-          Micsoda váratlan meglepetés! – sétált oda Dan.

-          Számomra a kellemetlen, visszataszító, undorító, és hányinger keltő kifejezések ugranak be. – morogta a temetőárny.

-          Miről beszéltek? Ismeritek egymást? – tekintgetett egyik arcról a másikra Rie.

-          Nem igazán.

-          Inkább csak futólag. Egyszer találkoztunk.

-          Találkoztatok?! Mikor? Hol?

-          Hogy mikor? Elég régen…. – mosolyodott el Dareden.

-          Ha jól emlékszem, az egyetlen találkozásunk is pont akkor volt, amikor a pokolba kerültél.

-          A pokolba?

-          De szerencsétlenségedre kimásztam a föld alól.

-          Ha jót akarsz magadnak, hagyd békén Henriettát!

-          Őt békén hagyom. De Rievel elválaszthatatlanok vagyunk, ahogy azt látod. – megemelte a lány kézfejét, és a fiú figyelmét a gyűrűre terelte, majd egy könnyed mozdulattal szembe fordította magával Riet, és egy lágy csókot nyomott az ajkára.

-          Még találkozunk. – gúnyos mosollyal az arcán hátat fordított Dannek, és magával hurcolva a megszeppent lányt elhagyták az iskola épületét.

-          Ezt még megkeserülöd te temetőárny! – szorította ökölbe kezeit Dan.

-          Nem…nem… nem értem! – állt meg a lány az utca közepén – Magyarázd már el!

-          Mit nem értesz? Az a kölyök, igazából velem egyidős, és ő az ősöd. Ez nem esett le neked rögtön?! – Dareden szárnyat bontott és felemelkedett.

-          Várj! Hova mész?

-          Körülnézek, hogy vannak-e még angyalok a városban. – repült el.

Rie hazaérve, a szobájába sietett és elővette a könyvet, amiben Henrietta története volt.

-          Az a baj, hogy itt csak Daredenről van kép… az ősömről nincs. De, ha azokat összevetem, amiket megtudtam …  akkor Dan, Henrietta szerelme.

-          Vág az eszed!

-          Dareden!

-          Üdv! – mászott be az ablakon a férfi.

-          Mit keres itt?

-          Valószínű, hogy megsejtett valamit, és most védőszentet játszik.

-          Meg fogod ölni?

-          Miért tenném?

-          Nem utálod?

-          De igen, csakhogy van egy sokkal fájdalmasabb módja annak, hogy bosszút álljak rajta.

-          Hogyan?

-          Heh… - a férfi lassan a lány felé indult – Ha jól sejtem nincs itthon senki.

-          Nincs. Ma este kriptaszentelésre mennek, és elmentek előkészíteni.

-          Kriptaszentelés? Az meg mi?

-          Családi hagyomány… izé… amióta meghalt Henrietta, minden évben felszentelik a kriptát, ahova eltemették. Ez lényegében egy ima, és egy sírtatarozás egybekötve.

-          Béna szokás.

-          Tudom, főleg, hogy idén én tartom. De Una… úgy gondolja, hogy átkot hoznánk a fejünkre, ha megszakítanánk a hagyományt.

-          Az öreglány, nem csak naiv, tehetségtelen, de még ostoba is.

-          Ne beszélj így róla! Amúgy, mit is mondtál, hogy akarsz bosszút állni azon a hólyagon?

-          Majd meglátod! Ne aggódj! Én viszont megyek, megnézem azt a híres kriptaszentelést! – nevetett fel, majd kirepült az ablakon.

-          Nekem is indulnom kell lassan! Elvégre a Sírőrző nem késhet el!

-          Őszintén szólva – lépett ki a házból a lány – amikor, azt mondta máshogy áll bosszút, egy pillanatra megijedtem, mert a szemében egy amolyan „ te vagy a kulcs hozzá” fény csillant fel. Bár, ha jobban belegondolok… vagy azt tervezi, hogy megerőszakol, vagy azt, hogy kinyír… ha választhatnék, akkor már inkább az elsőt kérném!

