- Ne! –hallatszott Shiki hangja. –Haruka! –rohant oda a lányhoz, átölelte, a kezét a sebre szorította.

            - Miért jöttél vissza? Nem árthatnak nekem… - engedte el magát a fiú karjai között.

            - Megmondtam, hogy nem hagylak cserben, bármi történjék is. Nem gyógyul.

            - De… csak nagyon lassan. Csak kicsivel vétette el a szívemet.

            - Esélytelen… Ez halálos szúrás.

            - Elég! Nem most fog meghalni! –villantotta rájuk vörös szemét Shiki, majd a lány ajkaihoz hajolt, és megcsókolta. Egy darabig nem történt semmi, aztán az energia lassan örvényleni kezdett. Kezdetben nem lehetett felismerni, csak ahogy egyre erőteljesebbé vált. A fehér mágia elsöprő erővel tört fel, teljesen elnyomva a feketét.

            - Ez lehetetlen! Senki nem birtokolhatja egyszerre a fehér és fekte mágiát! –kiáltott fel döbbenten a három vámpír.

            - Begyógyult. –sóhajtott fel elégedetten Shiki, miután felsegítette a lányt. Haruka kissé bizonytalanul, de talpon maradt, bár ehhez erősen kellett a fiúba kapaszkodnia.

            - Nem az a sorsom, hogy itt haljak meg. Még elszámolni valóm van Hijirivel. Elengedtek, vagy engedjem szabadjára a bennem rejlő erőket?

            - Szabadon engedünk… de ne térj vissza többé! Segíteni nem áll hatalmunkban, hiszen a méreg annyira a részeddé vált, hogy nincs az a hatalom, mely képes lenne azt kiűzni.

            - Miért?

            - Mert a Rokujou ragaszkodik hozzád. Lehet, hogy ostobaságnak hangzik, de a virág megkedvelt téged, s mint észrevetted, védelmez is. Ezért nem használt az ellenméreg sem. Bár, ha vámpírrá válnál, erőd kiteljesedne, véred halálos minden élőlény számára.

            - Ne aggódj, ha az kell, hogy legyőzhesd az apádat, majd én átváltoztatlak. Nem számít, mibe kerül.

            - Ezek után, hogy várhatod el tőlem, hogy feláldozzalak? –sóhajtott Haruka, inkább magának, mint a jelenlévőknek. –Menjünk végre!

            Amint kiléptek a várból, Akira és Sakimura azonnal odamentek hozzájuk, láthatóan épségben voltak. Haruka ennek láttán megkönnyebbülten elmosolyodott, hogy aztán arca hirtelen sebességgel sötétedjen el.

            - Innen el kell válnunk. –jelentette ki határozottan, mire a három fiú csak mosolygott. –Ha velem jöttök, csak sebezhetőbb leszek, és amikor arra kerül a sor, Hijiri felhasznál titeket ellenem. Szeretném, ha biztonságban lennétek.

            - Veled mi lesz? Mégsem hagyhatunk most magadra. –ellenkezett Akira.

            - Szükséged van ránk!

            - Kérlek! Bízzátok rám a többit. Képes vagyok megtenni. Ne kényszerítsetek, hogy bántsalak… - közölte, azzal elindult abba az irányba, ahol minden kezdődött. A három fiú megvárta, míg eltűnt a korpár fák között, s olyan távolra ér, ahol már nem érezhette a jelenlétüket. Akkor a három vámpír szó nélkül elindult a nyomába, hogy tisztes távolságból kövessék. Azonban nem sokáig jutottak, hiszen a növények megelevenedtek körülöttük, és folyton elállták az útjukat. El is térítették őket, kényük szerint változtatva az ösvényt, amin a három fiút terelték.

            - Ez így nem jó. –sóhajtott megadóan egy napi ilyen küzdelem után Akira. –Hatalma van a növények fölött, sosem törünk át rajtuk. És fogadni mernék, hogy messzebb vagyunk az úti céltól, mint amikor elindultunk.

            - Ezzel egyet értek. Shiki, van valami ötleted?

