A kétlétű felült, és a támadója szemébe nézett. A hatalmas hústoronnyal szemben nem sok esélye lesz ebben az állapotban. A lábai remegtek, arcára kiült a félelem.

- Nóri, mit tegyek? – kérdezte magában, de nem jött válasz. Ekkor ráébredt. Egyedül van.

- Tükröt kell találnom… minél előbb… - nyelt nagyot

- Milyen szép arcocskád van. – méregette a férfi, miközben lassan a lány felé közeledett.

- Ki kell jutnom innen! De hogyan?! – húzódott hátrébb a lány.

Ahogy egyre jobban hátrált az egyik keze beleakadt egy hatalmas kék selyem köntösbe.

-          Ah! – torpant meg – Ez… akár még be is jöhet!

-          Odanézz! – mutatott a sátor belseje felé, az ostoba rabló pedig abba az irányba fordult. Ekkor Eleonóra rádobta a hatalmas köntöst és kiszaladt a sátorból. A férfi még egy ideig szenvedett a köntössel, majd éktelen kiabálás közepette a lány után rohant.

-          Az embereimhez nem mehetek, úgysem hinnék el, hogy én vagyok Leon.

Végül az erdő sűrűjét választotta.

-          Valahol lennie kell itt valami víznek! Tó, folyó, patak, vagy tócsa…. Nem érdekel, bármi jó lesz! Miért nem hoztam el azt a rohadt tükröt! – botorkált a gyökerek között, miközben egyre beljebb jutott a fák között.

Sötét volt. Semmit sem látott. Végül az irányt egy ismeretlen világos folt adta meg. Két fa lombja között átszűrődő telihold ezüstös fénye volt az, amint egy sziklát világított meg. A lány mikor elérte a szikla mellé rogyott.

-          nem értem, miért esik ennyire nehezemre a futás. Az osztály, sőt az iskola legjobb futója vagyok! Vagy… az nem is én vagyok…? – gondolkozott el – És mi a fene vágja ennyire a bokám? – nyúlt a cipőjébe – Hiszen ez a tőr, amit még a barlangban raktam el! Hogy lehet? Talán… azért maradt nálam, mert ez nem Nóri része volt, hanem egy ehhez a világhoz tartozó dolog. – húzta ki a lábbeliből.

-          Megvagy! – ragadta meg a férfi a hajánál.

-          Áh!

-          Buta kislány, nem tudtad, ha el akarsz bújni, akkor ne a legészrevehetőbb helyre menekülj! Nem számít, most hogy megtaláltalak, az enyém vagy! – nevetett fel.

-          Ne! Eressz! – lökte el magától, de a lökéstől Eleonóra hátra esett.

-          Az enyém vagy! – vetette rá magát támadója.

-          Nee! – a kétlétű behunyta szemeit és maga elé emelte kezeit.

-          Ah… - nyögött a férfi.

Eleonóra nem merte kinyitni a szemeit, de érezte, hogy a rabló nem mozdul. Megdermedt.

-          Mi…mi ez a… meleg? – kérdezte magában.

Valami meleg csordogált végig a kezein, majd egy csepp ebből a meleg folyadékból az arcára cseppent.

-          hah? – nyitotta ki ijedten ekkor a szemeit. Nem látott semmit, csak a férfi felette támaszkodó fekete testét. Egyszer csak a sötét alak félredőlt, és a hold fénye megvilágította a történteket. A lány felült, és a férfira nézett. Halott volt, szívébe pedig egy tőr volt bele fúródva, ekkor a tekintete a saját kezeire tért át. A fény tökéletesen megvilágította a két gyengéd, kecses hófehér kezet, amelyek most vérben áztak.

-          Áááááááááááá! – sikított fel.

Könnyek szöktek szeneibe, miközben a holttest mellett ülve a gyilkos remegő kezeit nézte.

-          Ne…nem.. nem lehet! Ez… nem… - zokogta, majd felállt és hátrálni kezdett az élettelen alaktól. A könnyektől homályosan látott, de nem maradhatott a tett helyszínén. Elfutott. Egyik fa után a másiknak esett. A testének több pontján is fájdalmas sérüléseket szerzett így.

-          Ez… nem én... nem én voltam! Én… nem… baleset volt… - mondogatta magának – Én nem vagyok gyilkos! – kiáltotta.

Egy idő után megállt, csak sírt majd tett pár lépést. Próbál tovább menni. Minél messzebb jutni a halottól, ekkor az út véget ért.

-          ah! – a lába alatt elfogyott a talaj. Egy hatalmas gödör szájához ért.

-          Ááh! – csúszott le, a 3 méter mély gödör oldalán való végig csúszásnak köszönhetően több növény belekapott a ruhájába. Végül egy kiszáradó félben lévő tó, vízében térdelt, kisírt szemekkel, szétszabdalt ruhában.

