Hazaérve csak egy dologban voltam biztos.

-         Menteni a menthetőt! Trisztram után nem mehetek Japánba, de Clio… neki még megmagyarázhatom ezt a buta félreértést.

-         Clio! – rontottam be a szobájába, mikor hazaértem.

-         Tessék? – nézett fel a legújabb divatmagazinja lapjai mögül.

-         Beszélhetnénk?

-         Persze.

Nyugodt volt, talán túlreagáltam a dolgot. Lehet, hogy ő észre sem vette a csürhe ténykedéseit, vagy egyszerűen csak tisztában van a ténnyel. Sosem venném el tőle a férfit, akit szeret.

Leültem mellé az ágyra.

-         Calebbel jól megvagytok?

-         Igen. Miért?

-         Nos… nem kertelek, a közepébe vágok…

-         Tetszik?

-         Hm? – akadt el a lélegzetem.

-         Tetszik, ugye? – mondta gúnyosan.

-         Ez, nem igaz. – mondtam halkan… akadozott a lélegzetem, ennyire nem ismerne a saját testvérem?

-         Akkor, miért akarsz folyton úgy kinézni, mint én? Amióta együtt vagyunk… megváltoztál. Próbálsz más lenni, mint aki vagy.

-         Igen, tudom. De hidd el nem Caleb miatt. Nekem ő egy kicsit sem tetszik! Ennek a változásnak teljesen más oka van.

-         Igen? És mi?

-         Azt nem mondhatom el egyenlőre, de kérlek, higgy nekem! Sosem állnék közétek!

-         Ne aggódj… én hiszek neked. – mosolyodott el.

-         Köszönöm! – nyugodtam meg én is.

A nap hátra levő részét együtt töltöttük el, vásárolni mentünk a vacsorához, amit utána együtt készítettünk el.

- Örülök, hogy legalább a testvéremet nem vesztettem el… ha már a pasim más nőt tart a  karjaiban. – dőltem be az ágyba.

- Hiába is tagadnám, annak a nőnek az arroganciája… zavar… irritál… istenem! Helyből felszállok! – hánykolódtam az ágyban.

- biztos vagyok benne, hogy el akarja venni tőlem Trisztramot! Nem akarom, ő az én jegyesem a fenébe is, te kretén állj ellen… ha legalább én ott lehetnék… megvédeném azt ami az enyém. – a gondolatsor végén körülnéztem a szobámban. Mindenhol tollpihék szálldostak.

- Tilda! Mit műveltél? Miért tépted szét a párnád?! – lépett be az ajtón az anyám.

- Ehhe… izé… beakadt az ágy sarkba és…izé…szóval… - vörösödtem el.

Nem tudom miért, a képtelen helyzet miatt, miszerint az ágyamnak gyakorlatilag nincs is sarka… vagy az miatt… hogy most már minden kétséget kizáróan, bizonyított tény:

-         Szeretem azt a tapló balfaszt!

Aznap este vele álmodtam. Az álmom az esküvőnkről szólt. Gyönyörű volt a templom, minden hófehér virágszirmokkal volt beborítva, pillangók és madarak repdestek ide-oda. A ruhám … mintha égi lepel lett volna… csodálatos volt. A legszebb pedig, az oltárnál várakozó vőlegény mosolya volt.

Mikor odaértem hozzá, a pap felolvasta a szövegét, de én nem figyeltem rá, le sem tudtam venné az én leendő férjemről, egészen addig amíg ki nem mondta azt a bűvös mondatot.

-         Aki tud, bármilyen okot, hogy e két ember miért nem léphet házasságra egymással, szóljon most, vagy hallgasson örökre!

Ez volt az a pillanat, amikor az álmom, rémálomba fordult. Az a boszorkány gusztustalan mázos mosolyával és rikácsoló hangjával belépett a terembe, és egyszerűen magához szólítottam Trisztramot. Ő megindult a kijárat felé, én pedig nem tudtam megmozdulni, hiába szóltam utána, hang nem jött ki a torkomon. Végül, felébredtem.