            - Van. –bólintott a feketehajú fiú, közben levette bal karjáról az alkarvédőjét. Alatta idézéshez való tetoválás fedte a bőrét. Megsebezte a jobb kezét és vérével körberajzolta a tetoválás vonalát, mialatt lehunyt szemmel koncentrált. Pár perc telt el, mikor egy kisebb robbanás rázta meg a földet, de csak a füstfelhő jelentkezett. Amint elült, Akira és Sakiumra tátott szájjal bámulta a megidézett lényt. Előttük egy gyönyörű tűz bordó sárkány állt, büszkén felvetett fejjel. Értelmesen csillogó szemeit, melyek olyanok voltak, mint Shikié, a feketehajú fiúra szegezte, aki közvetlenül hozzá lépett.

            - Régen szólítottál, Shiki. –hajtotta le a fejét a sárkány, hogy egy magasságban legyen a fiúval. Szemeiből kedves melegség sugárzott.

            - Ne haragudj, Kazu, de szükségem van a segítségedre. El kéne vinned valahová.

            - Vártam már azt a napot, mikor csatlakozol ahhoz lányhoz… Szálljatok fel, tudom, merre tartotok.

            - Nem is mondtad, hogy van egy sárkányod… - jelentette ki tettetett sértődöttséggel Akira. –Pedig ez nem kis dolog.

            - Jaj, Akira, hagyd már ezt. Nincs itt az ideje a poénkodásnak. –oltotta Sakimura, majd egy könnyed mozdulattal feldobta a barátját az állat hátára. Mikor mind a hárman a lehetőségekhez képes kényelmesen elhelyezkedtek, Kazu kitárta hosszú széles bőrszárnyait, aztán erőteljes csapásokkal a levegőbe emelkedett.

            - Siessünk, Kazu!

            - Még nekem is napokba telik az út, Shiki. A lány gyalog nehezen ér oda előttünk.

            - Ebben nem lennék biztos. Nem tudhatjuk, pontosan milyen varázslatoknak van a birtokában. Azt se felejtsd el, hogy ki ő!

            - Nem kell emlékeztetned, nem felejtettem el, hogy Rosalie úrnő lánya.

            Haruka tudta, hogy a barátai nem fogják olyan könnyen elengedni, ezért felszólította a növényeket, hogy állják útjukat, és tereljék az ellenkező irányba őket. Ezek után pedig, bár valóban gyalog volt, mégis olyan tempóval haladt, hogy vagy kétnapi előnyre tett szert. Eközben nem feledkezett meg az óvatosságról sem, egyszer sem tért be faluba vagy városba, semmi lakott területre. Tisztában volt vele, hogy puszta jelenléte, vagy az, hogy látták, halált okozhat az embereknek. És ő nem akart több ártatlan életet feláldozni, elege volt már az értelmetlen vérontásból. A hírekről azonban értesült. Hallotta, hogy apja még keményebb eszközökhöz folyamodott annak érdekében, hogy megtalálja lányát. Az emberek már alig mertek kilépni fényes nappal is az utcára, rettegve zárkóztak be házaikba. Mindenféle teremtmény portyázott, nem kímélve egyetlen óvatlant sem, legyen az akár gyermek, akár asszony vagy férfi. Hijiri eltökélt szándéka volt mindenkit a szolgálatába állítani, és nem riadt vissza semmitől sem, még a legkegyetlenebb módszerektől sem. Ennek hatására egyre többen hódoltak be neki, s lassan már csak ketten álltak neki ellen. Riravis és Aragaki dacolt a fenyegetéssel és kötélnek álltak, de Haruka nem tudhatta, meddig lesznek képesek ellenállni. Abban biztos volt, hogyha megtörnek, halál vár mindkettejükre, s azokra a diákokra, akik nem hajlandók meghajtani a fejüket. Mindezt azért, mert ellenálltak, ráadásul rejtegették a lányát is. megbocsáthatatlan bűnök voltak. Az emberek, vámpírok és varázslók, egyre inkább elvesztették a hitüket, hogy lesz bárki is, aki fel tudná őket szabadítani az elnyomás alól. Haruka, hogy ezt megcáfolja, mégsem rögtön szülőhelyére tért, hanem vándorolt, hogy ott tudjon segíteni, ahol csak kell. Ennek köszönhetően terjedt el a szóbeszéd, hogy van valaki, aki mindig ott bukkan fel, ahol szükség van rá, segít, majd úgy, ahogy jött, el is tűnik. Soha senki nem tudta kideríteni, ki lehetett az illető. Shikiéknek azonban támpontot adtak ezek az elbeszélések, hogy merre is járhat Haruka. Így, bár továbbra is egy napos hátrányban, de a nyomában tudtak maradni.

