Vallomás

Ott álltam, és tudtam, hogy mondanom kéne valamit. Elmagyarázni, hogy miért történt mindez így. Hogy megértse, nem azért hallgattam előtte, mert már nem élvezte a bizalmamat. Nem, erről szó sem volt. Csupán nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá, annyi mindent kellett volna percekbe belesűrítenem. Arra pedig képtelen voltam. Igen, a dolog nagyon bonyolult volt, órákba, napokba tellett volna, mire az elejétől kezdve elmesélem, nem pedig percekbe. Nekem viszont csak perceim voltak. Perceim arra, hogy tisztázzam magam, és visszatartsam attól, hogy elmenjen. Ott álltam, és képtelen voltam akár egy szót is kinyögni. Milliószor levegőt vettem, hogy belekezdjek, de hang sosem társult a próbálkozáshoz. Csak hápogtam, miközben ő türelmetlenül szegezte rám tekintetét. Várt. Még képes volt várni, én pedig csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség. És a percek egyre teltek, semmi sem állíthatta meg múlásukat. Azzal együtt a reményem is csökkent, hogy nem veszítem el. Mert éreztem, ha most nem használom ki az alkalmat, és hagyom, hogy csak úgy elmenjen, soha többé nem látom. Azt pedig nem bírtam volna ki. Szükségem volt rá, ahogy mindig, mert nélküle csak fél ember voltam. Bevallom, ostoba voltam, hogy tudatlanságban hagytam, de akkor ez tűnt a legjobb döntésnek. Később meg már annyira benne voltam, hogy nem láttam, mi lesz a vége. Most pedig itt állok, nagyon közel ahhoz, hogy elveszítsem az egyetlen személyt, aki mindennél fontosabb volt nekem. Láttam, ahogy lemondóan felsóhajt, továbbra is engem nézve. Aztán elindult, kezdetben tétova léptekkel, hátha utána szólok. De nem tettem. Csak hallgattam elszorult torokkal, és néztem, ahogy távolodik.

- Érted tettem, hogy megvédjelek! –kiáltottam utána az utolsó pillanatban. Ez az egy mondat szakadt ki belőlem, elemi erővel, amivel sikerült megtorpanásra késztetnem, mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött. –Bocsáss meg…

- Túl késő… - felelte és belökte az ajtót. Átlépte a küszöböt, a nélkül, hogy hátranézett volna.

Meredten bámultam utána, üres tekintettel. Minden gondolatom elszállt. S akkor észrevettem egy kis papirkát a földön, amit valószínűleg ő ejtett el. Mohón kaptam fel, és hajtottam szét. Egy mondat…

„Legközelebb, mondj el mindent…”