A tó alján lévő kavicsok bele vágtak a térdébe és kiserkent a vér a sebekből.

Az alig 20 cm mély vízben, mint fehér és szürke füst keveredett az ő vére a férfi vérével.

-          Eleonóra szedd össze magad! – jelent meg a véres vízben Nóri képe.

-          Nem…nem megy. – tenyereit arcára simította.

-          Mi? Ez csak egy rabló volt.

-          Miről beszélsz?! Meg akart ölni téged!

-          Megöltem egy embert!

-          Na és? Több százat öltél már életedben!

-          Ez… nem… ez nem igaz! Az te voltál!

-          Nagyon tévedsz, te voltál! Te választottad ezt a világot, ezt az életet, minden tetted te hajtottad végre, mert ez a te életed!

-          Nem! – csapott a lány a vízre, de ahelyett, hogy a bosszantó tükörkép eltűnt volna, a testébe költözött.

A lány arcára kiült a higgadt, rideg kifejezés. A reszkető testrészek, most határozottan mozogtak. A test pedig felállt.

- Vezér! Nem esett bajod? – értek oda emberei.

- Miről beszéltek? Ugyan mi bajom eshetett volna?

- Női sikítást hallottunk. Gondoltuk…

- Idióták! Mit képzeltek, mégis ki vagyok én?! – menetelt ki a vízből emberei felé.

- Izé..mi…

- Az a hang, annak a lánynak a hangja volt, akit megmentettem az egyik rablótól.

- És a lány?

- Elfutott.

- Megkeressük?

- Fölösleges. Biztosan jól van. Végeztetek?

- Igen!

- Remek! Harald?

- Behódolt. – válaszolt Sólyom.

- Veszteség?

- Nincs. Két ember könnyebben megsérült.

- A lehető legjobb. Íjász, Farkas, Bárdos és Kardos velem jönnek. Visszavisszük a kisasszonyt. A többiek induljanak vissza a táborba.

- Igenis!

A lovakhoz érve kettéváltak. Az emberek többsége Sólyom vezetésével északra tartott, Leon vezér pedig 4 emberével nyugatra indult.

- Ez borzasztó… nem érzek semmit… ennek a testnek, nincsenek érzései? Nincsen szíve? – gondolta.

- Ebben a világban ölsz, vagy téged ölnek. Ez a szabály. – válaszolt Nóri.

- Hogy vagy képes ilyen világban élni? Hogy hozhattál engem éppen ide?!

- Te választottad.

- Nem, az nem lehet!

- Tudod… az ember születésekor nem kétlétű.

- Akkor mitől lesz az?

- 3 éves koráig nem álmodik. A 3. életév betöltésekor mindenki esélyt kap arra, hogy a lélek síkra lépve kinyithassa a szemeit.

- Kinyissa a szemeit.

- Nem véletlenül álmodunk csukott szemmel.

- Mesélj még!

- Nos, a legtöbb ember nem lát itt semmit, csak a sötétséget, így behunyják szemeiket, és onnantól kezdve soha többet nem nyitják ki.

- Úgy érted, hogy minden ember, amikor álmodik, a lélek síkon álldogál csukott szemmel.

- Igen.

- Ez, teljesen abszurd!

- Talán az, de ez az igazság.

- De amikor, én átmentem ott volt a tükör…

- Most ott volt… de mikor 14 évvel ezelőtt átléptél nem volt ott.

- Hogy?

- Nem volt ott semmi. De te, észrevetted a tükör darabjait, és összeraktad őket.

- Várj, nem értem!

- Mindenki léleksíkján két tükör van. De az egyik darabokban, szétszórva, és az embertől függ, hogy meglátja-e, és össze tudja-e rakni.

- Ha jól sejtem, miután megláttam a szilánkot az én szemem nyitva maradt.

- Igen. Akkor nekiláttál összeszedni a szilánkokat. Álmaidban összeszedted az összes szilánkot. Azután pedig minden éjjel álmodban a tükröt raktad ki, végül 14 éves korod betöltésekor, elkészült. És ezt a tükröt te építetted, ezt a világot te választottad… nem én.

- Értem… szóval ezért nem voltak álmaim 14 éves korom előtt.

- Én is te vagyok. Ez az élet, amit élni akartál, de nem tehetted meg a jelenben.

Választhattad volna a jövőt, vagy egy másik múltat, másik dimenziót is, de te ezt választottad.

-          Ilyen vérszomjas, érzéketlen gyilkos akarnék lenni?

-          Nem pont így megfogalmazva…

-          Ez szörnyű… mennyi vér tapad a kezemhez… Ki tudja mekkora büntetést szabhat még rám ezért a sors…