Féltem. Még nem volt alkalmam megtapasztalni, de most éreztem, ahogy cseppenként áradt szét bennem, s öntött el teljesen. Féltem. Majdhogynem remegtem, ahogy ott álltál előttem, alig egy méternyire, s rám szegezted koromfekete tekinteted. Nem volt okom rá, hiszen ismertelek, oly sokszor felbukkantál már álmaimban. De most, hogy itt álltál egy karnyújtásnyira tőlem, hideg karmaival mart belém a félelem, és nem akart engedni. Megbénított teljesen, lassan arra is képtelenné tett, hogy az éltető levegőt magamhoz vegyem. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Azt mondják, ha képes vagy szembenézni a félelmeddel, akkor le is tudod győzni. Megálmodtam hát ezt a helyet, ahol nem volt más csak az üres semmi, és hívtalak. Hívtalak és te gondolkodás nélkül jöttél. Azt képzeltem, annyit kell tennem, hogy a szemedbe nézek, és közlöm veled, hagyj végre békén, ne kínozz álmaimban. De amint felbukkantál a sötétből, és megálltál előttem, képtelen voltam megszólalni. Most láttalak először teljes valódban. Gyönyörű voltál. Kérdően néztél rám, miért hívtalak, és én egy szót sem tudtam szólni. Csak bámultam rád, miközben a félelem, rettegéssé nőtte ki magát. Ez volt a dolgod, hogy ilyen érzéseket kelts bennem. Rémálom voltál, az én rémálmom. Egy lépéssel közelebb jöttél, mire remegve borultam térdre. Szorosan átöleltem magam, nem sok kellett hozzá, hogy zokogva boruljak a földre. Összeszorult a szívem, alig-alig dobbant félelmemben, és fulladoztam. Azért jöttem, hogy föléd kerekedjek, legyőzzelek, s lám térdre borulva rettegek előtted. Nem kellett mást tenned, mint otthagyni, összetörve, vesztesként, és mosolyogva a tudomásomra hozni, sosem leszek elég erős, hogy elűzzelek. De te nem mentél el, hanem odaléptél mellém, és vigasztalva a karjaidba zártál. Hollófekete szárnyaid óvón öleltek körül, elrejtettek és biztonságot nyújtottak. Hirtelen nyugodtam meg és a mellkasodra hajtottam a fejem. Döbbent voltam, és nem értettem semmit. Miért ölelsz, mikor én azért hívtalak, hogy elküldjelek? Miért vigasztalsz, mikor rettegek tőled? Értetlenül néztem fel rád, s láttam, ajkaid kedves mosolyra húzódtak. Ahogy elgyönyörködtem mosolyodban, megértettem… Még mindig féltem, de már nem akartalak elűzni többé…