- Micsoda váratlan meglepetés! – sétált oda Dan.
- Számomra a kellemetlen, visszataszító, undorító, és hányinger keltő kifejezések ugranak be. – morogta a temetőárny.
- Miről beszéltek? Ismeritek egymást? – tekintgetett egyik arcról a másikra Rie.
- Nem igazán.
- Inkább csak futólag. Egyszer találkoztunk.
- Találkoztatok?! Mikor? Hol?
- Hogy mikor? Elég régen…. – mosolyodott el Dareden.
- Ha jól emlékszem, az egyetlen találkozásunk is pont akkor volt, amikor a pokolba kerültél.
- A pokolba?
- De szerencsétlenségedre kimásztam a föld alól.
- Ha jót akarsz magadnak, hagyd békén Henriettát!
- Őt békén hagyom. De Rievel elválaszthatatlanok vagyunk, ahogy azt látod. – megemelte a lány kézfejét, és a fiú figyelmét a gyűrűre terelte, majd egy könnyed mozdulattal szembe fordította magával Riet, és egy lágy csókot nyomott az ajkára.
- Még találkozunk. – gúnyos mosollyal az arcán hátat fordított Dannek, és magával hurcolva a megszeppent lányt elhagyták az iskola épületét.
- Ezt még megkeserülöd te temetőárny! – szorította ökölbe kezeit Dan.
- Nem…nem… nem értem! – állt meg a lány az utca közepén – Magyarázd már el!
- Mit nem értesz? Az a kölyök, igazából velem egyidős, és ő az ősöd. Ez nem esett le neked rögtön?! – Dareden szárnyat bontott és felemelkedett.
- Várj! Hova mész?
- Körülnézek, hogy vannak-e még angyalok a városban. – repült el.
Rie hazaérve, a szobájába sietett és elővette a könyvet, amiben Henrietta története volt.
- Az a baj, hogy itt csak Daredenről van kép… az ősömről nincs. De, ha azokat összevetem, amiket megtudtam … akkor Dan, Henrietta szerelme.
- Vág az eszed!
- Dareden!
- Üdv! – mászott be az ablakon a férfi.
- Mit keres itt?
- Valószínű, hogy megsejtett valamit, és most védőszentet játszik.
- Meg fogod ölni?
- Miért tenném?
- Nem utálod?
- De igen, csakhogy van egy sokkal fájdalmasabb módja annak, hogy bosszút álljak rajta.
- Hogyan?
- Heh… - a férfi lassan a lány felé indult – Ha jól sejtem nincs itthon senki.
- Nincs. Ma este kriptaszentelésre mennek, és elmentek előkészíteni.
- Kriptaszentelés? Az meg mi?
- Családi hagyomány… izé… amióta meghalt Henrietta, minden évben felszentelik a kriptát, ahova eltemették. Ez lényegében egy ima, és egy sírtatarozás egybekötve.
- Béna szokás.
- Tudom, főleg, hogy idén én tartom. De Una… úgy gondolja, hogy átkot hoznánk a fejünkre, ha megszakítanánk a hagyományt.
- Az öreglány, nem csak naiv, tehetségtelen, de még ostoba is.
- Ne beszélj így róla! Amúgy, mit is mondtál, hogy akarsz bosszút állni azon a hólyagon?
- Majd meglátod! Ne aggódj! Én viszont megyek, megnézem azt a híres kriptaszentelést! – nevetett fel, majd kirepült az ablakon.
- Nekem is indulnom kell lassan! Elvégre a Sírőrző nem késhet el!
- Őszintén szólva – lépett ki a házból a lány – amikor, azt mondta máshogy áll bosszút, egy pillanatra megijedtem, mert a szemében egy amolyan „ te vagy a kulcs hozzá” fény csillant fel. Bár, ha jobban belegondolok… vagy azt tervezi, hogy megerőszakol, vagy azt, hogy kinyír… ha választhatnék, akkor már inkább az elsőt kérném!
