- Köszönöm, hogy megpróbált menedéket nyújtani, és sajnálom, hogy annyi gondot okoztam. –hajolt meg a férfi előtt, ügyet sem vetve a rászegezett tekintetekre. –Többé nem kell aggódnia miattam…

            - Nem kell elmenned. –ellenkezett Riravis. –Képesek vagyunk megvédeni…

            - Tudom, de én nem bírom a bezártságot. Hozzászoktam, hogy sehol sem maradok sokáig, főleg, ha felfedezték, hol vagyok. Könnyebb lesz nélkülem, mert nem vonzom ide az ellenséget. Egy dolgot viszont kérnék, ne hódoljanak be Hijirinek. Semmiképp se.

            - Nincs jogod ilyet kérni, szörnyeteg! Miattad kerültünk ilyen helyzetbe! –támadt rá az egyik lány, szikrázó tekintettel. –Ha te nem lennél itt, nem támadnának folyamatosan, és Shiki sem sérült volna meg! Nagyobb veszélyt jelentesz, mint Hijiri hadserege!

            - Ezen a napon ez a negyedik, hogy szörnyetegnek neveztek. –sóhajtott fájdalmasan Haruka. Csupán ennyit felelt a vádakra, aztán elindult a kijárat felé, de pár lépésnél többet nem tudott megtenni. Két erős kar kulcsolódott a derekára, hátulról átölelve őt.

            - Ugye nem képzelted, hogy egyedül mész. –lehelte Shiki a lány fülébe.

            - Nem jöhetsz velem. –tiltakozott Haruka.

            - Igaza van, rád itt van szükségünk, Shiki! Hagyd, had menjen, ahová akar! Ő nem tartozik közénk. –kaptak a szón többen is. A fiú rávillantotta hideg tekintetét a felszólalókra, akik ijedten elhallgattak.

            - Azért ne gyere velem, mert megígérted, hogy vigyázol rám. Jobb, ha itt maradsz, nagyobb esélyed van, hogy túléled.

            - Veled megyek. Veled kell, hogy menjek.

            - Belefáradtam már, hogy mindenkit megölnek, aki közel áll hozzám. Nem bírok ki még egy veszteséget. –Haruka szavait csak Shiki hallhatta, olyan halkan beszélt.

            - Miért szentelsz neki annyi figyelmet, Shiki?! Mi évek óta melletted vagyunk, de még csak ránk sem néztél. Miben jobb ő, mint mi vagyunk? –fakadt ki egy lány, megközelítve a párost. –Nem is vámpír, csak egy átkozott halandó…

            - Azt hittem, hogy megutáltál… - hagyta figyelmen kívül a tovább szövegelő lányt Haruka.

            - Okod neked lenne utálni engem. –karcolta meg a fogaival Shiki a lány ütőerét. –Az apád nem volt mindig ilyen erős. Emberként ereje nagy része el volt zárva. Az apám tette vámpírrá, s szabadította fel a benne rejlő mágiát, ezzel olyan hatalmat adva neki, aminek a nyomába senki sem ér. Tíz évesen kerültem ebbe az iskolába.

            - Shiki…

            - Mindenki hordoz sötét titkokat. Én például megöltem az apámat, amiért vámpírrá változtatta Hijirit. Nem bírtam neki megbocsátani, hogy egy ilyen szörnyet szabadított ránk. Pár nappal később kiderült, hogy apámat kényszerítették. Nem akarta megharapni az apádat, de addig kínozták, amíg meg nem tette. Megöltem apámat, úgy, hogy ártatlan volt. Tudod, mit mondott utoljára? „Sajnálom, hogy csalódtál bennem.”

            - Az apám… Hijiri… - olyan erővel lángolt fel benne a gyűlölet, hogy a vámpírok akaratlanul is hátrálásba kezdtek. Szinte a bőrükön érezték, amitől összerezzentek.

            - Engedd hát, hogy veled tartsak.

            - Még akkor is, ha nem éljük túl?

            - Akkor is. Biztos vagyok benne, hogy nagyobb hatalmad van, mint neki.

            - Ebben az esetben, kérlek, ne hagyj cserben. Tarts ki mellettem végig, s elmondom az igazságot, mely miatt nem maradhatok sehol nyugodtan.

            - Esküszöm, hogy bármi történjék, nem hagylak cserben, és az életem árán is megvédelek. –lehelte, miközben belemélyesztette a fogait a lány nyakába, akinek a vére azonnal kiserkent.

            - Ah… - nyögött fel az érzésre Haruka. Azonnal el is lépett volna, de Shiki erősen ölelte magához, hogy mozdulni sem tudott. A fiú hangtalan kortyokban nyelte a lány vérét, melyet hetek óta annyira kívánt, s amiért kerülte őt. –El… elég, Shiki… a vérem mérg… mérgezett. Ha sokat iszol…

            - Shiki! –döbbent meg Akira és Sakimura a barátjuk viselkedésén. Haruka kezdett elernyedni, egyre kevésbé tartotta magát.

