket, mikor megérezték a vérét.

            - Na igen, el kell ismerni, nagyon ízletes lehet. –szólt közbe Akira halkan, furcsa éllel a hangjában. Sakimura figyelmeztetően meglökte. –Ez az igazság. Nem kell aggódni, nem vagyok annyira hülye, hogy igyak is. Fiatal vagyok még a halálhoz.

            - Te lehet, hogy nem vagy az, de sokan nem tudják, hogy mérgezett. –ellenkezett idegesen Riravis. Aragaki a székében ülve figyelte a beszélgetést, de gondolatai Haruka körül forogtak.

            - Helyesen tettem. –szólalt meg végre Shiki, tekintetét Aragakiéba fúrva, mintha őneki felelne a fel nem tett kérdésekre. –El kellett vinnem innen, még akkor is, ha kevésbé biztonságos is. Haruka már nem sokáig bírta volna Juran és Sura folyamatos támadásait. Így is teljesen ki van készülve.

            - Ráadásul, könnyen feldühödik, csak nehezen lesz úrrá magán. –vetette közbe Sakimura. –Ha Shiki nem állítja le az ebédlőben, semmi perc alatt romokban hevert volna az egész hely. Az indákkal is könnyen megfojtotta volna azt a lányt.

            - Valóban veszélyes, elismerem. De, ha meg tanulja uralni az érzelmeit, és az erejét…

            - Valamilyen okból, csak Shiki az, akire hallgat. –közölte Akira. –Eddig, csak ő tudta leállítani.

            - Értelek titeket, de akkor is felelőtlenség volt. –ellenkezett még mindig Riravis.

            - Talán az volt. –sóhajtott Aragaki. –Nehezen törődöm bele, hiszen Harukát úgy szeretem, mintha a saját lányom lenne. De belátom, hogy jelenleg nem volt más megoldás. Az elején azt hittem, hogy tudom kezelni a helyzetet, de egyre nehezebbé vált. A méreg nagyon lobbanékonnyá tette…

            - Tehát te is azt mondod, jó, hogyha nálunk marad? Nem tudok felelősséget vállalni érte. –kezdte beadni a derekát Riravis.

            - Nem is kell. Tanult annyit az elmúlt egy évben, hogy megvédje magát.

            - Én felelősséget vállalok érte. Ha rajtam múlik, nem esik semmi baja.

            - Nagyszerű. És még Hijirivel is szembe kell néznünk, aki valamilyen okból feni a fogát Harukára. Ajaj, mi lesz itt még…