Kedves Naplóm!

Ma reggel 9-kor keltem, mert Erik felhívott, hogy inkább náluk írjuk meg az előadást. Lekváros kenyér volt a reggelim. És 10 órakor, mikor épp a fürdőszobában igazgattam buja hajtincseim, anyukám bekopogott hozzám.

• Eliza, egy helyes fiú áll az ajtóban, és téged vár! – mosolygott.

• Erik! – dobtam el mindent magamtól.

• Ő a fiúd? – érdeklődött.

• Dehogy is, anya! Ő csak egy haver!

A szobámba rohantam. Felkaptam a táskát, amibe már előre bepakoltam a szükséges dolgokat.

• Majd jövök! - estem ki az ajtón.

• Ennyire azért nem kell sietned. - Erik elvette a táskát tőlem, és elindultunk hozzájuk.

• Köszönöm, hogy hozod a táskám, de amúgy annyira nem nehéz, ugye?

• Nem nehéz, alig 10 kiló... mégis mit raktál bele?

• Váltás ruha, tanszerek, tisztítószerek, elsősegélycsomag...

• Hülye kérdés volt. Bocs.

• Amúgy, nem szállunk villamosra.

• Nem. - állt meg hirtelen, és egy kis régi stílusú házra tekintett.

• Valami rosszat mondtam?

• Nem, csak megérkeztünk. - nyitotta ki a kaput.

• MI?! Frankón 2 utcával laksz arrébb?

• Talált, süllyedt. Na, bejössz?

• Ja, igen! - rohantam be.

A házba lépve megcsapott a palacsinta illata. Nem tehettem róla de akarva, akaratlanul is csorogni kezdett a nyálam.

• Látom éhes vagy! - lépett ki a konyhából a doktornő.

• Nahát! - lepődtem meg.

• Mi a baj? - nézett rám érdeklődve.

• Doki, maga … tök jó csaj! - vágtam rá.

Mindannyian felnevettünk.

• Köszönöm!

Nem azért mondtam, hogy bókoljak. Komolyan, eszméletlenül szép nő, és csak 25 éves!

• Tényleg! Doktornő, van barátja?

• Nincs... de majd lesz, ha egyszer eljön az ideje! - mosolyogva beinvitált a konyhába. Én leültem az asztalhoz, ő pedig elém pakolt vagy 50 darab palacsintát.

• Ez... mind az enyém? - nyeltem nagyot.

• Ha meg tudod enni, persze!

Szerintem mire kimondta, a tányér üres volt.

• Gyors volt... te aztán tudsz enni. - jegyezte meg Erik.

• Bocsánat! - elpirultam, csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen illetlen voltam.

• Nem kell bocsánatot kérned! Neked sütöttem, és Erik sem úgy értette, ugye? - a doki finoman belerúgott öccse lábába, mire az farönkként dőlt el.

• Erik! - álltam fel.

• Jól vagyok! Tényleg nem úgy gondoltam... arra céloztam, hogy milyen jó ízűen tudsz enni, és mégis milyen vékony vagy!

• Oh, nos... gyors az anyagcserém!

• Most már mennetek kéne tanulni, különben sosem végeztek.

• Rendben!

Annyira örültem, hogy Erik segít megcsinálni az előadást, hogy teljesen megfeledkeztem arról az apró tényezőről, hogy mindezt kettesben visszük véghez, az ő szobájában.

• Valami, baj van? - kérdezte, mikor feltűnt neki, hogy pironkodva toporgok a szobája ajtaja előtt.

• Nem jössz be?

• De...de... mindjárt.

• Ne aggódj... nem fogok egy újjal sem hozzád érni. Tiszteletben tartom, hogy te azt a Peti nevű fiút szereted.

• Nem... nem... nem is szeretem. - mentem be végül.

Ennél egyszerűbb szobát még sosem láttam. Tényleg csak a legszükségesebb bútorok voltak bennt, egy asztal, ágy, két szekrény, és kivételesen két szék.