            - Elég! –sikoltott fel, mire Shiki hajlandó volt befejezni a csapolást.

            - Sajnálom, de már nem bírtam ellenállni. Muszáj volt…

            - Idd meg, gyorsan! Mind a kettőt. –vett elő két fiolát, melyek ellenmérget tartalmaztak.  –Felelőtlen voltál, Shiki. Tudod, hogy halállal jár a véremből inni.

            - Bocsáss meg. –szegezte rá vörös szemeit a fiú. Haruka nem felelt neki, csak felsóhajtott és vállat vont. Nem volt idő tovább cseverészni, Hijiri bebizonyította, hogy bármit képes megtenni azért, hogy a lányát kivonja a forgalomból. Haruka pedig nem volt az a típus, aki vígan feláldozott bárkit, hogy magát mentse. Senki sem változtathatta meg az elhatározását. De nem is akarta senki sem marasztalni. Csendben hagyták, hogy kisétáljon a várból, talán végleg. Csupán hárman követték, vállalva mindazt a veszélyt, ami rájuk várt. Őket már nem engedték el olyan egyszerűen. Sokuk próbálta meg lebeszélni őket, hogy elhagyják a biztonságosnak mondható várat, de a fiúk lerázták magukról a kezeket, és elmentek. Nem néztek hátra.

            A négy főből álló csapatot Shiki vezette, láthatóan magabiztosan. Társai ellenkezés nélkül követték, bár azt, hogy hova is mennek, nem tudták pontosan. Viszont, gyanúsan nyugodt útjuk volt, egyszer sem támadták meg őket, de még csak nem is találkoztak senkivel és semmivel. A táj azonban egyre komorabb, sötétebb lett. Az élettel teli erdőket, mezőket felváltotta a kopár, halott, inkább sziklás táj. A társaságot elsőre kirázta a hideg, ám, ahogy egyre több napot töltöttek ezen a helyen, egyre jobban megszokták, s lassan már nem is figyeltek rá.

            - Hova megyünk, Shiki? –törte meg a süket csendet suttogva Haruka. Fáradt volt, szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, több napja nem aludt, és az ő tűrőképessége nem volt olyan jó, mint a három vámpíré. A fiú felé fordult, majd mellé lépett, átkarolta a lány derekát és magához húzta, mintegy ezzel megtartva őt. Haruka készségesen fogadta a segítséget, fejét Shiki mellkasára hajtotta, lehunyta a szemeit, és a választ már csak félálomban hallotta.

            - Elviszlek azokhoz, akiknek hatalmukban áll visszaváltoztatni. Most aludj… Szükséged lesz az erődre…

            - Shiki, te ezt most komolyan gondoltad? Nem viheted a Hármak elé! –csattant fel halkan Akira, tudva, hogy a lány éber alvó. –Át se lépi a küszöböt, rögtön megölik…

            - Kivételesen egyet értek. Kész öngyilkosság…

            - Nem kértem, hogy velem gyertek, de ha már így döntöttetek, akkor ne akadályozzatok. Ez az egyetlen esélye Harukának, hogy visszanyerje eredeti kinézetét. –közölte hidegen a fiú, miközben óvatosan karba vette a lányt, és tovább indult.

            - Ennek elment az esze! Nemhogy Haruka, de mi sem jutunk ki élve… - csóválta a fejét a két fiú, de a barátjuk után mentek, mint ahogy mindig is tették. Eddig sem beszélgettek sokat, de ezek után szinte meg sem szólaltak. Haruka két napot egyhuzamban átaludt, és mikor felébredt, frissnek és energikusnak érezte magát. Pont időben, mert egy hatalmas, hegybe vájt kastély előtt álltak, mely komoran magasodott föléjük.

            - Ez a hely… borzongató… mégsem érzek semmi félelmet. –jegyezte meg Haruka, démoni tekintetével a faragott kőkaput vizsgálgatva.

            - Azért én nem lennék óvatlan. Ezt a kastélyt évszázadok óta a Hármak lakják, kiknek legendásan nagy hatalmuk van. Valaha nagy varázslók voltak, és az erejük csak tovább nőtt, mikor vámpírrá lettek. –magyarázta összerezzenve Sakimura. –Sokan jönnek ide, hogy segítséget kérjenek, de vajmi keveseknek adják meg a kegyet… Tízből kilencet nem találnak méltónak, és kivégzik őket.

            - Hm…

            - Érdemes még azt tudni róluk, hogy a három közül egy a fekete, egy a fehér mágia mestere, a harmadik pedig az egyensúlyt tartja fenn köztük. Tehát, ha lehet, ne használj semmilyen mágiát. A te tudásod porszemnyi az övékhez képest. –egészítette ki barátját Akira.