-         Mégis milyen álom volt ez?! – ültem fel. Ekkor vettem észre, hogy az arcomon könnyek csordulnak végig, és hiába dörzsöltem a szemeimet, csaknem akarnak elfogyni az árulkodó cseppek.

-         Miért van az az érzésem, hogy ez nem is álom… miért félek annyira attól, hogy ez tényleg megtörténhet?

Elég keserű szájízzel sikerült elkezdenem a napot. Pedig akkor még nem is tudtam… milyen meglepetést tartogatnak nekem az iskola falai.

Mikor beértem a fiatal korúak börtönébe, egy taknyos kölyök nekem jött és fellökött. Jó nagyot sikerült taknyolnom a folyosón, de mivel túlságosan elfoglalt a tény, hogy a földön fekszem, nem is foglalkoztam a merénylő kilétével.

-         Biztos valami szerencsétlen. Végül is, mi oka lett volna fellökni? – mentem be nyugodtan az órámra.

-         Tilda! Segítesz légy szíves? – jött oda hozzám Mia, az osztályfelelős.

-         Miben?

-         Nekem kéne felhozni a térképeket földrajzra, de a magyar könyveket kell visszavinnem a könyvtárba. Felhoznád légy szíves?

-         Persze. – úgy sem volt jobb dolgom.

Így hát lementem az alaksorba a két poros térképért, majd a nyakamba kaptam őket és elkezdtem felfele baktatni velük a második emeletre.

-         Basszus, igazán vehetne már új eszközöket a suli, ezek szétmállanak! Undorító… remélem azért pókok nem laknak a tekercsekben.

-         Segítsek? – jelent meg mellettem Caleb.

-         Nem kell kö… - utasítottam volna vissza, mikor két lány rohant el mellettem a lépcsőn, ami önmagában nem is zavart volna, ha az egyik nem gáncsol ki, a másik pedig nem próbál a felkaromnál fogva lerántani a lépcsőről.

-         Tilda!

Lássuk be, nem csak ciki lett volna 10 fokot visszaesni, de minden bizonnyal igen fájdalmas is. Elvesztettem az egyensúlyom. Esélyem sem volt a direkt kitervelt támadás ellen. Szerencsére Caleb még időben utánam nyúlt, és elkapta a kezem.

Én eldobtam a két térképet, amik velem ellentétben visszaestek a mélybe, és fejbe vágták a két támadót.

A helyzet elég vicces lett volna ahhoz, hogy röhögő görcsben törjek ki, de amikor megfordultam a szemem csak egy dolgon akadt meg.

- Hiszen ezek Clio barátai!

Utánuk akartam menni, de megszólalt a csengő és Calebbel együtt órára kellett mennünk.

-         Majd suli után elkapom őket. – nyugtáztam magamban.

Így is lett. Mindkettőnknek öt órája volt, így amint kicsöngettek a testnevelés szertárhoz rohantam.

-         Clio tesivel végez, biztos az a két lány is itt lesz.

Nem értettem, miért próbáltak lerántani a lépcsőn, hiszen Clioval megbeszéltük a dolgot, de abban biztos voltam, hogy a reggeli randalírozó sem véletlen volt.

Igazam volt, a szertár mögül hallottam a húgom hangját. Sírt.

-         Clio, valami baj történt! - ijedtem meg – Lehet, hogy őt is terrorizálni akarják ezek a megszállottak!? – indultam meg a hang irányában.

De a lépteim lassan vesztettek iramukból, míg végül megálltam. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a szívem is megállt.

Ilyen fájdalmat talán még sosem éreztem… ez a fejdalom a testem minden porcikáját felemésztette, de a sorok amik ezt az érzést keltették bennem, csak nem hallgattak el.

-         Én ezt már nem tudom elviselni! Minden nap rám tör a szobámban, követeli, hogy öltöztessem fel őt, hogy Calebnek tetszen! Kényszerít, hogy én végezzem a házimunkát, a háziját is én csinálom, és most még a barátomat is el akarja venni. Én… én félek haza menni… És Caleb könnyedén belesétál a csapdájába… már nem bírom tovább nézni… - zokogta… Clio.

