-          Örülök, hogy semmi gond nem volt az én műszakom alatt! – nyújtózott Rozenn.

-          Ma este úgy hallottam, hogy hoznak valami újat a kincstárba. – jelezte Kate.

-          Igen, az emlékek jogarát.

-          Nem számít, ma a farkasok szívnak vele. – tűrte hátra a haját.

-          Milyen kellemes illat van… - állt meg egy pillanatra Kate.

-          Ez vér! – torpant meg Rozenn.

A lány azonnal felismerte a helyzetet. Valaki megsérült, valaki aki nem vámpír. Jobb ha Kate nem megy hozzá közel, hisz ha a gyengébb önmegtartóztatást mutató lány, még nagy bajt hozhatna rá.

- Kate, menj vissza a kollégiumba!

- Öhm… rendben. – váltak el. Rozenn pedig a szagot követve, az egyik szökőkúthoz ment.

- Hiszen ez… az új fiú?

Walen a karját áztatta épp a vízben, majd amikor észrevette a közeledő lányt, eltakarva a sebet hátrálni kezdett.

-          Hátrál? Hisz nem is tudja ki vagyok, vagy igen? – gondolta.

-          Megsérültél? – kérdezte végül.

-          Beleakadtam a rózsába. – hangzott a válasz.

-          Értem… - hunyorított – Nekem ez inkább vágásnak tűnik, fegyver általi vágásnak. – mondta halkan, majd elindult a fiú felé.

-          Mit akarsz?!

-          Ellátni a sebed, vérzel.

-          Már nem. Nincs szükségem rád.

-          Ne legyél ilyen ellenszenves! – ragadta meg a fiú karját.

-          Ah! – Rozenn hátrált ezúttal.

A nemesi családból származó vámpírt nem más késztette hátrálásra, mint a vele szemben felvillanó vérvörös szempár.

- Képzelődtem volna? – emelte jobb kézfejét az ajkai elé.

- Bizonyára. – Walen elfordult, és elindult az iskola felé.

- Ez a szag… mint az égett vér… - felsóhajtott.

- Ez nem ember! – szorította ökölbe a kezét.

A lány visszasietett a kollégiumba.

Walen a portáshoz ment, hogy tűt és cérnát kérjen a ruhája megvarrásához.

-          A fenébe, nem hiszem el, hogy máris megtalálták, még szerencse, hogy időben elkaptam őket.

Alett időközben az osztályban elfoglalta helyét, és boldogan vette észre, Walen még nincs itt.

-          Hol van Wale! – nyitott be Ivy, az arcán egy olyan kifejezéssel, amit még sosem láttak eddig. A düh ráncai sorakoztak arcán.

-          Wale? Walenre gondolsz?

-          Még nincs itt.

-          Remek! Akkor üzenem neki, hogy keressen meg! – adta ki az utasítást, majd elviharzott.

-          Ez meg….? – nézett nagy szemekkel Alett – Tényleg van abban valami, hogy a látszat csal. Amilyen kedves angyalnak nézett ki, olyan fúria valójában!

Walen csak a 3. órára ért be, de csurom vizes volt. Nem szólt semmit, némán, a szokásos póker arccal a képén elfoglalta a helyét.

-          Mi történt? – kérdezte Alett.

-          Beleestem a szökőkútba.

-          És a zakóddal mi történt?

-          Beleestem a rózsabokorba.

-          Aha…

-          Talán valami baj van?

-          Nos, a nővéred keresett.

-          Tudom. Megtalált.

-          Akkor, jó.

-          Nem értem, most annál is ridegebb, mint amilyen általában szokott lenni… talán összeveszett a nővérével? – gondolta a lány.

-          Hm… biztosan fázol a vizes ruhákban, legalább a zakód vedd le! – szólalt meg végül.

-          Nem fázom.

-          Oké… én csak segíteni akartam.

-          Nem kell a segítséged.

A halk beszélgetés, egyre inkább összezavarta a lányt.

- Miért viselkedik így? Rám se néz, nem is hangsúlyoz… olyan, mint egy robot… aki lefagyott. Tegnap pedig ő segített nekem! Hála neki, rájöttem, hogy igenis ki kell állnom magamért. Most mitől lett ilyen bunkó megint?