Este 8 óra volt mire Rie a temetőbe ért. A kripta ajtajának két oldalán két hatalmas fáklya égett. A lány a szertartás öltözékében, egy bordó, bársony, arany szélű, hosszú, középkori ruhában lépte át a küszöböt.

-          Ez a ruha olyan zavarba ejtő! Mondjuk, az egész életem egy vicc, szóval ez már csak hab a tortán. A kősír belül lobogó fáklyákkal és virágokkal volt díszítve.

-          Minek ez a sok csicsa? Sem a benzin, sem a virágillat nem tudja elnyomni a 300 éves múmiák bűzét… - jegyezte meg mérgelődve, majd a bejárattal szemben lévő falhoz sétált és meghúzott egy kart. Az építmény közepén álló mű koporsó félrehúzódott, és feltárta az alatta lévő lépcsőt.

-          Remélem az öcséim összeszedték a pókokat, mert nem díjaznám, ha a nyakamban landolna egy! – indult le az alig megvilágított lépcsőn.

-          Azért, ez elég ironikus… ahhoz imádkozom akit gyűlölök, sőt az ő nevét viselem. A szerelmem meg akar ölni, az ükapám zaklat, és mindenféle szörnyek próbálják megszerezni az erőt, amit amúgy még én sem tudok használni. Ráadásul az a kretén Dareden nem gyakorolt velem semmit, csak a kezembe nyomott egy új varázsigét, hogy olvasgassam… nagy segítség, mondhatom! Remélem mostanság nem találkozom senkivel… akarom mondani semmivel… - odaért a családjához.

-          Na végre itt vagy! – szólaltak meg az ikrek.

-          Fogjátok be! Miért nekem kell ezt csinálnom?

-          Ugyan drágám, gyönyörű vagy! – lépett mellé az édesanyja.

-          Ezzel csak az a baj, hogy csak te látod így. Én utálom, ezt a nyirkos, büdös helyet, és ezt a dohszagú göncöt.

-          Akkor jobb lesz ha hamar túlesel rajta. – jegyezte meg az oltár elől felkelő apa.

-          Akkor… kezdjük… - mondta lemondóan a lány.

Az oltár Henrietta koporsója fölött volt. Egy kicsi asztal, amin gyertyák égtek, de ebben az asztalban volt a Crossin család minden tudása. Felette pedig Henrietta portréja függött.

-          Utálok itt lenni… már csak azért is… mert ez a nő olyan gyönyörű volt. – Rie próbált nem nézni a festményre.

-          Kezdjük! – gyújtotta meg Una a kotyvalékot az egyik serlegben és Rie kezébe adta.

A család a lány mögött térdre borult , Rie pedig egy holt nyelven elmondott egy imát. Amikor az utolsó szó elhagyta ajkait, a serlegben lévő lángnyelvek is kialudtak.

- Egy újabb sikeres szertartás. – állt fel az anya.

- Pakoljunk el. – állt fel Una is.

- Én elmentem átöltözni. – indult meg a kijárat felé Rie.

- Minden évben egyre inkább biztosabb vagyok abban, hogy ez az egész egy nagy baromság, és hogy fölösleges. – kilépett a kriptából és mélyet szippantott a friss levegőből.

- Uhh… mi ez a bűz?! – kapott az orrához.

- Mintha már éreztem volna valahol… - a dejavu érzést valami megerősítette. Egy ismerős hang.

- Egy kóbor kutya lenne a közelben?

De a hang egyre jobban közeledett. Rie megfordult. A kripta tetején egy holló volt, az eredeti alakjában. Egy ocsmány teremtés, amelynek veszett róka feje volt, keselyű szárnyai, kígyó farka , és első két lába emberi kézhez hasonlítottak.

A lány megdermedt a félelemtől. A holló alig 1,5 méterre volt tőle, és támadni készült.

- Mi legyen most? – töprengett a lány, de mire magában válaszolhatott volna, a szörnyeteg támadásba lendült.

- Áááá! – sikított fel a sírőrző.