Kedves Naplóm!
Most éjfél van. Sajnálom, hogy csak ilyen későn tudtalak kinyitni, de csupán pár perccel ezelőtt értem haza. Őszintén szólva… 2 órával ezelőtt még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hazaérek.
Ma volt a nagy nap, amikor kirándulni mentünk a hegyre. Csütörtökön még úgy gondoltam, hogy a halálos végítéletemet írtam alá, amikor nem az egyest választottam, de a pénteki megbeszélés után elfogott az az érzés, hogy „minden rendben lesz”!
- Dávidnak igaza volt! Egyetlen felhő sincs az égen! Micsoda szerencse, hogy tegnap megbeszéltük a ruhákat!
- Eliza! Az esernyőd itthon fogod felejteni! – jött utánam az anyukám.
- Tudom, mert nincs rá szükség.
- Azért rakd be, ha az eső ellen nem is a napszúrás ellen jól jöhet!
- Rendben. Köszi!
- Oh, és itt van még két szendvics, és innivaló!
- Nem kell.
- Miért nem?
- Mert 3 óra múlva itt vagyok!
- Nem érdekel! – belegyömöszölte a táskába.
- Köszi, na mentem! – elrohantam, nehogy még rám sózzon valamit.
Így is plusz 2 kg cucc volt nálam.
- Vajon találkozok majd Erikkel? – szálltam fel a villamosra.
Az iskola előtt volt a találkozóhely. Dávid már ott volt.
- Bocsánat! Régóta vársz rám?
- Nem, mivel jól ismerlek, tudtam, hogyha 10 órát mondok, akkor te fél 11 előtt nem érsz ide. Szóval kb. 5 perce vagyok itt.
- Remek. – nevettem fel – Fő, hogy jó véleménnyel vagy rólam.
- Nekem tetszik, hogy ilyen dilis vagy. Na, gyere. – indult meg.
- Ez most… bók akart lenni?!
- Akár…
10 perce vártunk a buszmegállóban, amikor 12-es busz helyett Dávid a 23-asra szállt fel.
- Ez nem a mi buszunk! – kapaszkodtam bele a pólójába.
- Nyugi, gyere! – magával húzott, és a jármű elindult.
- Hova megyünk?
- Egy pizzázóba. Éhes vagyok.
Dél volt mire odaértünk a város másik felé lévő étterembe, és fél kettő mire megebédeltünk.
- A francba!
- MI a baj? – érdeklődtem.
- Otthon hagytam a pénztálcámat! Ki tudsz segíteni?
- Persze… - sóhajtottam.
- Elnézést! Én fizetek!
Igen. Nő létemre, én fizettem ki a 3000 forintos rendelést. Még jó, hogy a 4000 forintot elhoztam reggel a malacperselyemből.
- Köszönöm Eliza, életmentő vagy! Hétfőn visszaadom.
- Ajánlom is!
- Menjünk.
Fél 3 volt mire a hegy lábához értünk, és az ég már korántsem volt olyan tiszta mint reggel.
- Ez nem túl jó! Legkésőbb négy órakor esni fog! – állapítottam meg.
- Ugyan, ne beszélj hülyeségeket. Itt nem lesz eső, maximum éjjel! Gyere menjünk!
- Igen!
Próbáltam azt hinni, hogy minden amit Dávid mondott tényleg igaz, és hogy jól tettem , hogy hallgattam rá. De alig fél óra múltán az út kavicsos lett és egy kis kövecske a szandálomba szorult.
- Áú! – álltam meg.
- MI van?
- Várj egy kicsit, egy kavics kidörzsölte a lábam.
- Ne nyavalyogj már, menjünk!
- Kellett volna az a zokni… vagy egy zárt cipő legalább. – sóhajtottam.
Ahogy egyre feljebb mentünk, egyre jobban fáradtam és nagyon melegem lett.
- Mikor érünk oda?
- Még egy fél óra legalább.
- Ha ez így megy tovább hőgutát kapok.
