Az érintésed olyan hideg, a tekinteted érzéketlenül átszúr.

Talán nem is látsz engem… talán… nem is hallasz, nem is érzel engem. Talán, mindezt csak képzelem… nem, az nem lehet. Mert ez a fájdalom a szívemben, ez a forró, és keserű fájdalom, igenis valós.

Alig 1 hónappal ezelőtt…

-          Gratulálunk Ritha, 18 éves lettél! Boldog születésnapot!

-          Köszönöm! Bár, kicsit fáj, hogy el kell hagynom az árvaházat.

-          Ne aggódj, gyermekem, a munka és a szállás már előre meg lett beszélve. Jó sorod lesz.

-          Még egyszer köszönök mindent.

Pár szófoszlány…. Nem sok maradt meg a 18 évből, amit az árvaházban töltöttem. Igazából boldog voltam, hogy elhagyhattam annak az épületnek a falait. Szabad voltam. Egy kis vegyes boltban voltam eladó, és egy 14 négyzetméteres szobában laktam. Sosem voltam ennél boldogabb.

Pár nap telt csak el, mikor egy vásárló fizetéskor egy borítékot csúsztatott a kassza mellé.

Amint elhagyta az üzletet rögvest feltéptem a hófehér papírt.

-          Josef Petterson a dédnagyapám meghalt, és engem jelölt meg örököseként.

Felnevettem. Tudtam ugyan, hogy ennek a híres milliomosnak az utóda vagyok, de nem gondoltam volna, hogy én leszek az örököse, tekintve, hogy 18 éven át rám se bagózott.

-          Ott hagyott rohadni… csak nem így akart megváltást nyerni?! – gondoltam, majd a kuka felé fordultam, hogy a végrendeletet kidobjam. Ekkor észrevettem, hogy a lap másik oldalán van még valami.

-          „Vigyázz!”

Nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt, sem a levél, sem a temetés, és a pénz… végképp nem.

Még aznap, hazafele igyekezve találkoztam veled.

Egy divatszalon kirakatát bámultad. Emlékszem, a villódzó fényekre a téli fagyos sötétben, emlékszem arra is, hogy abban a pillanatban, amikor a tekinteted először rám tévedt elakadt a lélegzetem.

Kedves mosolyod, azonnal átmelegítette megtört testem.

-          Egy ilyen szép, fiatal hölgynek nem szabadna este egyedül sétálgatnia az utcán. Hazakísérhetem? – ajánlottad fel, én meg… gondolkodás nélkül a kezemet nyújtottam.

Haza kísértél, és én behívtalak.

Megkínáltalak teával, amit te készségesen elfogadtál.

De, amint a gázhoz léptem hátulról átöleltél, és bódító kölnid illata megrogyasztotta térdeim. Kiszolgáltatottan dőltem az ágyra, és reggel utánad sóvárogva keltem fel.

Ma, mielőtt este átjöttél volna hozzám, hogy egy újabb éjszakát töltsünk együtt, a Híradót néztem. A dédapám örökségét ma vették át. Mivel én nem jelentem meg, a pénz az anyámat illette. Ő volt a másik jelölt.

Vártalak, de nem jöttél. Így gondoltam, a ház előtt várlak egy darabig.

Kimentem. Egy épp arra sétáló pár férfitagja véletlenül nekem jött, és én elestem.

-          Elnézést kérek! Nem esett baja? – nyújtotta kezét.

-          Nem, köszönöm. – húzott fel a jéghideg kéz.

-          Minden rendben? – fordult felénk a nő is.

Nem tudtam válaszolni. Anyám volt az, felismertem.  Ugyanaz a kabát volt rajta, amit az egyik újság fotózásán viselt.

-          A férfi pedig, az apám lenne. – gondoltam, majd nagyot nyelve a férfira néztem.

Egy fiatal, 20 éves fiú volt… pont az… aki az elmúlt egy hónapban az éjszakákat velem töltötte. Anyám megcsókolta, majd magával húzta az utca sötétjébe.

Az érintésed olyan hideg volt, a tekinteted pedig szinte már érzéketlenül szúrt át.  Te elmentél… de a fájdalom a szívemben, itt maradt.