- Walenre nézett.

- ah! – kapta el a tekintetét – Jól látom, vagy tényleg párolog a zakója?! – ismét visszanézett.

- Csak képzelődtem. – nyugodott meg.

- Ez az óra csak most kezdődött el, de már azt kívánom, bárcsak vége lenne. – dőlt hátra a lány, és ekkor véletlenül leverte a tollát.

- Hoppá! – nyúlt utána, Walennel egy időben. Alett arca véletlenül a fiú zakójához ért.

- Száraz! – mondta.

- Szóltál?

- Nem… nem!

- Tessék a tollad.

- Köszönöm! – Alett elfordult, és az óra hátralevő részében nem nézett a fiúra – 10 perc alatt nem száradhatott meg a ruhája… Mégsem képzelődtem volna?! – rágcsálni kezdte a tolla végét – Nevetséges! Ő ember, biztosan. Túlságosan fáradt vagyok. – dőlt rá a padra.

A szünetben Alett az igazgatóhoz ment.

- Miben segíthetek kislányom?

- Apa, ne hívj így!

- Bocsáss meg. Szóval, mit szeretnél Alett?

- Milyen… természetfeletti lények járhatnak a projektben résztvevő iskolákba?

- Nos, mint azt tudod, nálunk vérfarkasok és vámpírok tanulhatnak. Az Aranynapba pedig vérmedvék és sárkányok járnak, akik a gólemeket tanulmányozzák.

- De vannak mások is?

- Természetesen vannak… de egyelőre ezek a fajok mutattak együttműködést.

- És hozzánk, csak vérfarkas és vámpír járhat?

- igen.

- Ha… más faj is jelen lenne, tudnál róla?

- Természetesen. De miért kérdezed?

- Semmi, semmi. – indult meg az ajtó felé – Apa…

- Igen?

- Az lehet, hogy valaki elpárologtassa a csurom vizes ruhából a vizet 10 perc alatt? Úgy értem, úgy hogy rajta van…

- Hm… nos… amennyire én tudom, Rozenn képességei között ez is előfordul.

- Rozenn? Zane menyasszonya?

- igen.

- De vámpír nem járhat emberek közé, ugye?!

- Nem. Miért, láttál valami gyanúsat?

- Nem, semmit! – rohant ki.

- Rozenn családja arról híres, hogy bármit képes meggyújtani egyetlen érintéssel… ez egyértelmű vámpír képesség! De ő… nem vámpír! A vámpírok, habár elviselik a napot, nem kedvelik, és homályosan látnak. Nem lehet vámpír! De akkor… mit láttam?

Rozenn a kollégiuma könyvtárában keresgél.

-          Vörös szem… vörös… Ez az! – ül le az asztalhoz egy könyvvel – A sárkányok szeme aranyszínű, a gólemeké fehér, a vérlényeké vörös… - becsukja a könyvet.

-          A vérlények szeme vörös, csak a vérlényeké. A vámpírokon kívül egyik fajra sem jellemző különleges erő.  Az a fiú pedig a saját érintésével beégette a sebet! Viszont ez a képesség az én családomra jellemző… egy vámpír család sarja! Ez egész biztos! De akkor… mit keres az emberek között?

A tanítás véget ért. Algar tanár úr a házi dolgozatok beszedését adja ki utolsó feladatként.

- Fusk! Hol van a te munkád?

- Megette a kutyám.

- Ne hülyéskedj kölyök! Nem díjazom.

- Engem nem igazán érdekel, mit díjaz a tanár úr.

- Nézzétek! Walen visszafelesel Algarnak! – özönlöttek az ajtóba a diákok.

Algar Xayon az iskola retteget 2 méter magas kigyúrt történelem tanára.

-          Micsoda férfi! – ájuldoztak a lányok.

-          Van vér a pucájában!

A rezzenéstelen arccal visszaszóló fiú viselkedését a tanár úgy kezelte, hogy felküldte az igazgatóhoz.

- Nem érek rá.

- Fusk! Mit képzelsz?!

- Kellemes hétvégét tanár úr! – tűnt el a tömegben a fiú.

- Ez… ezt… ezt a pofátlanságot! – tépte szét az egyik könyvét mérgében a tanár.