            Ezért volt, hogy két héttel később, Haruka még mindig az utakat járta, magányosan. Csuklyája mélyen az arcába volt húzva, alakja szinte elveszett az árnyékokban, még nappal is. Már Hijiri várának a közelében volt, alig kétnapi járásra onnan. Szokás szerint gondolataiba mélyedve sétált, alig figyelve a külvilágra, amikor egy vékony, rettegő gyereksikoly ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét és a hang irányába fordult. Egy pillanatig feszülten figyelt, de mivel nem hangzott fel újból, sietve arra indult. Egy kis tisztásra lelt, de nem lépett ki a fák sűrűjéből. Két ocsmány teremtmény egy családod támadott meg, melyből csak egy 5 éves kislány volt még eszméleténél. Mivel Haruka érezte a szülők életerejét nem aggódott értük nagyon, a kislány viszont annál jobban aggasztotta. Nem habozott tovább, cselekedett, a nélkül, hogy kilépett volna a takarásból. Életre keltette a fákat, melyek sötét kupolát alkottak a kis tisztás fölött. Ez után indákat varázsolt elő, melyekkel szorosan lefogta a lényeket. Időközben a kislány eszméletét vesztette, aminek Haruka kifejezetten örült, mert így nem lehetett tanúja a kis mészárlásnak…

            - Már megint véres lettem. –sóhajtotta, miután végzett. Vizet varázsolt, melybe lemoshatta a vörös folyadékot. Észre sem vette, hogy a család tagjai magukhoz tértek, és egy ideje már őt figyelték.

            - Te lennél az Angyal, kiről annyit beszélnek? –közelítette meg a kislány.

            - Angyal?

            - Igen, aki váratlanul bukkan fel, és segít, ha bajban van valaki. Az Angyal, aki szembe száll a gonosszal! –lelkesült be a gyermek.

            - Kedves, hogy így látod, de én nem vagyok angyal. Egy egyszerű ember vagyok csupán. –húzta a szemébe mélyebben a csuklyát. Felállt, hogy távozzon, de a kislány belekapaszkodott a köpenyébe és lehúzta magához.

            - Anya azt mondja mindig, ha valaki segít másokon, akkor nem lehet rossz ember. Megmentettél minket…

            - Az angyal kettőnk közül te vagy… Térjetek vissza az otthonotokba, nem biztonságos házon kívül.

            - Veled mi lesz?

            - Tovább megyek. Ne aggódjatok, a növények megvédenek.

            - Nagyon hálásak vagyunk, amiért megmentettél…

            - Ugyan. –intett Haruka, majd elbúcsúzott tőlük. Alig ért a tisztás szélére, mikor a kislány utána kiáltott. A lány megfordult, s a hirtelen támadt szél belekapott a csuklyába, lerántotta azt. A kislány tágra nyílt szemekkel meredt rá, de egyáltalán nem volt ijedt.

            - Mégis csak egy Angyal vagy… - sóhajtotta, Haruka abban a pillanatban tényleg úgy nézett ki. Köpenye úgy lebegett körülötte, mintha a szárnyai lennének, haját vadul tépte a szél, démoni szeméből pedig csillogó folyamként törtek fel a könnyek. A következő pillanatban már ott sem volt. A fák bezárultak körülötte, elrejtve őt a család szeme elől.