Egy óránk volt. Ennyit tölthettünk együtt.
- Hova megyünk? – kérdeztem izgatottan.
- Hova szeretnél menni?
- Nekem mindegy… mindenevő vagyok!
- Tudom. – nevetett fel.
Furcsa volt.
- Nem sokkal ezelőtt utáltam a látványát is, de most minden oltás édes bóknak tűnik… - gondoltam, majd hirtelen ráeszméltem – Csak nem… szerettem bele?
- Ez a hely a kedvencem! – állt meg az autó.
- Hol vagyunk?
- Egy Love Hotel előtt.
- Love hotel?! – ijedtem meg.
- Mindek ismételgeted a szavaim?
- De… de… én… én még nem akarom!
- Nyugi! Nem itt fogunk enni. Most.
Egy utcával tovább hajtott az autó, és egy öreg thai étteremnél álltunk meg.
- Ez a legnyugodtabb étterem a világon.
- Miért?
- Mert a tulaj rosszul írta ki a nyitást és a 13 óra helyett mindenki azt hiszi,hogy 3-kor nyit. Ezért ilyenkor üres.
- És nem vette észre?
- Már egy éve így van.
- Miért nem szólsz neki?
- Mert így az egész az enyém! – felnevetett – Gyere!
Ízléses kis étterem volt. Én is azonnal beleszerettem.
- Trisztram! A szokásosat? – lépett oda a séf.
- Igen, és egy étlapot a hölgynek!
- Micsoda szépség, talán a barátnőd?
- Nem.
Egy pillanatra megállt bennem a vér.
- Jól hallottam? Tényleg… letagadott?! – gondoltam, de nem mertem szólni.
- Akkor talán a húgod?
- Nem, nem talált.
- Akkor kicsoda?
- A jegyesem.
Ekkor megnyugodtam. A mosoly ismét kiült az arcomra.
- Oh, megnősülsz?
- Igen!
- Gratulálok! Bár megvallom őszintén, meglepő hír. Rólad sosem feltételeztem volna.
- Én sem, de ez nem is olyan szerelem házasság.
- Micsoda? – kaptam fel a fejem.
- Kényszer házasság?
- Igen. Ugye Tilda? – nézett rám.
- Igen, az. – a szoknyám markolásztam.
- Elnézést, a mosdó merre van?
- Arra! – mutatott a mellékhelységre az öreg.
- Köszönöm! – felálltam és lassú, kecses léptekkel elindultam, de amint az ajtó becsukódott mögöttem hirtelen összetörtem.
- Kényszer… házasság… ? Akkor ő… megjátszott eddig mindent? Nem is szeret engem?!
Levegő után kapkodtam, a mellkasom égett a fájdalomtól. Legszívesebben kitéptem volna a szívem. Szégyelltem magam. Bedőltem az ostoba színjátéknak.
A csaphoz léptem, és hideg vízzel dörzsöltem a nyakam, és az arcom.
- Most mi legyen? Ha tényleg beleszeretek ebbe a baromba… és ő nem érez irántam semmit, az esküvő után fél évvel elválik tőlem… és soha többé nem látom…
- Tilda! Minden rendben? – kopogott be.
- Igen, megyek már!
Mosolyt erőltettem az arcomra, és kimentem hozzá. Remekül éreztem magam. Nem tudtam levenni a szemem Trisztramról. Megbabonázott minden mozdulata.
- Indulnunk kell! – nézett az órájára.
- Máris? – szaladt ki a számom.
- Nocsak, még éhes vagy? Kérsz elvitelre valamit?
- Öhm… nem, elég volt. Menjünk!
Szótlanul előre siettem, míg ő fizettet.
- Ha a házatok előtt kirakunk, az úgy megfelel?
- Nem, inkább a parknál állj meg. Nem akarom, hogy valaki észrevegyen veled.
- Rendben.
Miután a beszélgetés abbamaradt, úgy gondoltam… nem beszélek vele többet, és rideg leszek, hogy még véletlenül se vehesse észre, vonzódom hozzá. Ez volt a tervem. De mikor a park fáit észrevettük, akaratlanul is ránéztem sóvárgó szemekkel.
- Este felhívlak.
Rám mosolygott, és megcsókolt. Az autó megállt én pedig kiszálltam.
A szökőkúthoz sétáltam, és leültem a peremére.
- Nem értem… hogy szerethettem bele, ilyen könnyen… Nem… nem értem, hogy mondhatott olyan dolgokat?! Megosztottam vele az ágyam… annyiszor megcsókolt, és olyan kedves volt, megvédett… tényleg csak a pénzért csinálja? Nincs szíve?! – ez volt az a pont ahol, már kicsordultak a könnyeim.
- Most mit tegyek? Már túlságosan szeretem… nem tudom csak úgy elfelejteni őt… de nem akarom, hogy egy év múlva elhagyjon… nem akarok olyan férjet, aki nem szeret viszont! És mást sem akarok… csak őt!
Gyengének, naivnak, szánalmasnak éreztem magam… tanácstalanul ültem a csobogó víz mellett… nem sokkal ezelőtt még meg sem fordult a fejemben, hogy így járhatok… inkább attól féltem, hogy hozzá kell mennem, meg kell érintenem… vele kell élnem. Most pedig… azért sírok, mert ezeket elveszítem.
- Tilda? – magasodott felém egy árnyék.
- Ah! – gyorsan megtöröltem a szemeim, és felnéztem.
- Jól vagy? – Caleb volt az.
- Persze!
- Nem úgy látom.
- Ne aggódj, minden rendben. Clio hol van?
- Már hazament.
- Értem. Akkor én is megyek.
- Hazakísérlek!
- Nem kell, köszönöm!
- De…de…kell! Egy lány ne mászkáljon egyedül!
- Oké… ahogy érzed.
- Nagyon csinos vagy… teljesen megváltoztál! – áradozott.
- Köszi. Amúgy, te meg Clio… megvagytok?
- Clio remek lány. – ennyiben ki is merült a válasza.
Miután érzékeltem, hogy a félisten igazából, nem valami jó beszélgető partner számomra, inkább befogtam a számat és a lépteimet szaporáztam.
- Itt is vagyunk! Milyen kár, eddig úgy beszélgettem volna még veled!
- Tényleg?
- Nem! – vágtam volna rá, de ennyire köcsög azért nem vagyok.
- Szia! – rohantam be inkább a házba.
- Szia! – mondta, majd elment.
Felviharzottam a szobámba, és ledobtam a ruháim. Felvettem egy nagy szétnyúzott pólót és bekuporodtam az álló szekrényembe.
Ez volt a titkos rejtekhelyem. Ha rosszat tettem, vagy szomorú voltam, mindig ide bújtam.
- Most mi legyen? – gondolkoztam. Végül két megoldás villant fel a szemem előtt.
- Vagy keresek valaki mást, és őt elfelejtem… vagy elérem, hogy ő is szeressen engem. – néhány perc elmélkedés után meggyőztem magam arról, hogy a második verzió megvalósítása lehetetlen. Letörten kászálódtam ki a szekrényből, de egy kacatban megbotlottam és pofára estem.
- Még 2 centiméter és bevágom a fejem az ágyba! – lélegeztem fel, látva, hogy nem sikerült a merénylet.
- Ez meg… - az ágy alól kilógott a kép, amit a leendő apósom küldött.
- Az eljegyzés… képei. – fogtam a kedvencemet a kezembe.
- Azt hiszem, nincs mit tenni. Ha már így megkérte a kezem… a legkevesebb az, hogy egy élten át a társam lesz… nem, igaz?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