Gyülekeztek a felhők de füllesztően meleg volt. Az út egyre meredekebb lett, és Dávid nem lassított a tempón. Ez ponton amikor már a nagy melegben csak homályosan láttam eszembe jutott az esernyőm. Gyorsan elő vettem.
Mikor ismét feltekintettem a társam a látóköröm kívül járt.
- Dávid! – kiáltottam.
Senki sem felelt a hívásomra, de egyszer csak valami tompa morajt hallottam. Egyre jobban erősödött, majd az úton hirtelen felbukkant egy hatalmas farönk, és egyenesen felém gurult.
- Ó, basszus! Ez az én formám. – ugrottam félre az útjából, egyenesen a bokrok közé. Mikor megnéztem hova is érkeztem egy hatalmas pók kacsintgatott rám tőlem alig egy centiméterre. Hatalmasat sikítottam, majd mint aki megveszett rohanni kezdtem.
Nem jutottam messzire. Pár lépés után megbotlottam és a farönkhöz hasonlóan gurulva indultam meg a hegyről. Miközben a sáros földön megfékezhetetlenül haladtam lefelé, több csalán „ ültetvényt „ is sikeresen letaroltam, míg végül egy hatalmas fenyőfa állított meg. Teljes sebességgel neki csapódtam.
- Á…ú… - mindenem fájt. Mozdulni sem volt erőm.
- Se…gít…ség… - nyögtem fájdalmasan, majd minden elsötétült.
A legközelebbi emlékem az volt, hogy a hideg esőcseppek mossák a fájdalomtól égő testem, miközben valaki a nevemet mondja, újból és újból.
Kinyitottam a szemeim, és láttam egy alakot felém közeledni.
- Nem is te lennél. – ölelt magához ez a valaki. Erik volt az.
- Erik? – kérdeztem kábán.
- Mi történt?! Amikor megláttam egy esernyőt az egyik bokorban sejtettem, hogy valami butaságot csináltál, de ez azért…
- Erik! – belekapaszkodtam, és akárcsak egy kisgyerek, aki elveszik a tömegben sírni kezdtem.
- Úgy féltem!
- Semmi baj, most már itt vagyok.
Ezután nem beszéltünk. Erik megpróbálta egy kis vizes ronggyal lemosni a sebeket, majd sebtapaszt nyomott rájuk. Ezután az ő esernyője alatt kuporogva megettünk két szendvicset, és vártuk, hogy egy kicsit csituljon a vihar.
- Tudod, veszélyes egyedül mászkálni az erdőben. Ráadásul elég meggondolatlanul választottál ruhákat.
- Nem vagyok egyedül, és nem én választottam őket.
- Hm?
- Dáviddal jöttem, és ő mondta, hogy ezekbe jöjjek.
- És ő hol van?
- Nem tudom… lemaradtam tőle.
- Tényleg… akkor ő lehetett az a fiú akit lefele jövet láttam.
- Láttad? Hol?
- Nos, már majdnem a hegytetőhöz érve van egy meredek rész, és nem tudom miért de egy hatalmas farönköt próbált legurítani az úton… hibbant egy gyerek.
- Farönköt?
- Igen. Amúgy, hogy kerültél ilyen fura helyzetbe?
- Hm… ó, izé… elestem.
- Értem.
Mindketten csöndben maradtunk. Valószínű, hogy ő is rájött arra, amire én. Dávid, hülyét csinált belőlem. De ezt még nagyon megkeserüli, ezt garantálom!
- Úgy néz ki, ez ma már nem áll el. Gyere, mássz fel!
- Köszönöm! – Erik a hátára vett és megindultunk hazafelé.
Anya nagyon aggódott, és a sírógörcs fojtogatta. Láttam az arcán. Nagyon örültem, amikor végre hazaértem, ráadásul Erik azt mondta, hogy holnap átjön és megbeszéljük az előadást. Valószínű, hogy Dávid nem akarta, hogy nekem meglegyen… kíváncsi vagyok, milyen fejet vág majd, ha mégis megtartom, Eriknek köszönhetően!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