-         Ne aggódj Clio, megfizet érte az a szadista lotyó!

-         Igen, mi majd megvédünk! – nyugtatgatta a húgomat, vagy 10 lány.

A lábam nem volt hajlandó tovább ezt a terhet elviselni, összecsuklott, és a földre rogytam.

- Ez lehetséges… ez a valóság? Tényleg hallottam … amit hallottam? Nem… ez nem lehet. Ez csak egy rossz álom… egy rémálom! – tettem a kezem a fülemre.

Aztán rá kellett ébrednem.... ez tényleg megtörténik. Reszkettem, nem bírtam felállni, de sírni sem volt erőm.

-         Miért? Mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem, amiért azt kapom? Miért… miért… miért?!

A beszélgetés véget ért, és a kis vigasztaló követség az öltözőbe indult, felém. Úgy összetörten találtak rám. Hamar rájöttek, hogy valószínűleg hallottam az egészet, és alaposan meglepődtek a reakciómon.  A legjobban Clio volt meglepődve, fal fehérre sápadt az arca. Gondolom, nem így tervezte.

Végül erőt vettem magamon, és hangot adtam a gondolataimnak.

-         Miért?

-         Én… - Clio pillanatnyi zavara elmúlt, és folytatta a színjátékot – én félek! Segítsetek4 meg fog ölni!

Ebben a pillanatban pattant el az utolsó idegszálam is.

-         Verjük meg! Nem bánthatod Cliot!

-         Most visszakapsz mindent tízszeresen! – a szolga had megindult ellenem. Esélyem sem volt, 10 lány ellen.

-         Lehet hogy elment az eszem, de ezt… ezt már nem tudom tolerálni! – felálltam, nem tudom honnan, vagy hogyan de mintha valami hirtelen hatalmas erőt adott volna nekem.

Ököllel leütöttem egy lányt, aztán egy másikat. Ekkor a többi megtorpant, hiszen nem számítottak ellenállásra.

-         Mégis mit képzeltek?! Idióták! Márpedig engem is meg fogtok hallgatni!

Egy kettő nekem jött de túlságosan ideges voltam, úgy éreztem felrobbanok, nem tudtam megállni addig amíg mindegyik lány na földön nem feküdt. Nem mertek felállni. Végül elkaptam Cliot.

-         Hogy tehetted ezt velem! Én mindig kiálltam érted, melletted! Hogy hazudhattál nekik rólam? Hogy fordíthattad ellenem az osztálytársaidat?

-         Eressz el… neked elment az eszed!

-         Itt te vagy az aki megőrült! Neked tényleg csak ez okoz örömöt? Az hogy az én életem tönkre teheted?!

Úgy szorítottam a kezét ahogy csak tudtam, de nem nézett a szemembe, folytatta a színjátékát, a barátai pedig némán figyelték.

-         Hát… ennyire… gyűlölsz engem? - csuklott el a hangom.

-         Igen… - mosolyodott el végül Clio – gyűlöllek, és az egyetlen dolog amire vágyom, hogy te megdögölj! Elegem van belőle, hogy nem számít, mennyivel vagyok szebb, ügyesebb, okosabb, mindig csak második lehetek! Amióta csak élek egy dologra vágyom, hogy te meghalj! – lerázta magáról elerőtlenedett kezeimet, és elrohant.

-         Ez… most mi volt?

-         Clio átvert minket?

-         Nem, az nem lehet, hogy Clio hazudott? – jött meg hirtelen a kislányok esze.

-         Döntsétek el ti, hogy ki a farkas és ki a bárány. – hátráltam pár lépést.

-         Menteni a menthetőt… mi? Mindent elvesztettem… azt ami nem is volt meg, és azt is ami lehetett volna. – hagytam, hogy a gravitáció hátra rántson a hóba. Hagytam, hogy a világ elsötétüljön, miközben behunyom a szemem.

-         Mi ez a hang… - eszméltem fel. Egy helikopter ereszkedett alá, aminek az ajtajából Trisztram ugrott ki. Arra még emlékszem, hogy valaki felemel… fel a melegbe… de lehet, hogy ez is csak egy újabb álom.