Arona korán reggel indult útnak, egyenruhája fényesen csillogott a napfényben. Rangjának megfelelő jelzésekkel ellátva vezette kísérőit. Mögötte Edward lovagolt, majd még négy zsoldos. A legközelebbi falu felé tartott, hogy megkezdje annak kiürítését, melyet az apja rábízott. Nem ez volt álmai feladata, de nem ellenkezhetett, mert már így is pengeélen táncolt, ami az elzárást illette. Így is örülhetett, hogy nem vonták ki teljesen a készülődésből, hagyták, hadd dolgozzon ő is. Hosszúra engedte a gyeplőt, és gyorsabb tempóra fogta a lovát. Hosszú út állt előtte, hiszen az összes falut végig kellett járnia, ami a területükön volt, aztán pedig a számára kiosztott zsoldosokkal el kellett őket kísérnie a rejtekhelyre, a hegyekbe.
- Nemesebb feladatra számítottam. –morogta fél óra után, mikor már elég távol voltak az erődtől. –Reméltem, hogy toborzásra küldenek, vagy követ leszek…
- Neked semmi sem jó. –csóválta a fejét Edward. –Nem értem, hogy miért morogsz, hiszen követ vagy, csak éppen… mi is a neved…
- Arie…
- Az igen. Szóval követ vagy Arie-ként.
- Repesek az örömtől. Pedig reménykedtem benne, hogy a háború idejére nem látom…
- Ragaszkodik hozzád a herceged… Csak vigyázz, ne derüljenek ki idő előtt a dolgok.
- Már nem számít semmit. Apámnak lesz fiú örököse. Hat hónap, és nem kell tovább játszanom ezt az idióta… hoppá… - akadt el hirtelen Arona hangja, amikor lova hirtelen megugrott. –Mi a… nyughass! –próbált meg úrrá lenni ismeretlen okokból megbokrosodott lován, de nem nagyon sikerült neki.
- Ugorj le a nyeregből! –kiáltotta Edward. –Steve ragadd meg a kantárt, mielőtt Ron úrfi…
- Beakadt a lábam! Ed! Ááááá… - adta fel a küzdelmet a lány, vagyis nem bírta tovább nyeregben tartani magát, a vadul rugdalózó állaton. Ámde nem tudott egyszerűen leugrani, ahogyan azt a férfi javasolta, mert sérült lába beszorult a kengyelbe, és nem volt képes kiszabadítani. A megbokrosodott ló egy váratlan hangtól ijedten vágtába kezdett, maga után húzva a kétségbeesetten kapaszkodó lovasát.
- Úrfi! –kiáltottak utána döbbentek a zsoldosok.
- Nyughass már te dög! Mi ütött beléd! –rángatta a gyeplőt, de a lova nem reagált rá. –A fenébe, rám jár a rúd mostanság… - új, csattanásszerű hang hallatszott, mely még gyorsabb vágtára ösztönözte az amúgy is rémült állatot. Arona lába végre kiakadt a kengyelből, azzal a lendülettel keményen földet is ért, hogy percekig mozdulni sem volt képes. De ha azt hitte, ezzel vége volt, akkor nagyon tévedett. Kábult tekintettel tornázta magát ülő helyzetbe, hogy szembesüljön azzal a ténnyel, körbe lett véve. Szakadt ruhába öltözött, marcona férfiak néztek rá egyértelmű rossz szándékkal. Arona nem volt az a fajta, aki megrémült, hogyha csúnyán néztek rá, most azonban nyelt egy nagyot.
- No, nézd csak, kit fogtunk! Csak nem az ifjú örökös?
- Ez nem lehet igaz… egy egyszerű, békés munkát bíztak rám, erre banditákba botlok… Kellett nekem nyavalyogni… - állt fel megjátszott könnyedséggel. „- Au, a lábam!”
- De felvágták a nyelved, kölyök! Csak mert te vagy a zsoldos erőd örököse, mi vagyunk többen!
- Ez így nem volt pontos kifejezés. Logikailag nem nagyon függ össze a kettő. Szóval… itt állunk egész nap, és elméláztok, ki vagyok én, vagy kezdünk is valamit? –vonta ki a hüvelyéből a kardját, és felvette a támadóállást.
- Bátor vagy, kölyök…
- Dehogy, csak őrült. –mosolyodott el, de tekintete éber és komoly volt. Feszülten várta, hogy ki lesz az első, aki először neki ugrik, mert arra nem akart gondolni, hogy egyszerre támadják meg. Jó vívó volt, de a túlerő az túlerő, még neki is. Két perc telt el ebben a várakozásban, végül három bandita mozdult egyszerre. Arona könnyedén hárította az első csapást, a második elől épphogy el tudott hajolni, a harmadik viszont telibe találta. Fájdalmas fintorral tántorodott hátra, szerencséjére a láncinge felfogta a kard pengéjét, így csak egy zúzódást szerzett.
- Látod, látod…
- Francba! –szűrte a fogai között, újra felemelve a kardját. Most ő lépett először, kitűnő technikával forgatta a kardot. Válogatás nélkül támadt, és védekezett, egyedül távol tartotta magától a banditákat, akiknek elszánt céljuk volt lefegyverezni zsákmányukat.
- Hol vannak már a többiek? –kiáltott bosszúsan a lány, szavait kárörvendő nevetés követte. Meglepetten kapta fel a fejét.
- Azokra hiába vársz. Azt hitted, csak ennyien vagyunk?
