Az üres folyosón Haruka léptei ijesztően visszhangoztak. Tudta, hogy a látszat ellenére egyáltalán nem néptelen a folyosó, hiszen a vámpírok főleg éjszakai életet élnek, és a tanítás náluk késő délután kezdődik. Ennek ellenére egy apró nesz sem utalt arra, hogy lenne valami élet a közelben. Igaz ezt a lány egy pillanatra sem bánta. Még szerencsésnek is tartotta magát, hogy senkivel sem futott össze, és senki sem küldi vissza a szobába. Sosem bírta jól a bezártságot, hiszen megszokta azt, hogy folyamatosan mozgásban van, és huzamosabb ideig sehol sem marad. Lassan kiért az épületből, ahol aztán egy olyan ajtón távozott, amit senki sem őrzött. Hamarosan a falakon túl találta magát. Pillanatra megállt, vett egy mély levegőt, lassan kifújta, majd újra elindult. Még azelőtt, hogy fogságra lett volna ítélve, talált egy, számára lélegzetelállító, helyet. Ritkán, de látogatta, bár mostanában hanyagolta a kijárási tilalma miatt. Pár percet sétált csak, aztán odaért. Egy közepes nagyságú szikla előtt egy nagyobb, kristálytiszta vizű tó terült el, melyet a sziklából fakadó patakocska táplált. Még a tó szélét díszítették kisebb sziklacsoportok. Haruka gondolkodás nélkül vetette le a ruháit, hogy aztán szépen, sietség nélkül belesétáljon a kellemesen hűs vízbe. Hosszú fekete haja védően terült szét a vízen, követve a lány minden mozdulatát. Shiki egy vastagtörzsű fának támaszkodott, úgy, hogy fél szemmel rálásson a lányra. Nagi engedelmesen a lábaihoz feküdt, leplezetlenül figyelve a meztelen lányt. Haruka, csak lebegett a víz felszínén, mikor elérte a tó közepét, s a sötét eget kémlelte, vissza-visszatérve a megbabonázó Holdhoz. Próbált nem gondolni semmire, csak lebegni és lazítani, de emlékei magukkal ragadták.

            - Azon az éjszakán is telihold volt. –suttogta maga elé, s elhomályosodott tekintete vakon tapadt az éjszakai vándorra. –Mindegyik éjszakán telihold volt. –tette hozzá pár csenddel töltött perc után. A víz indulataira fodrozódni kezdett, egyre nagyobb hullámokban közeledve a part felé. Shiki jobban ráfordult a tóra, hogy ne csak fél szemmel tudja figyelni a környéket, hol mély csend honolt. Túl mély csend. Ezt Haruka is észrevette, hirtelen nyomta el az energiáját, hogy feszülten kutassa a partot. Egyikük figyelmét sem kerülte el az a halk csobbanás, melyet nem követett fodrozódás, se mást.

            - Gyere ki a vízből! –csattant Shiki parancsoló hangja, de a lány nem mozdult.

            - Mit keresel itt, Shiki? –kérdezte meglepetten Haruka, le sem véve a tekintetét a vízről. Meglepetését az okozta, hogy egyáltalán nem érezte meg a fiú jelenlétét.

            - Mozdulj már! –lépett a part szélére, észlelhető idegességgel. Haruka hajlandó volt engedelmeskedni, és a leglassúbb mozdulatokkal elindult a ruhái felé. Mivel nem tudta, hogy mi csobbant a vízbe, nem mert hirtelen mozdulatot tenni, nehogy ezzel sietesse a támadást. Mert abban biztos volt, hogy nem egy hal okozta a csobbanást. Főleg, hogy ebben a tóban nem volt a növényeken kívül más élőlény. Shiki még véletlenül sem nézett a lányra, aki hosszú, idegtépő percek alatt végre elért a ruháihoz, és minden szemérmesség nélkül, felöltözött.

            - Nem válaszoltál a kérdésemre. –lépett a fiú mellé. –Mit keresel itt?

            - Vigyázok rád!

