- Nem halaszthatom tovább… - határozta el magát, és a vár felé vette útját. Úgy látszott erre a találkozásra volt szüksége, hogy elszánja magát a Hijirivel való harcra. Az útját egyszer sem szakította meg, szinte pihenő nélkül érkezett meg a várhoz, ennek ellenére nem érzett fáradtságot. Felhőtlen éjszaka volt, a Telihold különösen erős fénnyel vonta be a környéket, sötét, félelmetes kisugárzást biztosítva a várnak. Haruka tudta, hogy apja már értesült az érkezéséről, amit nem is próbált meg eltitkolni. Amint az öntöttvas kapu elé ért, az fájdalmas nyikorgással feltárult, szabad utat engedve a lánynak.

            - Már megint Telihold van. Végigkísérsz az utamon, nem igaz? –pillantott fel az égre, mielőtt belépett volna. –Jól nézz meg, mert lehet, most látsz utoljára. –azzal áthaladt az udvaron, egészen a tölgyfa kapuig. Addig egyetlen lélek sem mutatkozott, teljesen kihalt volt minden, Haruka mégis úgy érezte, hogy folyamatosan figyelik. Egy intéssel taszította be az ajtót, hiszen tudta, hogy nem lenne képes puszta kézzel kinyitni. Fáklyákkal kivilágított aulába érkezett, ahol szintén nem volt senki. Magabiztosan haladt tovább, sötétfolyosókon végig, egészen addig, míg a trónteremhez nem ért. Ott megtorpant, vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta. Aztán átlépte a küszöböt. A trónterem semmivel sem volt jobban kivilágítva, mint a vár azon része, amelyen végigjött. Azonban itt már volt élet, vagyis szembe találhatta magát az apjával.

            - Nohát, micsoda meglepetés!

            - Hagyd, tudtad, hogy jövök…

            - Persze, hogy tudtam, lányom. De hol vannak a barátaid? Reméltem, hogy velük is találkozhatok majd, személyesen. –állt fel az asztaltól mosolyogva Hijiri.

            - Ostoba vagy, ha azt hitted, majd nyújtok neked sebezhető felületet.

            - És mondd, most mit akarsz tenni?

            - Természetesen megöllek. Véget vetek ennek az egésznek, egyszer és mindenkorra.

            - Elismerem, hogy elég erős lettél. De ahhoz nem eléggé, hogy legyőzhess. Tovább kellett volna bujdosnod.

            - Minek, előbb vagy utóbb megtaláltál volna. Én pedig belefáradtam a folyamatos menekülésbe. Itt az ideje, hogy befejezzük… - zárta le a beszélgetést Haruka azzal, hogy támadásnak lendült. Hijiri ezen jót mosolygott, és könnyedén elkerülte a csapást, aztán mellbe taszította a lányt, aki ettől a falnak csapódott.

            - Nem vagy vámpír, a testi erőd meg sem közelíti az enyémet. Így, hogy akarsz egyáltalán a közelembe jutni? –ült fel az asztalra, és onnan figyelte érdeklődve a lányát.

            - Nem kell annak lennem, a nélkül is le foglak győzni. –állt talpra Haruka. Meg kellett támaszkodnia, hogy ne rogyjon térdre.

            - Veszett ügy. Tudod, nagyobb szórakozásra gondoltam, de megint csalódást okoztál. Legalább harcolni meg tanultál volna… Vagy valami látványos trükköt bevethetnél… Mindegy mit, csak élvezetes legyen. –mondta a férfi, ezt már a lány háta mögött. Haruka reflexei gyorsak voltak, de nem eléggé ahhoz, hogy ki tudja védeni a támadást. Hijiri nevetve játszadozott el vele, minden megerőltetés nélkül kóstoltatva meg mind a négy falat, a padlót és még a plafont is. Ehhez már a varázserejét is bevetette, koromfekete aurája csak úgy örvénylett körülötte. Magasba emelt kezét hirtelen engedte le, minek következtében Haruka hatalmas erővel zuhant a padlóra, ahonnan egyelőre nem volt képes felállni. Mozdulatlanul feküdt, csupán szakadozott légvételét lehetett hallani. Hijiri hideg nyugalommal sétált hozzá, majd belemarkolt a hajába, és hátrarántotta a lány fejét. Ülő helyzetbe kényszerítette, kifeszített nyakához tőrt szorított, mellyel kínzó lassúsággal vágott bele a húsba, s hosszította meg a vékony vágást. A lány egyik keze a haját markoló karra kulcsolódott, a másik pedig a nyakát szelő tőrt próbálta megállítani, kevés sikerrel. Hijiri arcáról nem tűnt el a gúnyos mosoly, kegyetlen élvezettel nézte lánya kétségbeesett tekintetét.