Este 8 óra volt mire Rie a temetőbe ért. A kripta ajtajának két oldalán két hatalmas fáklya égett. A lány a szertartás öltözékében, egy bordó, bársony, arany szélű, hosszú, középkori ruhában lépte át a küszöböt.
- Ez a ruha olyan zavarba ejtő! Mondjuk, az egész életem egy vicc, szóval ez már csak hab a tortán. A kősír belül lobogó fáklyákkal és virágokkal volt díszítve.
- Minek ez a sok csicsa? Sem a benzin, sem a virágillat nem tudja elnyomni a 300 éves múmiák bűzét… - jegyezte meg mérgelődve, majd a bejárattal szemben lévő falhoz sétált és meghúzott egy kart. Az építmény közepén álló mű koporsó félrehúzódott, és feltárta az alatta lévő lépcsőt.
- Remélem az öcséim összeszedték a pókokat, mert nem díjaznám, ha a nyakamban landolna egy! – indult le az alig megvilágított lépcsőn.
- Azért, ez elég ironikus… ahhoz imádkozom akit gyűlölök, sőt az ő nevét viselem. A szerelmem meg akar ölni, az ükapám zaklat, és mindenféle szörnyek próbálják megszerezni az erőt, amit amúgy még én sem tudok használni. Ráadásul az a kretén Dareden nem gyakorolt velem semmit, csak a kezembe nyomott egy új varázsigét, hogy olvasgassam… nagy segítség, mondhatom! Remélem mostanság nem találkozom senkivel… akarom mondani semmivel… - odaért a családjához.
- Na végre itt vagy! – szólaltak meg az ikrek.
- Fogjátok be! Miért nekem kell ezt csinálnom?
- Ugyan drágám, gyönyörű vagy! – lépett mellé az édesanyja.
- Ezzel csak az a baj, hogy csak te látod így. Én utálom, ezt a nyirkos, büdös helyet, és ezt a dohszagú göncöt.
- Akkor jobb lesz ha hamar túlesel rajta. – jegyezte meg az oltár elől felkelő apa.
- Akkor… kezdjük… - mondta lemondóan a lány.
Az oltár Henrietta koporsója fölött volt. Egy kicsi asztal, amin gyertyák égtek, de ebben az asztalban volt a Crossin család minden tudása. Felette pedig Henrietta portréja függött.
- Utálok itt lenni… már csak azért is… mert ez a nő olyan gyönyörű volt. – Rie próbált nem nézni a festményre.
- Kezdjük! – gyújtotta meg Una a kotyvalékot az egyik serlegben és Rie kezébe adta.
A család a lány mögött térdre borult , Rie pedig egy holt nyelven elmondott egy imát. Amikor az utolsó szó elhagyta ajkait, a serlegben lévő lángnyelvek is kialudtak.
- Egy újabb sikeres szertartás. – állt fel az anya.
- Pakoljunk el. – állt fel Una is.
- Én elmentem átöltözni. – indult meg a kijárat felé Rie.
- Minden évben egyre inkább biztosabb vagyok abban, hogy ez az egész egy nagy baromság, és hogy fölösleges. – kilépett a kriptából és mélyet szippantott a friss levegőből.
- Uhh… mi ez a bűz?! – kapott az orrához.
- Mintha már éreztem volna valahol… - a dejavu érzést valami megerősítette. Egy ismerős hang.
- Egy kóbor kutya lenne a közelben?
De a hang egyre jobban közeledett. Rie megfordult. A kripta tetején egy holló volt, az eredeti alakjában. Egy ocsmány teremtés, amelynek veszett róka feje volt, keselyű szárnyai, kígyó farka , és első két lába emberi kézhez hasonlítottak.
A lány megdermedt a félelemtől. A holló alig 1,5 méterre volt tőle, és támadni készült.
- Mi legyen most? – töprengett a lány, de mire magában válaszolhatott volna, a szörnyeteg támadásba lendült.
- Áááá! – sikított fel a sírőrző.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