            - Kedves vagy, de tudok magamra vi… - vágott vissza azonnal, de még a mondatot sem tudta befejezni. A vízből egy vékony, látszatra gyenge csáp csapott ki, Haruka lábára tekeredett, és ha Shiki nem kapta volna el a derekát, hanyatt vágódott volna.

            - Látom… Hátrébb. –húzta magával a lányt, miután katanájával elmetszette a csápot. Csak egy rövid pillanatra volt nyugalom.

            - Shiki! –kiáltott fel Haruka, kezével tompítva az esést. Több erősebb csáp tekeredett a fiú nyakára, derekára, lábaira, s mielőtt a lányt is elérték volna, Shiki erőteljesen ellökte magától. Haruka azonnal felpattant, és puszta kézzel próbálta letépni a csápokat, sikertelenül. A tapadókorongok makacsul forrtak a fiú bőrére, pulzálva szívva ki belőle az életenergiát.

            - Maradj ott, Nagi! –szólt rá a támadni készülő farkasra. –Haruka, menj! –tette hozzá elfúló hangon.

            - Nem hagylak itt! –ellenkezett a lány, magához véve az elejtett katanát. Minden erejét beleadva vagdosta a dagadó csápokat.

            - Mmnn… - nyögte Shiki erőtlenül, az eszméletvesztés határán.

            - A francba! –csapkodott kitartóan, végül nagy nehezen sikerült a fiúról leszednie a fogva tartó csápokat. Addigra Shiki annyi erőt vesztett, hogy eszméletlenül hanyatlott a földre, és a légzése is kritikusan lelassult. Haruka hatáskörön kívülre vonszolta a fiút. Dühe elemi erővel lángolt fel, amint a tó felé fordult. Viharos szél csapott fel, a Hold elé fújva súlyos esőfelhőket, sötétebbé varázsolva az éjszakát. A tó azonban így is földöntúli, baljós fénnyel ragyogott. Haruka lába érintette a vizet, annyira közel sétált.

            - Hogy vetted a bátorságot, hogy bántsd a barátomat? –suttogta kegyetlen éllel, tökéletesen érthetően. –Szerettem ezt a tavat, de te végleg bemocskoltad, Hijiri.

            - Neked nincsenek barátaid, lányom. –felelt egy gúnyos hang a tóból. –Senki sem szeret, hogy kitartson melletted, főleg, ha megtudják, ki is vagy valójában.

            - Már nem árthatsz nekem a teremtményeiddel, apám.

            - Ne bízd el magad, csak mert örököltél egy kis mágikus erőt. A drága polipom az összes erőt kiszívta a barátodból, és hihetetlenül megerősödött. Jól lakott… végy könnyes búcsút, mert neki már annyi…

            - A pokolba veled, Hijiri! –robbant ki Haruka dühösen.

            - Már ott vagyok, lányom, én vagyok a pokol ura! –hangzott erre egy hátborzongatóan hideg nevetés. A víz alól vastag erőteljes csápok törtek elő, mind a lány felé véve az irányt. Haruka sem késlekedett, sötét fényű, több ágú villám csapott le az égből, pontosan eltalálva a csápokat. A szél őrjítő sebességgel fújt, tépve mindent, ami az útjába került. Büdös, égett hússzag telítette meg a levegőt, a felszínen szénfekete darabkák úszkáltak. Haruka a vízparton állt, égő tekintetét a tóra szegezte, és az általa teremtett vihar erejét a teremtményre koncentrálva. Rezzenéstelen arccal csapott le újra és újra a villámokkal, élvezettel hallgatva a szörny fájdalmas hangadását.

            - Ez igen, nem csalódtam benned. –szólalt meg Hijiri vidám kuncogással, melytől bárkit kirázott volna a hideg. –Ugyan olyan kegyetlen vagy, mint én. Hiába próbálod letagadni, szörnyeteg vagy te is.

            - NEM! –fülsüketítően dördült fel az ég, azzal egy időben pedig a legnagyobb erejű villám csapott bele a vízbe. A teremtmény utolsó sikolya még utána is visszhangzott, miután darabkái szépen lassan feltűntek a felszínen.