            - Hiba volt félnem tőled. Ennyit érsz… - rántotta el a tőrt. Haruka elfúló hörgést hallatott, s kezeit torkára szorítva bukott arcra. A férfi kényelmesen letörölte a vért a pengéről, és mint aki jól végezte dolgát, az ajtó felé indult. Ámde, ahogy egy méterre megközelítette a kijáratot, tüskés szárú virágok állták el az útját, elzárva előle a távozás lehetőségét. Érdeklődő tekintettel fordult meg, és pont sikerült félreugrania egy inda elől, mely egyenesen a szívét célozta meg. Haruka bizonytalanul küzdötte magát talpra, nyakán nyoma sem volt már a vágásnak.

            - Most én jövök… - jelentette ki rekedten, aztán fellendítette a kezeit, amire körülötte különféle növények törtek fel a földből. Csupán egy apró kézmozdulat elég volt, hogy valamelyik növény, mozgásba lendüljön, ezért Hijirinek egy pillanatnyi pihenője sem volt. Megelégelve az ugrándozást, fekete tüzet használt, mely egészen addig nem nyugodott, míg el nem emésztette az áldozatát. A termet hamarosan ropogó hangok töltötték meg, és elszenesedett maradványok borították a padlót. Haruka kénytelen volt visszahívni a növényeit, mert ezzel a tűzzel szemben semmit sem értek. Egyik fő fegyvere tehát hatástalanítva volt.

            - Mikor adod már föl? –sóhajtott színpadiasan az apja. – Amint meghaltál, tudod, mit fogok tenni? Lemészárolok mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerültél. Kezdem azzal az iskolával, ahol vagy egy évig bujkáltál. Aztán folytatom a vámpírokkal, utána meg jöhetnek azok a szerencsétlenek, akik mellett csak elhaladtál utad során, és rád néztek. Ah, micsoda vérontás lesz. Lehet, hogy nem is öllek meg, csak akkor, ha végignézted. Mennyivel másabb úgy meghalni, ha tudod, hogy az a sok ártatlan ember mind miattad lelte halálát.

            - Nem! Nem fogom hagyni! –kiáltott fel mérhetetlen gyűlölettel, s szabadjára engedte minden erejét. Hijiri pont ezt akarta elérni, hiszen ezzel képet kaphatott, mekkora hatalma van a lánynak. Haruka nem folyamodott semmilyen varázslathoz, puszta erejével rontott neki a férfinak, aki addigra szintén megmutatta erejét. A két fekete aura szikrázva ért össze, ahogy a két harcoló találkozott. Ám a férfi ereje jóval nagyobb volt, mint a lányé, bár Haruka sokáig képes volt ellenállni. De végül Hijiri aurája elnyelte az övét, s magába olvasztotta.

            - Ejnye, hiszen megmondtam az elején, miért nem hallgattál rám? Lám most itt térdelsz előttem erőd vesztetten. Hm… viszont sokkal növelted az enyémet. –guggolt le a lányhoz, rászegezve hollófekete szemeit. Egyik kezét pedig Haruka szívére tette. –Ahogy gondoltam, semmid sem maradt. Arra is alig van energiád, hogy levegőt vegyél, nem hogy a növényeid szólítsd. Tényleg azt hittem, erősebb leszel, elvégre anyád és apád is nagyhatalmú varázslók voltak, kivételes erővel és képességgel. Úgy látszik benned ez nem öröklődött.

            - Átkozott!

            - Nem, az nem én vagyok, hanem te. –lökte hanyatt, aztán vaskarikákat varázsolt, mellyel a földhöz szögezte a lányt. Haruka hiába próbálkozott, nem tudott kiszabadulni. Hijiri újból elővette a tőrét és hegyét a lány szívére helyezte. –Ha az én lányom lennél, és nem az öcsémé, akkor minden másképp történt volna. Életben hagytalak volna. De így… - ütött rá a markolatra, ami becsúszott a bordák között, de nem érte még el a szívet. –Benned marad a penge, akkor nem vagy képes meggyógyítani magad, nem igaz? –tolta beljebb a tőrt, ezzel keresztülszúrva a dobogó szervet. Haruka néma kiáltásra nyitotta ajkait, szemei döbbenten kerekedtek el. A méreg azonnal munkálkodni kezdett, hogy begyógyítsa a sérülést, de a penge megakadályozta, mert nem hagyta összehúzódni a sebet.

            - Birtokában voltál a fehér mágiának, amit Rosalie-tól örököltél. De a gyűlöleted beszennyezte a lelked, ezért nem voltál képes használni. Ellenem pedig a fekete mágiával nem sokra mentél, lévén, hogy mint a tiédet is, apádét is elnyeltem, mielőtt meghalt. Még a Hármak fekete mágusa sem erősebb nálam. Vége… ezzel nem maradt senki, aki szembe merne szállni velem. Ég veled! Add át üdvözletem a szüleidnek. Jaj, nem tudod, hiszen te a pokolra kerülsz, kicsi szörnyecském.

            - Nem… - tiltakozott volna, de már nem volt rá ereje. Szíve dobbant még egyet, majd feladta a küzdelmet és megállt végleg. Hijiri rideg közönnyel figyelte, amint a lány szeme elüvegesedett, szemhéja félig lecsukódott. Mellkasa sem emelkedett és süllyedt többé, a sebből nem csordogált tovább vér.

            - Vége…