• Itt vannak az én anyagaim, mivel nem ugyanaz a tanár tanítja a két osztályt, szerintem elég ha csak minimális az eltérés.

• Szóval beadhatjuk ugyanazt.

• Igen.

Neki láttunk. Otthon, Erik teljesen más. Laza pólót és farmert hord, a szemüvegét is leveszi... már szinte, jobban néz ki, mint az én egyetlen szerelmem.

• A szemüveggel olyan okosnak tűnsz! - felvettem a szemüvegét – De most én vagyok okosabb!

• Hahaha... - nevetett fel – Nincs szükséged rá, csak elrontaná a gyönyörű arcod.

• Nem is gyönyörű... csúnya.

• Van fogalmad róla, mennyire különleges vagy?

• Én nem vagyok különleges, amúgy meg, ez a szemüveg... hamis?- tereltem a szót.

• Nem hamis, csak sima üveg van benne.

• Tehát hamis, akkor miért hordod?

• Mert így talán jobban felfigyelnek az emberek a gyönyörű szemeimre. - mosolygott rám.

• Tökfej! - felálltam és kirohantam a szobából.

• Doki, hol van a fürdőszoba?

• Ott, arra!

• Köszi!

Beviharzottam a fürdőszobába.

• Az a hülye Erik miért kell ilyeneket mondania nekem?! Égnek a füleim... - ideg vízzel megmostam az arcom, majd egy mély lélegzetvétel után visszamentem.

• Hol voltál?

• WC-n.

• Ja, jó...

• Hihetetlen amit az a pöcs csinált... - ültem le.

• Nem semmi, az tény. Azért egy lánnyal így elbánni, és még ő az iskola Hercege.

• Herceg?!

• A lányok így emlegetik. Amúgy mit tettél, amivel így magadra haragítottad?

• Semmit! Mellette ülök a suliban, ezért lett ő a társam... de azonkívül, hogy érzékeltettem vele, nem az esetem... semmit sem tettem.

• Lehet, hogy ezzel megsértetted.

• Kit izgat?! Felőlem fel is fordulhat, ráadásul a zsebpénzem is elköltette velem...

• Azt, meg hogyan?

• A pizzériában, nekem kellett fizetnem... teljesen le vagyok égve. De a 15. életév küszöbén még nem vállalhatok diákmunkát.

• Nos... mint mondtam te nagyon különleges vagy...

• Megint kezded?!

• Meghallgatnál?

• Öhm... persze.

• Vörös hajad van, mogyoró barna szemeid és tökéletes hófehér bőröd. Mind emellett vékony és nagyjából magas vagy... szerintem simán tudnék szerezni neked modell állást.

• Modell? Én?!

• Egy ismerősömnek, pont szüksége is lenne jövőhét szombatra egy csinos lányra.

• Nem tudom...

• Jól fizet, és én is ott leszek. Vicces lesz!

• Főleg ha én is ott leszek, mi?

• Az biztos.

• Rendben... vállalom!

Sikeresen befejeztük a munkálatokat délután 3 órára, és boldog voltam mert semmi kellemetlen vagy cikis dolog nem történt.

• De jó, te is szereted ezt a képregényt? - vettem észre az ágy melletti éjjeliszekrényen egy újságot.

• Ők a legjobbak. - lépett mögém Erik.

• Kölcsön adod? - fordultam meg hirtelen, sajnos a nagy lendülettel a karom is felemeltem és Eriket orrba vágtam.

• Au...

• Erik? Jól vagy...

• Igen.

• Hiszen te... vérzel... elvérzel....

• Semmiség...

• Doki... megöltem Eriket... rohantam ki a szobából.

Persze, csak túlreagáltam, de tényleg nagyon vérzett az orra.

Tudom... tudom, megint elszúrtam.

Ennyi mára kedves naplóm!