            - Haruka! –kiáltották aggódva a nevét. A vihar szédítő hirtelenséggel szűnt meg, mintha ott sem lett volna. A lány lihegve fordult az érkezők irányába. Akira és Sakimura bukkant fel először, rögtön utánuk Riravis. Haruka csak egy pillantást vetett rájuk, aztán Shikihez sétált. Átvetette az egyik karját a vállán, és átkarolta a derekát. Akira rögtön segített neki, hogy a másik oldalról támogatta a barátját. Sakimura döbbenten bámulta a fekete darabkákat.

            - Nem a kinézete teszi szörnnyé az embert, Haruka. –hangzott fel még egy mondat, amitől az újonnan érkezők ugrottak egyet. Várták a folytatást, de az nem jött, ezért kérdően a lány felé fordultak.

            - Siessünk, Shikinek orvosra van szüksége. –tért ki a magyarázat elől Haruka, és elindult. A többiek szó nélkül követték. A kis csapat, mikor beértek a várba, az ebédlőbe mentek, amit a lány nem nagyon értett. Főleg, hogy a menza dugig volt diákokkal.

            - Vérre van szüksége. –vont vállat Akira, de Haruka gondolta, hogy e mögött jóval több volt. Azt is tudta, hogy a vér vajmi keveset segít Shikin.

            - Sawada, kérlek, vizsgáld meg! –hívott oda egy fiatalnak tűnő vámpírt, aki azonnal teljesítette a kérést.

            - Majdnem az összes életenergiáját kiszívták. Nem sok esélyt látok. Esetleg, ha valaki adna neki az erejéből… talán.

            - Ezt egyikünk sem tudja megtenni. Az egy magas fokú varázslat… - csóválta a fejét lemondóan Riravis.

            - Mit tettél Shikivel, te ribanc? –támadták le a lányok Harukát, aki még reagálni sem tudott, máris fojtogató karok közt találta magát. –Te szörnyeteg, rég el kellett volna küldenünk innen!

            - Hagyjátok békén! –kelt a védelmére Akira, látva, hogy Haruka nem tesz semmit, hogy szabaduljon. –Nem ő tehet róla!

            - De én tehetek róla. –mondta halkan a lány. –Nem tudtok megölni, ahhoz gyengék vagytok. –fűzte hozzá, könnyedén lefejtve magáról a karokat, majd Shiki mellé térdelt. –Fekete vagy fehér mágia kell hozzá? –kérdezte Sawadától.

            - Te komolyan megteszed? –csodálkozott a fiú.

            - Az én hibám volt, mert megszegtem a kijárási tilalmat. Ráadásul, én vagyok az egyetlen, aki segíthet rajta. Szóval, melyiket kell használni.

            - A fehéret, de nem lehet, hogy… csak az egyiket… különben is, ha Shiki szervezete kilöki az energiát…

            - Szóval a fehér kell. Bocsáss meg, Shiki. –hajolt rá Haruka a fiú ajkaira, és megcsókolta, míg a kezét a szívére tette. Többen féltékeny nyikkantást hallattak, amivel a lány a legkevésbé sem törődött. Alakja körül elsőre fekete energia kezdett örvényleni, hiszen azt használta sűrűbben. Viszont hamar átvette a helyét a fehér energia, ami kezdetben irányítatlanul csapongott. Kellett pár másodperc, mire Haruka a megfelelő helyre összpontosította, és képes volt átadni azt a fiúnak. Shiki mohón nyelte magába az energiát, mely azonnal keveredett a sajátjával, minden ellenvetés nélkül. Aztán, amikor elérte a megfelelő szintet, háta ívbe feszült, majd hirtelen visszahanyatlott. Vörös szemei lassan nyíltak fel. Haruka pillanattal később megszakította a csókot, és kimerülten felegyenesedett.

            - Lehetetlen… - ismételte meg döbbenten Sawada.

            - Senki sem lehet birtokában a fehér és a fekete mágiának egyszerre! Ez a lány egy szörnyeteg… - kelt szárnyra a suttogás. Haruka összerezzent, amint a szavak eljutottak a tudatába, és mélyen beleégették magukat. Szorosan lehunyta a szemeit, nehogy a könnyei utat törjenek maguknak. Végül összeszedte magát, felállt és Riravis elé lépett.