            - Igyekszem… lássuk… - bólintott Haruka, és a kapu felé lépett. Két tenyerét a kapu lapjára fektette, majd nekiveselkedett, hogy belökje. Meglepetésére sokkal könnyebben ment neki, mint hitte, csak látszatra volt súlyos a kapu. Az udvarban süket csönd fogadta a négyest, semmi mozgás, élet nem volt.

            - Mire lehet számítani?

            - Egyes elmondások szerint, rengeteg csapdára. Meg egy labirintusra. A legtöbben, akik be tudtak lépni, azok a labirintusban lelték halálukat.

            - Érdekelne, hogy minket miért engedtek be olyan egyszerűen. Bár, ha jobban belegondolok, az ajtón egy egyszerű varázs volt, amit egy átlagember valóban nem tud feltörni. Tehát eddig csupán egy primitív akadályon kellett keresztül jutnunk.

            - Egy varázslat? –értetlenkedett Akira.

            - Jaj, gondolkozz már. Ti lehet, hogy könnyedén belöktétek volna az ajtót, de én csak egy ember vagyok, szerinted mennyi az esélye annak, hogy egyedül kinyitom? –magyarázta a lány, miközben az aulából egy oldalfolyosón haladtak tovább. Alig mentek pár métert, mikor Shiki hirtelen előre ugrott, megragadta Haruka karját, és erőteljesen elrántotta. Éppen időben, ugyanis a fal összezáródott előttük.

            - Üdv néktek, vándorok! –csendült fel egy mély basszus hang. –Színünk elé járulhattok, hogyha átjutottatok a labirintuson. Figyelmeztetlek, most még visszafordulhattok, mert semmi garancia arra, hogy életben maradtok.

            - Sem arra, hogy teljesítjük a kívánságotokat… - egészítette ki egy árnyalatnyival magasabb hang.

            - Elég bátrak vagytok-e ahhoz, hogy vállaljátok a veszélyt? –csatlakozott a harmadik is. Haruka habozás nélkül lépett be a megjelenő ajtón, arcán alig észrevehető mosollyal.

            - Haruka…

            - Kövessetek. Csak ne szóljatok hozzám, koncentrálnom kell.

            - Ezt mégis, hogyan gondolja? Lehetetlen, hogy olyan egyszerűen kivezessen.

            - Hallják azt, amit beszélünk?

            - Nem hallják, Akira. Figyelnek ugyan bennünket, de nem olyan varázslattal, ami a hangot is közvetíti.

            - Akkor mondd már el, hogyan jutunk ki innen?

            - Igen egyszerű… - fordult be az egyik sarkon a lány. –Sokak pánikba esnek, ha egy olyan fajta útvesztőbe kerülnek, mint ez itt. Még akkor is, hogyha varázsló az illető, vagy vámpír, esetleg valami másfajta lény. Eszükbe sem jut koncentrálni az áramló mágiára. Ugyanis, ennek a helynek minden centiméterét mágia járja át. Annyit kell tenni, hogy követni kell az áramlást, és amerre erősödik, arra lesz a kijárat.

            - Mi lesz, ha felkészültek erre, és ez is csak egy csapda.

            - Ez nem csapda, Sakimura. –szegezte rá a fiúra a tekintetét. –Nem tartanak nagyra minket, nem feltételezik, hogy az ilyesmi eszünkbe jut. A megvetés, ami árad belőlük…

            - Merre? –szakította félbe Shiki, amikor, úgy tűnt, az útvesztő közepébe értek. Haruka egy pillanatra behunyta a szemét, majd megindult az egyik oldal járaton. Csak egy pillanatra tétovázott, de csak azért, hogy félrevezesse a Hármakat. Óráknak tűnt az idő, melyet a labirintusban töltöttek, pedig valójában nem volt több 40 percnél, és Haruka ki is vezette őket. Amint kiléptek, egy újabb ajtó előtt találták magukat.

            - E mögött lesznek. –bökött a lány az ajtóra. Sakimura hátrapillantott a válla felett és döbbenten vette észre, hogy az útvesztőnek hűlt helye volt. - Ez is pusztán egy varázslat volt, semmi több.

            - Megvárjunk kint, vagy bemenjünk veled? –érdeklődött Akira.

            - Nincs más választásotok, mint az, hogy mindannyian bemenjetek. –felelt a lány helyett egy kissé morgó hang. Oda kapták a fejüket, fel sem tűnt nekik, hogy míg beszélgettek, sötét ruhás alakok kerítették be őket. Vagy már eleve ott voltak, csak elrejtőzve. –Nem érdemes semmivel próbálkozni, ha harcot kezdeményeztek, ti húzzátok a rövidebbet.

            - Olyan biztos vagy ebben? –vonta fel kétkedve a szemöldökét Shiki, amúgy egy arcizma sem rezdült. –Haruka!

            - Nincs több időnk, amit vesztegethetnénk… Ha nem éljük túl ezt a találkozást, akkor nem mindegy? –lökte be ismételten az ajtót, mely most sikoltva tárult fel.