- Reméltem. – ugrott el, majd kardjával hárított, rögtön utána ellentámadást indított. Pengéjével oldalra vágott, aztán hirtelen felrántotta, és elhúzta. A hideg acél behatolt az eleven húsba, keresztülszúrta a banditát, aki azonnal holtan esett össze. Arona arca rezzenéstelen maradt, mintha semmiség lett volna neki emberi életet kioltani. Pedig valójában ez nem sokszor történt meg, még a veszélyesebb küldetései alatt sem. Nem szerette a vér látványát. Ideje sem volt eltöprengeni rajta, mert a férfi halála láttán a többiek bedühödtek. A lány a rohamot egyedül nem állta, pedig hősiesen védekezett, és még négy bandita halálát okozta, mire sikerült lefegyverezni.
- Kis fattyú, ezért megfizetsz! Levágott fejedet lándzsára tűzve visszük apád elé! –rántotta hátra hajánál fogva a banditák vezére a lány fejét. Ezzel nyaka szabaddá vált, amihez éles tőr pengéje szegeződött.
- Hmn… - nyögött fel.
- Mi az utolsó kívánságod?
- Kai! –közölte az első nevet, ami eszébe jutott. Az már csak hab volt a tortán, hogy a megnevezett valóban meg is jelent. A banditáknak nem maradt idejük, hogy feleszméljenek, a Colt erőd vezére hihetetlen gyorsasággal vágta le egytől egyig mind. Arona ugyan abban a pózban térdelve meredt kikerekedett szemekkel megmentőjére, ki mosolyogva nyújtotta felé a kezét.
- Az utolsó pillanatban. Nem esett bajod, Ron? –segítette talpra szövetségesét Kai.
- Nem, de mit keresel itt?
- Azt hiszem ugyan azért, amiért te is. Körbelátogatom a falukat, hogy személyesen felügyeljem az evakuációt. Szeretném, ha minden rendben menne. Éppen erre vitt utunk, mikor pengecsattogást hallottunk. Azonnal ide jöttünk, és úgy látom jól tettük.
- Uraltam a helyzetet. –morogta, miközben leporolta a ruháját. –Nem találkoztál véletlenül az embereimmel?
- Jól vannak. Kicsit ugyan meg lettek szaggatva…
- Nagyszerű! Akkor akár tovább is mehetnék. Nincs egy tartalék lovad? Az enyém megbokrosodott és elvágtatott.
- Szívesen a rendelkezésedre bocsátok egyet. Mit szólnál, ha együtt mennénk tovább? Embereim jelentése szerint megnövekedett a bandita csapatok száma, most, hogy hadi készültség lett elrendelve. Nagy zsákmányt remélnek az üres falukból. Nem riadnak vissza semmitől, és ha egyesülünk, akkor nem kell túlerőtől tartanunk…
- Olyan segítőkész vagy mostanában.
- Szövetségesek vagyunk, Ron. Nem kockáztathatom meg, hogy egymás ellen forduljunk, mert nem kedveljük túlzottan egymást.
- Túlzottan? Egyáltalán nem. –vetette közbe Arona.
- Arról nem is beszélve, hogy megígértem Arie-nak. Örülök, hogy hozzám fordult, és nem áll szándékomban elűzni magamtól azzal, hogy állandóan porig alázlak…
- Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Mi az, hogy állandóan porig alázol?! Csak mert egyszer a segítségedre szorultam, ne képzelj magadról olyan sokat! Bármikor legyőzlek egy párbajban!
- Elég volt, Ron úrfi! Nincs itt az ideje, hogy viszályt szíts!
- Ó, Edward, hát téged is látni? Testőrök gyöngye. –fordult meg bosszúsan, amiért így leszólták. A zsoldos nem vette magára a gúnyos hangnemet, csak megrázta a fejét egy lemondó sóhaj kíséretében. Közben odavezették a tartalék lovat is, amelyre a lány azonnal felkapaszkodott, majd sértődött rántással faképnél hagyta a társaságot.
- Bocsásson meg, uram, néha nagyon gyerekesen tud viselkedni. –hajolt meg Kai felé a férfi. –Köszönjük, hogy a segítségünkre sietett. Örömmel vennénk, ha együtt folytathatnánk tovább utunkat.
- Természetesen, nincs semmi gond.
- Hálás vagyok, vezér…
- Meddig adjátok még a műsort? –szólt vissza a válla felett Arona. –Nem érünk rá a formaságokra, rengeteg dolgunk van még!
- Rendben van. Lóra! Kövessétek az örököst! –adta ki nevetve az utasítást Kai, mire kapott egy gyilkos tekintetet.
- A fenébe már, hogy nem szabadulhatok meg tőle. Nem elég, hogy háromnaponta meglátogatom? Miért kell most is elviselnem? Miért?!
- Fejezd be végre, Arona! –ugratott mellé Edward. –Megmentette az életedet.
- Csak mert ti bénáztatok és…
- Vegyél erőt magadon, és bánj vele a rangjához illően! Ne feledd, hogy magasabb pozícióban van, mint te. Háború lesz, nincs szükség belviszályokra.
- Jól van, jól tudom én is. Nem tehetek róla, hogy nem bírom elviselni.
- Nem értem, mit tett, amiért ennyire utálod? Azon kívül, hogy a Colt erőd vezére.
- Nem akarod tudni, Edward. Én pedig nem akarok beszélni róla. Majd egyszer elmondom, ha vége lesz ennek a dolognak. Addig minden mellékes.
- Arona!
- Nincs vita, hallgatok, te pedig nem faggatsz.
- Rendben van, úrn…
- Ed!
- Uram.
A lány megsarkantyúzta a lovát, magára hagyva a férfit, aki kutató szemmel nézett utána. Mikor elég távol ért, de még látótávolságon belül volt, felemelte bal kezét, amin, kesztyűje alatt, az eljegyzési gyűrű rejtőzött.
- Ha idő előtt kiderülne, azzal aláírnám a halálos ítéletemet. Senki sem tudhat róla... | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
